Itt 23 ember várta a mentést. A fedélzeti telefonon megtudták, hogy az elöl levők már menekülnek a torpedócsővön keresztül, hátul azonban nem volt ilyen cső. Ott volt viszont a két vésznyílás, a két menekülőzsilip egyike. Igaz, ezt még sosem használták eddig, de az itt levők szerencséjére közöttük volt Viktor Petrovics Bajev, a kiképzőbázis búvároktatója.
A hátsó rekeszek parancsnoka átengedte a menekülés megszervezését és lebonyolítását Bajevnek, akinek sokkal több tapasztalata volt a vészhelyzeti eljárásokban. Bajev azt mondta, ő marad legutoljára, hogy belülről segítse a többieket. Zakirov tengerész önként jelentkezett, hogy elsőnek kimegy és felvisz egy ballont egy kábellel együtt a felszínre, amely mentén a többiek majd felemelkedhetnek. Zakirov másodszorra ki tudta nyitni a vészkijárat külső nyílását és elhagyta a tengeralattjárót, de
15 méteres mélységben a kábel elakadt, ő pedig nem tudta kioldani a kábelhez rögzített karabinerét.
Amikor a búvárok megtalálták, csak levágni tudták a holttestét a kötélről, mert a karabinert ők sem tudták kinyitni.
Bajev egyszerre két embert küldött be a vészkijárat zsilipjébe, egy tapasztaltat és egy tapasztalatlant. A 22 embert két nap alatt juttatta ki a K-429-ből, miközben megjavított több légzőkészüléket. Az utolsó pároknak a tiszteket osztotta be, és ahogy ígérte, ő maradt utoljára.
Szuvorov kapitány telefonon elmondta, hogy az első rekeszben már csak a tisztek vannak, és megkérdezte, Bajev mikor hagyja el a tengeralattjárót:
Miért van még ott? Mikor megy fel?
Bajevnek a saját menekülése előtt a koromsötétben kellett megjavítania a zsilipkamra alsó fedelét, valamint
négy rossz légzőkészülékből egy használhatót kellett fabrikálnia magának.
Amikor ezzel megvolt, bemászott a vészkijárati zsilipbe, a lábával bezárta az alsó ajtót, és elárasztotta a kamrát. A víz azonban nem emelkedett fel teljesen, hanem fejmagasságban megállt.
Be vagyok falazva, itt halok meg,
gondolta Bajev.
Néhány pillanatra elvesztette az eszméletét a stessztől, de szerencséje volt, nem fulladt meg. Iszonyú erőfeszítéssel addig küzdött, amíg egy feszítővassal ki tudta nyitni az alsó zárófedelet, mire kiesett a zsilipkamrából a fémpadlóra. Ezt is megúszta sérülés nélkül, majd újra nekiállt szerelni, és sikerült megjavítania a hibás szelepet. Visszamászott az aknába és újra bezárta magát. Az elárasztás ezúttal sikerült, de ekkor eszébe jutott, hogy mi lesz, ha most a felső zárófedél nem nyílik ki? Az ajtó kinyílt, ő pedig kiúszott az elsüllyedt tengeralattjáróból. Először akkurátusan bezárta a zsilipkamra fedelét, majd végre megindult felfelé.
Bajev június 26-án 19 óra 3 perckor jelentette az első rekesznek, hogy nemsokára ő is kimenekül, de
csak másnap, június 27-én éjjel 1 óra 32 perckor bukkant fel a felszínen.
Egy mentőhajó ott volt a közelében, de meg sem bírt mozdulni, minden ereje elhagyta, csak lebegett a vizen a mentőruhájában.
Hallottam, hogy valaki szól: odanézzetek, ott egy ember, de nem mozdul, biztosan halott. Mire felemeltem a kezem, amit örömujjongás fogadott.
A K-429-et a két kapitány, Szuvorov parancsnok és Guszev elsőtiszt hagyta el utolsóként. 104 embert sikerült megmenteniük.
A szovjet flotta legnagyobb, 40 napig tartó mentőakciójában, 24 hajó, 152 búvár és egy úszódaru kiemelte az elsüllyedt tengeralattjárót az óceánból. A hajót Petropavlovszkba vontatták, ahol Szuvorov kapitány az elsők között lépett a fedélzetre. Meg akarta tudni, miért süllyedtek el. A válaszra hamar rábukkantak a fedélzeten.
A megkezdett hajógyári felújításkor a munkások ütközésig nyitották a szellőzőrendszer nyílásait, és ebben a teljesen nyitott helyzetben rögzítették őket, hogy a hegesztésnél keletkező gázokat könnyen el lehessen távolítani a hajótestből. Ezeken a nyitott nyílásokon folyt be a víz a tengeralattjáróba.
Emellett a műszerek érzékelőit lezárták, hogy a por és a festék ne érje őket, illetve egyes fontos csöveket a munkának megfelelően dugókkal zártak le. Emiatt nem mutatták az irányítóközpont műszerei, hogy változik-e a mélység vagy sem. Amikor megindult a túl gyors merülés, az elzárt, ledugózott szelepek miatt nem tudták a sűrített levegővel kifújatni a vizet a tartályokból, ezért nem tudtak vészemelkedéssel a felszínre jutni.
A balesetben fontos szerepet játszott az is, hogy a legénység egy része nem ismerte a K-429 rendszereit és azok működését, mert nem ilyen osztályú tengeralattjárón szolgált, és még sosem lépett ennek a hajónak a fedélzetére. A kiképzetlenség, a tudáshiány önmagában óriási kockázatot jelentett.
A K-429 elsüllyedését másfél évig vizsgálták. A hadbíróság végül 10 év börtönre ítélte Szuvorov kapitányt. Az ítélet szerint 20 millió rubel kárt okozott és veszélybe sodorta az atom-tengeralattjárók harckészültségét. Azt nem mérlegelték, hogy ha a kapitány teljesíti Jerofejev parancsát és 200 méteres mélységben merül először, mindenki meghal, a tengeralattjárót pedig nem tudják kiemelni. A mellette szóló bizonyítékokat a bíróság figyelmen kívül hagyta. A kifutás előtti jelentésének mindkét példánya, amelyben leírta, hogy szándéka és szakmai meggyőződése ellenére, kényszer hatására vállalja a kockázatos kifutást, eltűnt.
Szuvorovnak ezek voltak az utolsó mondatai a perben:
Követtem el hibát, de az lett volna a helyes, ha egy tisztességes eljárásban vizsgálják ki az ügyet. Nagyon nagy baj, hogy ebből a vizsgálatból a valóságról szinte semmi nem derült ki, ezért nem is lehet tanulni az esetből, vagyis újra lesz ilyen katasztrófa, és újra emberek halnak majd meg.
Az ötös rekesz parancsnoka, Borisz Lihovozov 8 évet kapott. Mindkettejüket a zárt tárgyaláson letartóztatták és tárgyalóteremből egyenesen a Gulágra vitték.
A flotta vezetése elhatározta, hogy a K-429-et egy nagyjavítás után újra hadrendbe állítják. 2 évvel később azonban, még a felújítás alatt, a munkások hanyagsága és a kikötői infrastuktúra hiányosságai miatt elsüllyedt a móló mellett. Eddig 300 millió rubelt költöttek a felújítására. Harmadszor is kiemelték, de ezúttal már a hajóbontóba küldték.
Viktor Bajev matróz, aki a hátsó rekeszből mindenkit kimentett, Vörös Csillag Érdemrendet kapott.
A K-429 elsüllyedésének valódi felelősei érinthetetlenek voltak. Jerofejev ellentengernagy bakui tanulmányai alatt, még ifjú tisztként vette feleségül Gejdar Alijev lányát. Alijev 1982-től a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a nagyhatalmú SZKP KB-nek volt a tagja, és egyidejűleg a minisztertanács első elnökhelyettese volt. (A Szovjetunió széthullása után Alijev Azerbajdzsán elnöke lett.)
A nagyhatalmú após megkérte Vlagyimir Csernavint tengernagyot, a szovjet tengeralattjáró-erő parancsnokát, a vizsgálat vezetőjét, hogy tussolja el a veje felelősségét. Cserében Alijev támogatta a tengernagy karrierjét, aki 1985-től a szovjet flotta főparancsnoka, a minisztertanács elnökhelyettese és helyettes honvédelmi miniszter lett.
Oleg Jerofejev ellentengernagy annak ellenére nem kapott megrovást, hogy a vezetése alatt álló Csendes-óceáni flotta tengeralattjárója, a K-429 kétszer is elsüllyedt. Végül az Északi flotta parancsnoka lett, ahol újabb katasztrófa történt 1989-ben, amikor elsüllyedt a Komszomolec atomtengeralattjáró. A balesetben 42-en meghaltak, és a roncs máig radioaktív sugárzást bocsát ki magából.
A baleseti vizsgálóbizottság vezetője, Skirjatov ellentengernagy 1998-ban a hivatalos jelentésében felvetette Jerofejev felelősségét az ügyben. A vizsgálatot 2002-ben felfüggesztették, a bizottság mandátuma megszűnt.
Szuvorov kapitány 1987-ben amnesztiával szabadult. 1998-ban, hatvanéves korában halt meg. Az utolsó pillanatig azért küzdött, hogy rehabilitálják. Számtalan beadványt, kérvényt nyújtott be az ügy felülvizsgálatára, de mindet elutasították, holott a teljes orosz tengeralattjáró-közösség támogatta. Az 1990-es években 12 admirális követelte, hogy tárgyalják újra Szuvorov perét, de nem jártak sikerrel.
2000 nyarán a K-429-éhez kísértetiesen hasonló eset törént, ezúttal a Barents-tengeren, a Kurszk atom-tengeralattjáróval. Ekkor azonban a tengeralattjáró két belső robbanásban súlyosan megsérült, az első része szétszakadt. A hajó mélyebbre is süllyedt, mint a K-429. A hátsó rekeszekben még voltak túlélők, de mire a búvárok napokkal később lejutottak a tengeralattjáróhoz, már ők sem voltak életben. A teljes, 118 fős legénység minden tagja meghalt.