Kamudzsessz

Talán emlékszünk: második nagylemezük megjelenése után még a szintén sógor Kruder & Dorfmeister méltó utódjaiként emlegették a bécsi dZihan & Kamien duót. Sokáig úgy tűnt, a szerb, illetve német származású vegyes párosra büszkék lehetünk nemzetközi sikereik okán, ha már a sajátjainkra ilyen ritkásan. Végül több mint két évvel a Gran Riserva megjelenése után az új lemezt is bemutatták hazánkban: február 19-én egy klubslágerekkel méltatlanul telezsúfolt szettet hallhattunk tőlük az A38-on, nagyjából három év zenei lemaradással. A Fakes című remixlemez hasonlóan nagy csalódás, ám egészen más okokból kifolyólag.

Mindezek után a Richard Dorfmeister mellékprojektjeként is ismert Tosca Busenfreund-jának átirata is gyanús, de rosszindulatunkat félretéve mondjunk csak ennyit: a dZihan & Kamien valóban képes arra, hogy egy zenei stílusban meglehetősen hasonló alkotó szerzeményére építve száz százalékban reprodukálja az önmaga által képviselt hangzást. Bizony, ma, az elektronikus zenei front forradalma után úgy jó húsz évvel ez nem kis dolog.

A lemez azonban a továbbiakban is tartogat meglepetéseket: mindenképpen említésre érdemes az egyszámos előadók egyik legnagyobb zsenijének, Serge Gainsbourgnak a megidézése. Az egykor Brigitte Bardot-val is duettező provokatőrt Európában botránylegendaként említik, Amerikában kultuszfiguraként tisztelik, a Sláger Rádió hallgatói pedig egész egyszerűen csak a Je t'Aime... Moi Non Plus szerzőjeként azonosítják. Ha franciatudás hiányában nem ugrana be, ez az a szám, amely elhiteti velünk, hogy Franciaországban is kellett léteznie a Táncdalfesztiválhoz hasonló intézménynek, egyszóval azt gondolnánk, hogy minden magára valamit is adó nujazz-komponista undorodva húzná a száját a remixfelkérés hallatán. A mi szerzőink jópofának találták az ötletet, talán még nem is kényszerítették őket.

Egy Atjazz-átdolgozás - elvégre ők is megtették dZihannak és Kamiennek ugyanezt a Refreaked-en - mellett a Fop formáció Avalon című számát és Cay Taylan - aki nyilván nem véletlenül istállótárs a Couch Recordsnál - Beijo című szerzeményét említenénk meg, mivel itt Mario és Vlado már az eredeti megírásában is közreműködött, ebben a két esetben tehát kis túlzással ismét önmagukat remixelték.

Ha túljutottunk az első lemezen, a második cédé aztán valóban megforgatja bennünk a kést: ezen egy nagyjából tizenöt perc hosszú tracket találunk, melyben az általunk ismeretlen The Brut Imperial Quintet adja elő a Freaks & Icons, illetve a Gran Riserva dalait. Afféle dZihan & Kamien dzsessz-megamix, kész csoda, hogy Radio Edit nincsen. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e értelme dzsessz-zeneszerzőként működni úgy, hogy közben nem mi magunk vagyunk a dzsesszzenészek, már nem is keressük a választ. Elvégre ez egy erősen improvizatív, elsősorban a virtuozitásra és a hangszerkezelésre építő műfaj.

A kortárs elektronikus zenei szcénából nehezen jut eszünkbe példa arra a hatalmas űrre, melyet a dZihan & Kamien hasított mostani és korábbi albumai közé. A duó új hangzása minden szempontból fantáziátlan, erőltetett, gyenge. Rossz hamisítvány, ahogy a dupla lemez címe is ígéri.

(Mint utólag kiderült, szerkesztőségünkbe eljuttatott cédé valójában csak promóciós lemez volt, mivel az eredeti változatban a Brut Imperial Quintet által újragondolt dZihan & Kamien számokat tartalmazó track az általunk írt tizenöt perc helyett több, mint ötven perc hosszú. Arról, hogy szerkesztőségünk promóciós lemezt kapott recenzió céljából, sajnos nem lettünk tájékoztatva, mindazonáltal őszintén sajnáljuk, hogy nem voltunk gyanakvóbbak, és ezáltal rosszul ítéltük meg a második lemez tartalmát - melyet meg sem ismerhettünk igazán. Ezúton kérünk elnézést minden érintettől - különös tekintettel a Brut Imperial Quintet tagjaira, valamint Vlado Dzihanra és Mario Kamienre.)

Krich Balázs