2004. március 9.
Tárgy: Köszönöm!
Mike, szeretném megköszönni azt a támogatás, amit az Irakban szolgáló katonáknak nyújtasz. Éppen Bagdadban vagyok. Nagy megkönnyebbülés, hogy vannak emberek, akik még mindig törődnek velünk, lemmingekkel, akiket arra kényszerítettek, hogy ebben a konfliktusban harcoljanak.
Nagyon kemény, amikor a szakaszvezetőm azt mondja: "Ha úgy döntötök, hogy meg akartok ölni egy fenyegető kinézetű civilt, lőjétek csak le. Inkább vesződök a papírmunkával, mint hogy egy katonámat lelője valami lázadó." Arra tanítanak, ha valaki csak fenyegetően néz ki, lépjünk, mielőtt ő csinál valamit. Nem ilyen félelemben neveltek fel, ezért eltart egy ideig hozzászokni.
Nagyon nehéz az emberekkel beszélgetni a háborúról. Nem szeretik hallani, hogy szart sem érnek azok az érvek, amikkel elrángatták őket a szeretteiktől, hogy az "elnök" nem törődik velünk. Egy pár ember nagyon megutált, szerintem egy idő után ezért szerelnek majd le, mert folyamatosan vitákat gerjesztek, és nem tisztelem a főparancsnokunkat. Nagyon nehéz hallgatni, amikor látom, hogy naponta ugyanaz a 150 ember teszi a dolgát, anélkül, hogy tudnák, miért.
[Willy augusztus elején küldött egy másik levelet]
Az emberek elképzelése a háborúról 180 fokos fordulatot vett. Az első héten meghalt valaki egy aknavető-támadásban. Azóta teljesen megváltoztak a dolgok. A katonák a családjaiknak telefonálnak, és arra biztatják őket, hogy John Kerryt támogassák. Ha máshol is ez történik, akkor úgy tűnik, a tengerentúli katonák szavazata - amelyhez Bush annyira hozzá van szokva - ez alkalommal nem lesz meg.
Willy közlegény