Megdöbbentő volt, amikor visszajöttek a kommunisták

A Jászai Mari-díjas színész alakítja Antall József karakterét az 1991-es taxisblokád időszakát felidéző Blokád című filmben. Seress Zoltán a Vígszínházban kezdte a pályafutását 1987-ben, majd több vidéki színházban is megfordult, néhány kiváló alakítás után mindig továbblépve. 2003-ban a fővárosi Bárka színház lett a színházi otthona, amelynek 2008 és 2014 között igazgatója is volt. A Bárka megszűnését követően előbb a Vígszínházhoz szerződött, majd egy újabb vidéki állomás következett, jelenleg ismét a Vígszínház művésze. Az Origónak adott, még téli interjújában egyebek között felidézi pályára találásának állomásait, a színházváltások okait. Elmondja, hogy miként élte, ítélte meg a rendszerváltás történéseit. Beszél arról is, hogy mit gondol ma az akkori történésekről, milyennek látja az egykori miniszterelnököt. A beszélgetésnek különleges aktuálist ad, hogy vasárnap este lesz a Dunán este 9 órától a Blokád országos tévépremierje.

A harmadik, sikeres felvételije mennyiben különbözött az előző kettőtől?

Alapvetően. Az első fordulót Huszti Péter vezette. Odakerültem elé, mint a Nemzeti Színház stúdiósa, tele erővel. Rosszul, de szenvedélyesen előadtam egy Szabó Lőrinc verset. A végén Huszti Péter nyugodtan, csendesen azt mondta: „Nincsen semmi baj, üljön le a kisszínpad szélére, és mondja el a Hamlet »Lenni, vagy nem lenni« kezdetű monológját." Megdöbbentem, de leültem, és nagy elánnal elkezdtem mondani. Voltak mások is a teremben, a zongorakísérő, jegyzőkönyvvezető. Huszit Péter leállított: „Nem, nem. Ide mondja a szemembe, ne foglalkozzon azzal, hogy ki van még itt. Győzzön meg arról, hogy jól választottam ezt a Hamlet monológot." A döbbenetem fokozódott: én bizonyítsam, hogy a tanár úr jól választott? Néztem a szemébe – és egyszer csak elöntött a nyugalom. Belekezdtem a monológba. Huszti Péter engedte, hogy végigmondjam. Úgy jöttem ki a teremből, mintha megfürödtem volna, felfrissülve, megtisztulva. A második fordulóra egy olyan monológgal készültem, amelyet magam szerkesztettem meg Trevor Griffiths Komédiások című darabjának szövegrészeiből. Azon a fordulón semmit nem láttam a reflektoroktól, így a mai napig nem tudom, ki volt az, aki megkérdezte: „Mit szeretne mondani?" Válaszoltam, mire a hang „Igen, tessék." Meghallgatta az összeállításomat, majd annyit mondott: „Köszönöm szépen." Mást nem kért, én pedig próbáltam megérezni: ezt most jót jelent, vagy az ellenkezőjét? Továbbjutottam. A harmadik fordulót az Ódry Színpadon tartották, ott volt a nézőtéren az egész tanári kar. Ádám Ottó szólalt meg, finoman raccsolva: „Elkezdené kéhem a Komédiásokból azt a hészt?" Éreztem, ha ezt kéri, akkor az csak jót jelenthet. Elkezdtem mondani, s talán a harmadáig jutottam, amikor Ádám Ottó leállított: „Köszönöm szépen, viszontlátásha." Azonnal tudtam, hogy felvettek. Ennek az egész folyamatnak is vannak lényegi pillanatai, amelyeket ugyancsak lehetetlen képletbe foglalni. Az biztos, hogy ami történt, azt Huszti Péter indította el.

Marton László osztályába kerül. Interjúkból tudható, hogy másod, harmad évesen is akadtak belülről fakadó elbizonytalanodásai, de végül mégis kialakult önben egy szakmai biztonságérzet. Sikeres negyedéves vizsgájuk után a volt osztályfőnökük igazgatta Vígszínházhoz került. Ahonnan hét év után távozott. Szakmai lapnak adott interjúban mondta: „Nagyon szerencsés voltam, hogy a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, majd le is szerződtettek. Csatlakozhattunk az előttünk járó nemzedékhez, és az akkori fiatalok, a két generáció egymásra találása nagyon erőssé tette a Vígszínházat. Sok emblematikus produkció született ebből, és az első négy-öt évben kifejezetten jól éreztem magam." Aztán megemlít néhány ön által kedvelt előadást, majd az egyebek kapcsán azt is mondja: „Voltak benne szép pillanatok, ugyanakkor boldogtalanság is, fájdalmas részvétel rossz előadásokban." A búcsú után a Schwajda György és Törőcsik Mari által vezetett, induló Művész Színházhoz került, miután megkereste a teátrum vezető rendezőjét, Taub Jánost. Hogyan zajlott a tárgyalásuk?

Amikor már éreztem, hogy „mozdulnom" kellene, megkerestem Jánost és megkérdeztem, hogy szerinte lenne-e értelme a változásnak. Ő azt felelte: „Azt hiszem, hogy mi örömmel látnánk." A Pesti Színházban rendezte korábban a Gondnok című darabot. Meghatározó találkozás volt. Megforgatott, tükröt tartott elém akkor, amikor már azt gondoltam, hogy afféle „sztár" vagyok. Örömmel mentem át a Művész Színházba.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mely teátrum gyors kimúlását – 1993 és 1995 között működött – elsősorban az akkori városvezetés politikai szándékai magyarázták. Ön utóbb megfordult Miskolcon, Szegeden, Nyíregyházán, Szolnokon – mindenhol egy-két évadot töltve. Mi magyarázza a sűrű váltásokat?

Miskolcra Hegyi Árpád Jutocsa hívott akkor, amikor Kamondi Zoltán létrehozta ott a Bolygó Kultusz Motel nevű csapatot, amely engem nagyon vonzott. Azonban mire oda értem, a csapat szétesett. A revizor előadása szép emlék, de amikor Telihay Péter elhívott Szegedre Tuzenbach szerepére a Három nővérbe, nem mondtam nemet. Szikora János volt az igazgató, kiváló társulattal. A Három nővért a Platonov címszerepe követte, ami nagyon felemelő munka volt. Aztán következett egy igazgató váltás. A többi esetben is hasonló helyzetekbe kerültem: ami odavonzott egy társulathoz, az kisvártatva megváltozott, elmúlt.

2003-ban színészként került a Bárka Színházhoz. 2007-től 2014-ig igazgatta is a teátrumot, miután a társulat elfogadta a távozó Alföldi Róbert javaslatát, aki önt ajánlotta direktornak. Tudható: önnek korábban is voltak igazgató ambíció, Kecskeméten pályázott a posztra. Honnan volt a késztetés?

Akkor kicsit csőbe is húztak, amikor azt mondák, hogy kecskeméti gyerekként nekem kell vezetni a színházat. Ez vonzott, inspirált, de nem biztos, hogy szeretném újraolvasni az akkori pályázatomat. De mindegy is, hogy milyen volt. Ugyanis mire elkészült, addigra az illetékes döntnökök között alkuk köttettek, amelyekbe nem fértem bele. A pályázatom ráadásul formailag hibás lett, mert utólag betoldottam három mondatot, ezért újra kellett szerkeszteni az anyagot. Aki segített az összeállításban, behozta hozzám a végleges változatot a Vígszínházba, hogy azon is szerepeljen az aláírásom, de a portás nem engedte be hozzám. Ezért, hogy időben postára kerüljön, az aláírásom nélkül adta fel. Igazi tragikomédia, de jobb, hogy így történt. Úgy érzetem: megértem rá, hogy igazgató legyek, pedig nem így volt.

Beszélgetésünk előtt több szakmai elemzést is elolvastam a Bárka Színház megszűnése kapcsán. Száz szónak is egy a vége: a művészszínházi profillal működő, kortárs és ritkán színpadra kerülő műveket bemutató teátrum azért zárt be, mert olyan szintre csökkent a támogatása ami már nem volt elegendő a fenntartására. Vagy ez így túl sarkos?

Az a történet erről szólt. Én természetesen megnyugtató ígéretek tudatában és megfelelő finanszírozási feltételek mellett vettem át a színház vezetését, de aztán több olyan, tőlünk független változás is bekövetkezett, amelyek elvezettek az ön által felvázolt helyzetig.

Nem lehet kérdés, hogy pályafutása során számtalan esetben érezhette a közönség szeretetét, ahogy a szakma elismerését ugyancsak. Mindemellett az is tény: Vígszínházi távozása után is több kiváló alakítását láthattuk, miközben színészi teljesítményétől független kudarcok sorát kellett megélnie. Ahogy említette: ami odavonzotta egy-egy társulathoz, az gyorsan elillant, illetve a Bárka estében egy hosszabb folyamat vezetett el a „veszteség élményig". Elnézést a profán fogalmazásért, de nem lehetett egyszerű ilyen helyzetek közben eszénél maradnia.

Nehéz észnél maradni. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember egy fél éven át minden este megiszik másfél üveg bort, hogy el tudjon aludni. Ám még úgy is felriad.
Van, akinél ez az állapot állandósul, nálam hála Istennek nem állandósult. Úgy tudtam megőrizni a józan eszemet, hogy mindig képes voltam meghozni a döntést: tovább kell lépnem. Fájt, de tudomásul vettem a veszteséget, amit a felszabadulás érzése követett. Még úgy is, hogy bizonyos pillanatok feldolgozhatatlanok maradnak. Az olyan kézfogások emlékei, amelyek arról szóltak volna, hogy összetartozunk, de amikor rászorítottam a másik kézre, kiderült, hogy tüskét rejt a másik tenyér.

2016-ban a Vígszínházhoz szerződött, ahonnan három évad után távozott. Milyen érzetekkel érkezett vissza húsz év után abba teátrumba, amelyben elkezdte a pályáját?

Sok félelem volt bennem, hasonlóak, mint amikor frissen végzett főiskolásként odamentem. Úgy érzetem, bizonyítanom kell. Aztán kiderült, hogy nincs abban semmi érdekes, hogy újra ott vagyok. A félelem nagyobb volt, mint a felém irányuló kíváncsiság. Mindennek ellenére próbáltam megtalálni a lelki nyugalmamat, de nem sikerült. Mondták persze, hogy én ott otthon vagyok, miközben egyáltalán nem érzetem magam komfortosan.

Könnyen hozta meg a döntést, hogy tovább áll?

Családi okokból sem volt egyszerű. Színésznő feleségem, Szorcsik Kriszta a Vajdaságban született, az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett és pont akkoriban vállalt el egy munkát Szerbiába. A gyermekünk pedig akkor ment ötödik osztályba, vagyis felső tagozatos lett, sok figyelmet igényelt. Szülői feladataim, szakmai kétségeim között „vergődve" végül Szikora János segített nyugvópontot találni. Máűr akkor is a székesfehérvári színházat igazgatta, és éppen annyi munkát adott, amennyi még lehetővé tette, hogy ne szakadjak szét a Fehérvár és Pest közötti ingázásban. Jót tett a lelkemnek, elcsitította a szakmai kétségeimet az Esterházy Péter Mercedes Benz című darabajában eljátszott szerep, ahogy az a feladat is, amelyet Sárosi István Trianon című drámájában bíztak rám.

Aztán ismét visszament a Vígszínházba.

Rudolf Péter lett az igazgató, aki hívott. Ő is Marton László tanítványa volt, pár évvel előttem végzett, ugyancsak a Vígszínházban kezdte a pályát. Régi történet a miénk, úgy éreztem, van ebben még annyi, hogy igent mondjak.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Visszakanyarodva oda, ahol elkezdtük: a Blokád című filmről nyilatkozva többször elmondta, hogy anno nem kedvelte sem Antall Józsefet, sem a pártját. A miniszterelnököt körülményesnek, lekezelőnek látta. Nevezetes mondata, a „Tetszettek volna forradalmat csinálni", pedig felháborította. Beszélt arról is, hogy változott a véleménye az egykori miniszterelnökről. Most annyit kérdezek Antall idézett mondatára hivatkozva: nem lehet, hogy Antall Józsefnek teljesen igaza volt? Akár az ön pályafutásának tükrében is.

Abszolút igaza volt. Tudom, hogy a való életben nincs ha, de színházi emberként eljátszhatom a gondolattal, és úgy ki lehet mondani: nagyon más lett volna a rendszerváltozás utáni világ, ha Antall József nem hal meg. Ha be is következett volna az 1994-es választási kudarc, az MSZP győzelme, egészen más lett volna a reakció, a helyzet kezelése, ha köztünk marad. Nagyon erősen szembesíthette volna a győzteseket önmagukkal. Megdöbbentő, hogy ilyen ügyekben, a múlt megítélését tekintve honnan hová képes megérkezni az ember. Antall Józsefet valóban nem kedveltem, nem értettem, nem tudtam vele menni. Miközben mai szemmel pontosan látom, hogy milyen hihetetlenül nagy személyiség volt. A Blokád forgatókönyvét olvasva elgondolkoztam arról, hogy mennyi minden van, amit ő meg mert tenni, én meg – a saját helyzetemen vonatkozásában – nem mertem megtenni. Miközben a készség bennem is megvolt, hiszen a könyvet olvasva pontosan értettem, hogy mit és miért mond. De a való életben nem tudtam olyan karakterré válni, mint amilyen ő volt. A Blokád történetében számomra nagyon vonzó volt, hogy Antall József személyisége szembesített a ténnyel: olyan lehetnék, amilyen ő volt, ha lenne bennem elég merészség.