Fehér László fülessapkában

KIÁLLÍTÁS

Fehér László az a festő, aki könnyen lehet műértésre legkevésbé sem fogékony nagymamánk és galérialátogató haverunk kedvence egyszerre. Képei olyanok, mintha az absztrakt festészetet fotórealizmussal ötvöznénk. Bizarrul hangzik? Fehér László talán éppen ezért a magyar kortárs képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, aki nemzetközileg is széles körben elismert. Budapesten az összes nagyobb, kortárs művészettel foglalkozó múzeum rendezett már a műveiből kiállítást (1995 Ludwig, 2001 Műcsarnok, 2005 Kogart). Most a Ludwig nagy kiállításra készül: harminc évre visszatekintő retrospektív tárlatot rendez műveiből.

Az [origo] kis retrospektív válogatása Fehér László műveiből: Brigádnapló (1975)

Fehér László a hetvenes évek végén tűnt fel a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának nevezetes kiállításain. Mindenkit meghökkentett akkori fotórealista képeivel - például a Brigádnapló-sorozatban igazolványkép-szerű festményeket készített. A hiperrealizmus - éppen túlzásából adódóan - akkor provokációnak hatott. Képei hamar népszerűek lettek: a mindennapi jelenetek (Aluljáró) és a családi fotók szituációja (Életkép) ismerőssé tette festményeit. A nyolcvanas években inkább absztrakt tájképeket festett, merészebb és élénkebb színekkel. Ebből az időszakból a leghíresebb képe az okker Balkon.

A széttört maceszt ábrázoló Diaszpóra (1982), a Balkon (1988) és a Szobor alatt (1989)

A kilencvenes években visszatér a puritán színekhez, aki ekkor ismerte meg, könnyen társíthatta Fehér Lászlót a fehér színnel. A szürke és a rózsaszín, pontosabban a hússzín is jellemző rá - de Fehér László a legkevésbé sem pasztellszínű festő. A családi fényképalbum-szerű festmények szereplőinek titokzatossága, a jelenetek nyitottsága mély jelentéseket kölcsönöz a képeknek. Felerősödik a fotórealizmus - ez most, amikor valószerűséget kizárólag a kinyomtatott digitális fényképeken látunk, szintén meglepően hat. Az Arcok a körtérről-sorozat darabjai vagy az Önarckép vízen lebegve mintha fotózva lenne. Fehér László az utóbbi években rembrandti lelkesedéssel és önelemzéssel ontja magáról az önarcképeket: önarckép kistükörrel, gyertyával, vízen lebegve, váza mögött - és fülessapkában, ahogy sokan ismerjük őt. Retrospektív kiállítása a Ludwigban 2007. szeptember 16-ig látható.

Strandon (1999), Arcok a körtérről (2004) és Önarckép vízen lebegve (2005)