Linn Ullmann: Jó forma nélkül nincs történet

2006.12.05. 17:09
Frissen magyarra fordított regénye okán Budapestre látogatott Linn Ullmann norvég írónő. Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a Kegyelem című regény szerzője Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya, ám szüleivel fenntartott kapcsolata és a sztárpáros gyermekeként szerzett tapasztalatai helyett inkább új könyvéről, illetve a norvég és a magyar kortárs irodalom hasonlóságairól kérdeztük.

- Romantikus regény a Kegyelem? A főhős, Johan Sletten élete teljesen elkeserítő: első házassága sikertelen, karrierje megalázó véget ér, egyetlen gyermeke évek óta nem áll vele szóba. Egyedül a beteljesült szerelmet megtestesítő második házasságára lehet büszke. Mindez elég romantikusnak tűnik.

- Amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, valóban úgy álltam neki, mint egy szerelmestörténetnek. Ennek ellenére a legtöbb olvasómnak az tűnik fel, hogy mennyire katasztrofális a főhős élete, és ez valahol érthető is. Én mégis inkább úgy gondolok rá, mint egy átlagemberre, olyasvalakire, aki sosem jut a dolgok végére. Olyasvalakire, aki sosem tudja megvalósítani önmagát, aki belezavarodik az emberi kapcsolataiba. A főhős aztán mégis beleszeret valakibe, aki viszontszereti őt. Alapvetően tehát egy szerelmestörténetet szerettem volna írni, sokan mégis úgy gondolják, hogy ez a regény a halálról szól. Számomra elsősorban mégis a szerelem a lényeg benne.

- Ennek a lényegnek mintha ellentmondana a regény nyelvezete. Nagyon rövid mondatokat ír, a stílusa szigorú és célratörő. Tudatos ez a fajta kettősség?

- Azért van ez, mert a regény túlcsorduló emberi érzelmekről szól, hiszen egy ember életének utolsó heteit állítja középpontba. Azt a pillanatot, amikor élet és halál mérkőzik egymással. Ennél fogva számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy a szöveg megfogalmazásának nagyon egyszerűnek, szinte szakszerűnek kell lennie. Majdnem annyira szakszerűnek, mint egy orvosi szövegnek. Az, ahogy az orvosok tekintenek általában a páciensükre, egyébként is visszaköszön a történet során, hiszen a főhős szó szerint a csontjáig lecsupaszodik, orvosokkal konzultál, röntgenfelvételeken keresztül szembesül a saját állapotával. Azt a folyamatot, ahogy a testét lassan felemészti a rák, én csak egy látszólag egyszerű megfogalmazással tudtam hitelesen elképzelni. Hangsúlyozom: látszólag egyszerűvel. Számomra amúgy általában elég nehézkes egy könyv nyelvezetéről beszélni, mert bár úgy értesültem, hogy a magyar fordítóm [Deák Sarolta - a szerk.] kiváló munkát végzett, mégis, szinte lehetetlennek érzem, hogy egy szöveget teljes egészében át lehessen ültetni egy másik nyelvre. Emlékszem, amikor ezt a könyvet svédre fordították, a svéd fordítóval napi kapcsolatban voltam, és szinte szóról szóra vettük át az egész regényt. Pedig a norvég és a svéd nyelv nagyon hasonló. Éppen ebből a tapasztalatból következően rendszerint a könyveim angol fordításában is aktívan közreműködök.

- A nyelvnél maradva még, számomra úgy tűnt, hogy a posztmodern szövegromboló törekvése többnyire hidegen hagyja. Formailag akár hagyományos regénynek is lehetne mondani a Kegyelem-et.

- Meglep, hogy ezt mondja, hiszen az Egyesült Államokban tanultam angol irodalmat, odaát akkoriban pedig szinte minden a posztmodernről szólt. A tanáraim kifejezetten elleneztek mindent, amiben nem volt dekonstrukció. Emlékszem, az óraadóim közül Harold Bloom [a dekonstruktivizmus egyik legjelentősebb amerikai gondolkodója, egyetemi professzor - a szerk.] volt rám a legnagyobb hatással. A hagyományosnak mint jelzőnek ezért kicsit negatív felhangja van számomra.

- Egyáltalán nem erre gondoltam...

- Számomra a hagyományos egyenlő a lineáris történetmeséléssel, tudja, azokkal az időkkel, mikor egy könyvnek még volt eleje és vége. Amikor a történet egy élet kezdetével indult, és a halállal fejeződött be, minden kronologikus, bizonyos értelemben követhető sorrendben történt egymás után. A Kegyelem-ben egyáltalán nem időrendi sorrend szerint kezelem a regényidőt, ennek alapján tehát inkább modernistának vallanám magamat.

- A hagyományos kapcsán inkább arra céloztam, hogy a Kegyelem mintha ellentmondana annak a posztmodern tételnek, hogy a regény halott. Számomra visszaadta a reményt, hogy léteznek még hagyományos történetek. Tudja: egy férfi és egy nő szeretik egymást, aztán a férfi meghal, a nő pedig gyászol.

- Amikor az első regényemet írtam, nyolc évvel ezelőtt, Skandináviában nagyon élő dolog volt az irodalom. Körülvett bennünket ez a légkör, ami azt sugallta, hogy a cselekmény önmagában kevés, hogy önéletrajz alapján regényt írni szükségszerűen rossz. Hogy az igazság nem létezik, hogy egy regénynek eredendően nem lehet mondanivalója. Ezen kijelentések némelyikével a mai napig egyetértek, mivel alapvetően pártolom a tekintélyellenességet. De közben felnőttem, és részben a tanulmányaimnak köszönhetően rájöttem, hogy valójában mindig is történetmesélő voltam. A szüleim a maguk módján szintén történetmesélők. A nagymamám könyvesbolt- tulajdonos volt, és folyton meséket hallottam tőle. És persze Norvégiában a hagyományos népmesék a mai napig nagyon élő történetek, egyszóval a történet szeretete végigkísérte a gyermekkoromat. Ezt a történet iránti olthatatlan vonzalmat igyekszem a regényeimbe is átültetni, de közben a formai fegyelem és a stiláris szigorúság is borzasztóan fontos számomra. Tehát a nyelvben megbújó filozófiai tartalom, illetve a posztmodern dekonstruktivizmus ezen része is él bennem még. De persze közben magammal is folyamatosan vitatkozom: mi fontosabb, a forma vagy a történet, az eszme vagy a cselekmény. Azt hiszem, számomra a forma, a nyelv mégis jelentősebb, hiszen jó forma nélkül nincs történet. Minden azon múlik, hogy a történetet hogyan mesélik el. Ki meséli a történetet, miért meséli el a történetet, kinek a nézőpontjából értesülünk az eseményekről, mi igaz, mi hazugság - persze minden hazugság, hiszen kitalált történetről van szó -, egyszóval számomra nagyon izgalmas ezekkel a formai elemekkel játszani.

- A regény kapcsán nem lehet szó nélkül hagyni az eutanáziát, hiszen ez a Kegyelem központi témája. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban végezte tanulmányait, mintha ebben a kérdésben nem foglalna morális álláspontot.

- Személy szerint ellenzem az eutanázia legalizációját. Ha tehát újságíróként kellene állást foglalnom, akkor feltétlenül a kontrák táborát erősíteném. Mert ha igent mondunk az eutanáziára, akkor minden egyes esetre igent mondunk. A Kegyelem éppen a kételyről, az élet ambivalens természetéről szól, ami különösen akkor fontos, ha a létezés határához érkezünk. Ha a halállal, vagy éppen valaki születése kapcsán az élettel találkozunk, akkor sokkal jobban megéljük a saját létezésünket is. Ekkor óhatatlanul egzisztenciális kérdéseket tesz fel magának az ember. Ezért gondolom azt, hogy a regény sokkal inkább a kételyről szól. Hogy lehetünk teljesen biztosak abban, hogy mikor Johan azt mondja, meg akar halni, akkor valóban meg akar halni? Persze valószínűleg meg akar halni, de közben talán egy kicsit élni is akar. És pont Mai, a felesége az a fajta ember, aki egyszerűen nem tudja értelmezni ezt a kételyt. Nem érti, hogy az emberi természet annyira összetett, hogy egyszerre akár két ellentétes dolgot is érezhetünk. Hogy lehetséges egyszerre nemet és igent is mondani valamire. Ezzel szemben az eutanáziát rendszerint nagyon leegyszerűsítik. Az ember vagy mellette, vagy ellene van. Engem viszont az érdekel, hogy a két álláspont között hol húzzuk meg a határvonalat. Mi számít elviselhetetlen fájdalomnak - ez ugye Belgiumban az egyik kritériuma a legális eutanáziának. Mit kezdjünk azokkal, akik már nem képesek kifejezni, hogy pontosan mit szeretnének? Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik valamilyen súlyos rendellenességgel születtek? Többek között ezért sem lehet az eutanáziát eldöntött kérdésként kezelni. Magyarországon élénk vita folyik erről?

- Nem igazán...

- De azért ugye illegális?

- Igen, de nincs annyira napirenden a kérdés, mint, mondjuk, az Egyesült Államokban.

- Vagy mint Norvégiában.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK