Egy legendás művészházaspár egy abszurd világban

Dózsa Imre és Szumrák Vera a balettvilág legendás táncművészei, akik évtizedek óta példaadó házasságban élnek. A Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész Dózsa Imrét, a Magyar Állami Operaház örökös tagját a múlt év végén nyolcvanadik születésnapján együtt ünnepelte a szakma és a közönség. Feleségével, az érdemes és kiváló művész Szumrák Verával, aki ugyancsak a Magyar Állami Operaház örökös tagja, jövőre ünnepelhetik meg házasságkötésük hatvanadik évfordulóját. A művészpár élete, pályafutása számtalan olyan tanulsággal szolgálhat, amely bárki számára iránytűként működhet a saját sorsát tekintve. Origónak adott interjújukban szó esik szakmai kérdésekről is, de ezúttal – megtisztelő módon – életük egyéb történéseit is megidézik.

Dózsa Imre első alkalommal 1979 és 1991 között volt igazgatója, illetve 1983-tól főigazgatója az Állami Balettintézetnek, amely 1983-ban kapott főiskolai rangot, 1990-től pedig már Táncművészeti Főiskola néven működött. 1998-tól ismét Dózsa Imre lett a főigazgatója, majd 2006-tól három évig a rektora az immár Táncművészeti Egyetemként működő intézménynek. Nyilvánvaló, hogy meghatározó szerepe volt abban, hogy az intézmény mind komolyabb rangra emelkedett. Ami rendszereken átívelő pedagógusi, intézményvezetői munkáját illeti: nehéz menet volt?

D. I.: Hihetetlen küzdelem. Ám az is erőt adott, hogy olyan munkatársakat gyűjtöttem magam köré, akik nem csak a teljes tudásukkal, hanem szívükkel is a segítségemre voltak. Értették a céljaimat.

Szumrák Vera, Dózsa Imre és gyermekeik Fotó: Hirling Bálint - Origo

Lényegüket tekintve melyek voltak azok?

D. I.: A balettoktatás sokoldalú képzés, nemcsak kiművelt „lábfőket", hanem kiművelt emberfőket is képeznünk kell. Miközben azt várjuk a növendékektől, hogy egyre jobban és jobban teljesítsenek. Ahogy az is fontos, hogy a szakma szeretetét is megtanulják. Elvárásaink és a pedagógiai munkánk mellett az is természetes, hogy a növendékek számára minél minőségibb intézményi hátteret kell biztosítani.

A Dózsa Imre születésnapjára megjelent portrékötet címe egy idézet: „A tánc a korlátait legyőzni képes ember művészete." A könyvben olvastam, hogy Szumrák Vera férje balettmesteri működésében is komoly segítséget nyújtott, figyelve az évfolyamok munkáját, a növendékek fejlődését, egyben színpadi tapasztalataival támogatva őket. Tudható, táncművészi diplomájuk megszerzése után mindketten elvégezték a táncpedagógusi szakot is. Nem akarok profanizálni, de táncművész feleségemtől tudom, hogy azon a korláton, amelyet a balesete állított Szumrák Vera elé, nem csak a növendékek mellett végzett munkája során lépett túl. Feleségem – aki ismeri és csodálja Vera táncművészi múltját –, találkozásunkról értesülve csillogó szemmel említette: Szumrák Vera belvárosi üzletében vásárolta az első spicc-cipőjét.

Sz. V.: Miután Imre ismét igazgató lett, felhagytam a főiskolai működésemmel, mert nem akartam, hogy bárki azt gondolja: kedvezőbb helyzetbe kerülhetek más pedagógusokhoz képest. Amikor pár évvel korábban megtudtam, hogy nem táncolhatok többé, már akkor elgondolkodtam: mit tudnék még csinálni – túl a táncon, pedagógiai feladatokon –, ami tartalmasabbá teheti a hétköznapjaimat? Eszembe jutott: külföldön járva mindig az első dolgom volt, hogy vettem magamnak egy balettruhát, itthon ugyanis nem lehetett kapni. Azt gondoltam: talán itthon is kellene nyitni egy ilyen profilú üzletet. A peremben engem képviselő ügyvédtől tudtam meg, hogy a Váci utca hatvanhétben van egy két éve üresen álló üzlet. Egy különálló kisebb házban, amelyben egykor Horthy István feleségének édesanyja lakott.

Teátrális helyszín.

Sz. V.: Még inkább az, ha azt is elárulom: azért állt üresen az üzlet, mert meggyilkolták a korábbi tulajdonosát, aki nádfonó volt, és az akkori Magyarország egyik leggazdagabb asszonya. Miután megnéztem a helyiséget, rögtön éreztem: én ezt nagyon szeretném.

Nem babonás.

Sz. V.: Más sem volt az, vagy húszan pályáztak rá. Azonban az enyém volt az egyetlen eredeti elképzelés, amellyel sikerült meggyőznöm a fővárosi tanácselnököt. Azt mondta: ilyen még nincs, hadd színesedjen a Váci utca kínálata! Úgy terveztem: a kapacitásunk pont elég lesz arra, hogy az általunk készíttetett és forgalmazott ruhák, más kiegészítők kielégítsék a balettegyüttesek igényeit. Hamarosan már nem csak a hivatásos táncosokat tudhattuk a vásárolóink, megrendelőink között, hanem azokat is, akik kedvtelésből művelték a műfajt. Különleges fürdőruháinkat – amelyekkel egy idő után kiegészült a kínálat – pedig azok is nagyon kedvelték, akik még csak nem is jártak balett termek közelében. Nagyon nagy munka volt ez a vállalkozás, ugyanis nem akartam pusztán kereskedő lenni. Volt szabászatunk, voltak varrónőink. Én ügyeltem az üzletmenetre, ugyanakkor intéztem az anyagok beszerzését, ami nem volt egyszerű a rendszerváltás előtti világban. Bejártam az egész várost; volt, hogy egy rákospalotai kocsma udvarán fizettem ki, vettem át a kedvemért megszerzett ruhaanyagot. Különös, egyben jóleső érzés volt megtapasztalnom, hogy a táncosmúltam elismerést, olykor érzékelhető szeretetet vált ki olyan környezetben is, amelyben egyáltalán nem vártam ilyesmit. Jól működő, komoly vállalkozás volt, amely húsz éven át sok feladatot, nem kevés örömet adott. De aztán már tényleg a család került az első helyre.

Budapest, 2019. március 15. Dózsa Imre Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas táncművész, érdemes és kiváló művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze, a Magyar Táncművészeti Egyetem rector emeritusa átveszi a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetést Áder János köztársasági elnöktől Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Mindkét gyermekük elvégezte a Táncművészeti Főiskolát, de egyikük sem maradt a pályán.

D. I.: Szerződést is kaptak az Operaháztól. Mariann volt az első, aki váltott, és elvégezte a közgazdasági egyetemet. A tánc szubjektív műfaj, ott van a táncos mellett a balettmester, aki a maga elképzelései szerint értékel, javít, kritizál. A lányunk úgy döntött, hogy kizárólag az agyával dolgozik inkább, és maga ítéli meg, hogy amit csinál, az milyen minőség. Jelenleg az egyik legnagyobb nemzetközi pénzügyi tanácsadó cég vezetőségi tagja.

Sz. V.: Imre hasonlóképpen döntött, amikor elment az IBS-be felvételizni, és az eredményei alapján tandíjmentes növendék lett, ma pedig marketinggel foglalkozik.

Szüleik számára csalódás volt a gyermekek váltása, vagy megkönnyebbülés?

D. I.: Mindkettőnk számára öröm, hogy az csinálják, amit szeretnének, és sikeresek a munkájukban. Úgy éreztem, hogy amíg táncoltak, hiába bizonyították a képességeiket, akaratlanul is árnyékot vetettünk rájuk.

Unokáik hányan vannak?

Sz. V.: Imrének két gyermeke van. Mariann-nak kilenc – az ötödik után kezdtem aggódni, de ma is olyan alakja van, mint egy tinédzsernek.

A tizenegy unoka közül örökölte valaki a nagyszülők mozgás iránti vonzalmát?

Sz. V.: Mindegyik szeret mozogni. Mariannék Ausztriában élnek, a három legkisebb lányának mindegyike osztrák bajnok tornából a maga korosztályában. A másik nagymama ugyanis tornász volt, így ezt a sportágat favorizálta. Nem is bánom, mert a balett nemcsak kemény szakma, de ahogy Imre is mondta, rendkívül szubjektív.

Szumrák Vera és Dózsa Imre 2022-ben, az otthonukban Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mindamellett objektív tény: árad önökből a harmónia.

D. I.: Most, hogy felidéztük a múltunk néhány epizódját, magam is elcsodálkozom, hogy mennyi nehézség van mögöttünk. Ugyanakkor annyi élményben, erőt adó helyzetben is részünk volt – például miközben beutazhattuk a világot –, amit sokan el sem tudnak képzelni. Minden küzdelmével együtt gyönyörű életünk volt, ahogy ma is az. Nem lehetünk érte elég hálásak a sorsnak, a Jóistennek.

Sz. V.: Ugyanígy gondolom, látva a gyerekeim, az unokáim és a mai is aktív férjem életét. Mindabban magam is boldogságot találok.