Berlini zeneszüret - hallgass Diamondot, Boozoo Bajout és Kaost!

A Boozoo Bajou második albumán, a Dust My Broom-on füstös, blues-os, dubos, reggae-s egyveleget kapunk; az egykori house-os diszkókirály Benjamin Diamond szintén második lemezén, a Out of Myselfen alig találunk elektronikát; Kaos debütanyagán, a Hello Stranger-en viszont például dzsesszes marimbaszólót is - októberi zeneszüret. Nyerj ajándékcsomagot, hallgass mixeket mindhárom októberi !K7-előadótól, sőt utóbbi kettőtől az egész albumot is és videoklipet!

A világszerte sikeres 2001-ben megjelent debütalbum, a Satta után a Boozoo Bajou a Dust My Broom című albummal tért vissza. Éveket kellett várni a folytatásra, de az igazán időtálló zenéknél ez nem jelent gondot. A Dust My Broom témája a bluesban gyökerezik. Sok más jelentése között van egy olyan is, melyet úgy lehetne legjobban lefordítani, hogy csináljunk egy tiszta oldalt és kezdjünk bele valami egészen újba.

A két nürnbergi producer - Peter Heider és Florian Seyberth - részéről igen jó címválasztás egy olyan albumhoz, mely négy év elteltével követte az első albumot és amely hangulatában, tempójában és hangzásvilágában leginkább a dub, de néhol a reggae világát is idézi.

Az első albumot még a Stereo Deluxe-nál jelentették meg, mellyel évekig dolgoztak együtt mielőtt a !K7-hez kerültek volna. Az új album nemcsak a !K7 számára jelentett teljesen új hangzásvilágot, de a két német életében is új fejezet kezdődött el. Sokkal több vokállal dolgoznak és a híres, szinte névjegynek beillő Boozoo-hangzás merészebben keveredik különböző ritmusokkal és zenei stílusokkal.

Mintha a Boozoo-seprű végigseperne saját régi esztétikáján és megfiatalítaná a már ismert elemeket, hogy új erővel adja vissza azokat. Ilyen értelemben ez az album nem egy szimpla eltávolodás a Satta-tól, hanem nagy művészi előrelépés is. Akármihez nyúlnak, legyen az blues, soul, r'n'b vagy dzsessz, mindig az atmoszféra mélységét, a ritmus változatosságát és a zenék variálhatóságát fejezik ki egyben, ettől lesz olyan megkapó az egész album.

Többször feltűnik a számokban a boncolgatásokat és áthelyezéseket, átrendezéseket kultiváló dub. A vokális számok sorának első darabját a délvidék legendás hangjával, Tony Joe White-tal készítették, aki az egyik legnagyobb hatást gyakorolta a párosra. A Take It Slow Joe Dukie és U-Brown közreműködésével érinti a soul és az r'n'b hangzásvilágot is, a pergők is ebből a világból lettek beemelve, nem lehetett elronatni.

A Killer már inkább tánctérre való, ha lehet ilyet mondani. Raggás vonalvezetés és pörgősebb szövegfolyam olvad össze egy kellemes zongorára komponált, rajzfilmes dallammal. A 9 Below Zero számban puha groove-val lüktet végig a dallam mellett, klasszikus dubhullámzás, gitárriffek. A szám ennél nem is akar több lenni, abból is látszik ez, hogy az első tisztán instrumentális.

Ben Weaver közreműködésével egy újabb teljes mértékben a vokálra támaszkodó fáradtan görgő balladára lelhetünk a Way Down-ban, míg a másfél perces gyöngyszem, a Biwak a világ talán legkellemesebb mennydörgése, nem ijesztő és félelmetes, inkább a kandalló előtt alvó fejébe távolról beszűrődő hangok egyike, ismét zongorával, csilingelő cinnel.

Szambás kongákkal és csörgőkkel ébreszt a Blast, gitárloopokkal fűszerezve. Talán az album leggyorsabb ütemvariációjával külön világ az albumon. A Moanin' című számban viszont dorombol a gitár, Wayne Martin egy szerelmes számot dúdol, olyan könnyed, hogy leesünk a székről, igazi r'n'b fülledt-füstös kocsmában.

A S.I.P. egy sokat játszott szám, szaggatott ritmusú, bólogatós dub, a Treat Me-ben a Blaxploitationból ismert "Foxy Brown", azaz Willie Hutch énekel, az előtte éneklőknél elegánsabb hangfekvésben. A záró számban szélzúgás, seprűzés, újra a zongora adja a dallam fősodrát, aztán a végén megszakad minden és észrevehetetlen hangokkal lesodródunk az albumról.

Greksa László