[origo]
Nyomtatás

Hangminták rögös útja
2008. február 12., kedd, 18:06


A modern populáris zenék, s különösen az elektronikus tánczenei kultúra elképzelhetetlen a "mások" műveiből vett és újrahasznosított hangminták bevetése nélkül. Manapság mintegy magától értetődően gondolunk az alkotási folyamat eme speciális formájára (pláne ha nem vagyunk szerzői joggal foglalkozó ügyvédek - ők ugyanis éppen ezzel keresik a kenyerüket), márpedig ez sok évszázados esztétikai, sőt morális alapelveket ír felül, s mintegy újradefiniálja egy mű önállóságának, autonómiájának fogalmát.


Pénzért jön a brék

A történet persze szokás szerint a tudományos és technikai fejlődéssel, a zene (bármely zenei alkotás) rögzítésének, sokszorosíthatóságának és újrajátszásának lehetőségével kezdődik. Ha kezünkben a zene materializálódott, szilárd formája, már csak egy lépést kell megtenni ahhoz, hogy kivágjuk a nekünk tetsző részeket és saját kollázsunkban hasznosítsuk újra.

Ezt a lépést nem mindig és nem is feltétlenül csak popzenészek tették meg: a mások által feljátszott szerzeményeken alapuló hangmintahasználat, s az ezeket tartalmazó magnetofonszalagok preparálása bevett gyakorlatnak számított a kortárs zene bizonyos irányzatainál (gondoljunk csak Pierre Shaefferre s az általa a negyvenes-ötvenes években kezdeményezett Musique Concrete mozgalomra). Megint csak sajátos módon ezek a kísérletek utóbb számos előadót inspiráltak Fank Zappától és a Beatlestől (!) a Pink Floydon keresztül Squarepusherig, Aphex Twinig, vagy Scannerig.

A Beatlest több szempontból is érdemes idézni, elvégre ők a maguk szalagmanipulációs kísérleteik mellett (lásd a Revolution 9-t vagy a Noel Gallagher és a Chemical Brothers által "feldolgozott" Tomorrow Never Knows-t) konkrétan használtak hangmintákat - például a Yellow Submarine vagy az I Am a Walrus című slágereikben.

A korai idők egyik legnépszerűbb, előre felvett és szalagra rögzített hangminták kezelésére szolgáló (s ehhez egy megfelelő billentyűzettel ellátott) eszköze volt a mellotron, mely nélkül elképzelhetetlen a hatvanas évek progresszív rockhangzása.

Azt meg már felsorolni sem tudnánk, kik és hányszor használták azóta (mondjuk 1989-90-től kezdve), hogy a mellotron-hangzás ismét divatba jött.

De a korai példák taglalását e ponton abba is hagyhatjuk - gondolom, sokan sejtik, sőt tudják már, hogy a hangmintahasználat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vált tömegessé, amikor a Marly Marlhoz, vagy Grandmaster Flashhez hasonló hiphopproducerek dzsessz-, funk-, soul- és diszkólemezek dob- és basszuskiállásaiból, brékjeiből kezdték összerakni a maguk szerzeményeit (vagy hát mit is beszélünk, csinálmányait).

http://www.youtube.com/v/BXW4_cwyDjw&rel=1

Good Times

Már az elsőként számon tartott hiphopszám, a Sugarhill Gang-féle Rapper's Delight is egy konkrét sample-re, a Chic nevű klasszikus diszkófunkbanda Good Times című számának gitárriffjére épül. Már ennyiből is érzékelhető, hogy a mintázáson alapuló számok, s maga a samplingtechnika is kategorizálható a beavatkozás mélysége, teljessége, s erre nincs jobb szó, szemtelensége alapján.

Voltak és vannak, akik csak egy jó dobbréket szednek ki egy régi funkyklasszikusból, vannak, akik konkrét hangszerfutamokat nyúlnak, s erre építik fel saját számukat (tipikus példája ennek a hangmintakirály Beastie Boys Flute Loop-ja, ami egy kevéssé ismert hangmintára épül) meg persze az olyan darabok, amelyek egy az egyben lenyúlják egy ismert szám vezérmotívumát, s még a jogdíjfizetést is megspórolnák.

http://www.youtube.com/v/Bw2NQiOnhTg&rel=1

Flute Loop


Ice ice baby

Vanilla Ice Ice Ice Baby-jére biztosan sokan emlékeznek, s talán azt is tudják, hogy ez a Queen és David Bowie Under Pressure-jére épül - ezt némi késéssel el is ismerte a brikettfejű Vanilla, s fizetett is, csak hogy az utóbbiak ne pereljenek.

http://www.youtube.com/v/UdaHCLlBkWU&rel=1

Under Pressure

Az addig szalagos technikájú hangmintázást valósággal forradalmasította a Midi szabvány megjelenése a nyolcvanas évek elején, majd az ezen elven működő digitális, polifonikus samplerek, illetve utóbb a megfelelő számítógépes programok (és amazok futtatására alkalmas komputerek) piacra kerülése és mind olcsóbbá válása.

http://www.youtube.com/v/Vp-is6S_b_g&rel=1

Ice Ice Baby

Ráadásul a hiphopproducerek sem sokáig maradtak magukra: ahogy szép lassan bontakozott a többi elektronikán (vagy azon is) alapuló tánczenei műfaj, úgy került a színtérre mind több lelkes hangmintagyűjtő. Példát szinte minden műfajból lehet találni, hol többet, hol kevesebbet.

Vannak, akik minden hangot saját maguk esztergálnak ki otthoni kütyüjeiken, s vannak, akik annyit nyúlnak, amennyit csak bírnak, mint például a soknevű Norman Cook/Fatboy Slim. Munkájukról pedig, mindettől függetlenül, csak a végeredmény ismeretében mondhatunk ítéletet.

Miután már három évtizede élünk alapvetően hangmintázásra épülő zenei kulisszában, leszögezhetjük: embertársaink egészen jól megszokták a mások munkáinak újrahasznosításán alapuló, kreatív zenei kollázskészítést.  A gondos zenemérnöki tevékenység nyomán sokszor fel sem tűnik, hogy élő, hangszeres (ám kissé manipulált) zenét hallunk-e, vagy mintákból ügyesen tapasztott kompozíciót.

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=jGFbefexXpjUmI6q

Fatboy Slim: Joker

A műfajnak és a tevékenységnek létezik saját esztétikai-szociológiai irodalma (szakirodalomként javasolhatjuk például a Replika című társadalomtudományi folyóirat 2005. augusztusi tematikus számát). S vannak persze a sample-gyűjtésnek ínyencei is, mint a laza alkotóközössségben tevékenykedő Luke Vibert, Mike Paradinas (Jake Slazenger, µ-Ziq), Aphex Twin, Squarepusher négyes a maguk elképesztő hangmintagyűjteményével, amelyeket ráadásul (ellentétben mondjuk a vinilalapú rare-groove-ritkaságokkal) jól lehet egymás között csereberélni.

http://www.youtube.com/v/5Az_7U0-cK0&rel=1

Aphex Twin: Come to Daddy


Haraggörbe

Vannak, akik viszont inkább a bevált forrásokhoz nyúlnak - kár, hogy ez egy idő után fárasztóvá válik (így unt rá előbb-utóbb mindenki az ezredszerre nyúzott funk- és hiphopmintákra épülő bigbeat-re is).

Van olyan blogforrás a neten (http://libraryofvinyl.blogspot.com), melynek szerzője (szerzői?) saját kutatásai alapján azt is számon tartja, mely zenéket mintáztak a legtöbbször - ebből ráadásul egy sajátos zenei térkép is kirajzolódik.

Ha kétségeink támadnának, húzzuk csak elő a Zeppelin IV-et (keletkezési év természetesen 1971) és rakjuk fel a B-oldalról a When the Levee Breaks című számot és rögvest felordítunk: na, ez az a dob-brék amit ha száz számban nem hallottunk, akkor egyben sem (és ennek ellenére még mindig működik!).

http://www.youtube.com/v/4-AanPHMbC4&rel=1

When the Levee Breaks

Az említett blog szerzői ráadásul vették maguknak a fáradságot és grafikonon is ábrázolták a leggyakrabban felhasznált hangminták számát, azok keletkezési idejének függvényében - s mit ad isten, kijött egy csodás görbe, amelynek csúcspontja valahová 1973 tájára esik, tehát ez lehetett az utóbbi évtizedek legfunkybb esztendeje.

A látványos haranggörbe alapján bízvást elmondható, hogy a hangmintagyűjtők számára a legjobb termést az 1970 és 75 közötti fél évtized hozta. Hogy mást ne mondjuk, 1970-ben jelent meg James Brown Funky Drummer-e (a dobos  neve Clyde Stubblefield, aki vajmi keveset profitált munkájából), amelynek dobkiállása tán a poptörténet legtöbbször mintázott száma (a másik klasszikust, a Winstons által még a hatvanas évek elején kitalált, utóbb főleg jungle és dnb-producerek által felhasznált Amen-bréket közben már a legtöbb zenei program és kütyü is tartalmazza, mint beépített zenei modult és gyári programot).

http://www.youtube.com/v/ohnmoWZf3Cg&rel=1

A Funky Drummer téma

Persze nehéz lenne kiosztani a legtöbbször mintázott szerzemény címét, amikor tudjuk, hogy az annus mirabilis, a már említett 1973 olyan szerzeményeket adott a világnak, mint az Incredible Bongo Band Apache-ja (legalább negyvenöt más számba mintázták bele), Barry White I'm Gonna Love You Just a Little More, Babe-je, amelynek maradványait harminchárom különböző zeneműben lelhetjük fel, a Kool and The Gang Jungle Boogie-ja, amelyet már Tarantino előtt is sokan felfedeztek maguknak (negyvenöt idézés).

De a nyertes a Honeycut Impeach the President című, alighanem a Watergate-botrányra reflektáló műdala, melynek darabkái (alighanem az áthallások miatt is) 115 különböző pályaműben nyertek új életet. Ráadásul a rendszeres hangmintahasználat nemhogy alázatossá, de egyenesen még öntudatosabbá tette a másodlagos felhasználókat.

http://www.youtube.com/v/iJ2pArGnXJ8&rel=1

Talkin All That Jazz

A reciklálásban különösen jeleskedő Stetsasonic a maga Talkin All That Jazz-ében ki is mondja: a kollégák (konkrétan Erik B and Rakim) munkássága kellett ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végére felfedezzék James Brownt meg a klasszikus soul- és rhythmandblues-hangzást, az új fekete zene visszanyúlt a régihez, s ezzel ismét életet lehelt belé.

Ami sok tekintetben igaz, s így van manapság is: a raregroove-szubkultúra kifejlődését, a klasszikus soul, funk, dzsessz, latinfunk, bossa, boogaloo stb. lemezeinek gyűjtésének és újrajátszásának kultuszát nagyban segítette, hogy szorgalmas zenegyűjtők elkezdték visszakeresni egy-egy frappáns hangminta eredeti forrását. S a készséges lemezkiadók jóvoltából ma már külön gyűjteményes albumokon szerezhető be az a nyersanyag, amelyből egy egy mai sztárelőadó (például a már említett Beastie Boys vagy Fatboy Slim) dolgozott.


Felhasználási javaslat

A hangminták felhasználásának van természetesen egy határozott jogi aspektusa is - amíg ügyvéd él a földön, s léteznek a szerzői és szomszédos jogokról szóló törvények, addig ez így is lesz (s különben is, nehogy már sajnálni kezdjük tőlük a kenyeret).

Az első nevezetes jogi eset a brit M/A/R/R/S-kollektíva javarészt kollázstechnikával előállított, sok tekintetben időtállóan klasszikus Pump Up The Volume-jával kapcsolatos. Mikor a szám bekerült a toptenbe, rögvest "kapcsolt" a Stock-Aitken-Waterman csapat (a nyolcvanas évek híres-hírhedt slágergyárosai) és gyorsan beperelték mintázgató kollégáikat, amihez az ürügyet az szolgáltatta, hogy M/A/R/R/S-ék egy nyilatkozatukban bevallották: a szám egy egész kicsi részlete tartalmaz egy felismerhetetlenségig torzított elemet a trió egyik szerzeményéből.

http://www.youtube.com/v/eGPhUr-T6UM&rel=1

Pump Up The Volume

A keresetet utóbb visszavonták, cserébe a perelt részlet már nem szerepelt az amerikai kiadáson. Mindegy, a szám enélkül is jó volt s ami még ennél is fontosabb, módfelett sikeres. Jó tíz évre rá hasonló procedúra végén kellett kiszedni a Lo-Fidelity Allstars Disco Machine Gun-jából a Breeders-féle Cannonball-ból származó zenei mintát (a szerencsésebbek még birtokolják a maxi azon korai verzióját, amelyen még ott szól az ominózus részlet).

Az első album, amit (1992-ben) jogosulatlan zenehasználat miatt kellett kivonni a forgalomból, Biz Markie  I Need a Haircut című albuma volt - az amerikai szövetségi bíróság idevágó döntése egyben a hangmintahasználattal kapcsolatos szemlélet megváltozását is jelezte - ettől fogva tüntetik fel rendszeresen a zenei kiadványokon a minták forrását, ami egyben a megfelelő jogosultságok beszerzését is jelenti.

http://www.youtube.com/v/1_rII783lD0&rel=1

I Need Haircut

Ez persze jelentősen korlátozza a felhasználható hangminták számát is - számonként maximum csak egy-két, eredetileg más kompozíciójából kigyűjtött részt érdemes felhasználni, különben viszik az összes jogdíjat.

A másik alkalmazott metódust pedig interpolációnak szokás nevezni - ennek különösen Dr. Dre a mestere: ekkor összegyűjtött (s nyilván láncon, kenyéren és vízen tartott) stúdiózenészekkel játszatja fel újra azt a zenei részletet, amelyik úgy megtetszett neki - ekkor ugyanis elég csak a szerzőknek fizetni, a kiadók, meg az eredeti előadók pedig mehetnek a francba.

Hogy néha még a látszólag tisztázott hangmintahasználatból is problémák fakadhatnak, arra jó példa a Verve jó tíz éves Bitter Sweet Symphony című, még ma is sokszor játszott slágere, amelyért - mindezek dacára - a néhai zenekar, persze bírósági döntés nyomán, egy fillér jogdíjra sem jogosult. 

A számhoz használt oly behízelgő, vonós hangminta ugyanis az egyik Rolling Stones-klasszikus (The Last Time) egy instrumentális feldolgozására (előadó: a néhai Andrew Oldham Orchestra, a Stones korábbi menedzserének big bandje) épült.

http://www.youtube.com/v/V-Po8uJeoUw&rel=1

Bitter Sweet Symphony

A zenekar ugyan megállapodott az Andrew Oldham Orchestrával, ám a Stones hatvanas évekbéli portfóliójához kapcsolódó zenei jogok tulajdonosa (a hírhedett Allen Klein és az ő cége)  utóbb sikerrel érvelhetett azzal, hogy a Verve 'túl sokat' használt az átadott nyersanyagból, így azután a Bittersweet Symphony összes joga Klein cégére szállt, szerzőként pedig azóta a Jagger-Richards duót kell feltüntetni, miként a jogdíj is az ő számlájukra érkezik.

Arról már nem is szólnánk, hogy mikor Grammy díjra jelölték a számot, akkor a jelölésben is ők szerepeltek az előadó Verve helyett, arról meg már nem is szólnánk, hogy Klein ezek után eladta a számot egy sokmilliós Nike-kampányhoz.

Richards a maga stílusában úgy nyilatkozott az esetről, hogy ez afféle, akaratán kívüli jogászi baromság, a fiúk meg írjanak még ennél is jobb számokat s akkor pénzüknél maradnak. Azért a neki járó royalty-t, gondoljuk, jól eltette, elvégre az apróért is le kell hajolni (pláne, ha nem is oly kis összegről van szó).  

-minek-


[origo]