Borg/McEnroe: A jéghegy alatt végig ott szunnyadt vulkán
Björn Borg és John McEnroe 1980-as wimbledoni döntője új dimenziókba emelte az addig csak érdekes sportnak tűnő teniszt. A drámai ötszettes csatában két totálisan ellentétes karakter állt egymással szemben, az aktuális uralkodó, Borg az ötödik győzelmére készült a szentélyben, míg a feltörekvő McEnroe éppen az ő trónjára pályázott. A nagy mérkőzésről készült film által kirajzolt kép alapján a két játékos sokkal jobban hasonlított egymásra, mint azt akár kezdetben ők maguk is gondolták, ahogy az is kiderül, hogy mindkettőjüknek jóval többet jelentett ez az összecsapást egyetlen meccsnél.
Lehet-e jó filmet csinálni teniszről? Nem vagyunk filmesztéták, így ezt a kérdést, aligha mi fogjuk eldönteni, annyit viszont tudunk (sejtünk), hogy bizonyára roppant nehéz jó filmet csinálni a teniszről. Nem az a sport, amiben könnyű felszínre hozni a drámát, nincs direkt küzdelem, vér, és a játék voltából adódóan tulajdonképpen órákon át ugyanaz látszik annak, aki távolról nézi a teniszt: jelen esetben két fickó püföl egy labdát egy hálóval elválasztott területen. Van ugyanakkor a sportfilm, amiről már bátran állíthatjuk, hogy lehet jót csinálni. Mert a Dühöngő bika, a Tűzszekerek, a Minden héten háború, vagy a frissebb termésből, a Rush (Hajsza a győzelemért) és a Pénzcsináló igen jó filmek filmes szempontok szerint is.
De mi most a teniszpályán vagyunk, méghozzá nem is akármikor és akárhol: az 1980-as wimbledoni döntőre készülünk az előző négy tornát megnyerő 24 éves svéd Björn Borggal és az első wimbledoni győzelmére készülő 21 éves John McEnroe-val.
A sportág két élő legendája: Borg már akkor az volt, McEnroe pedig a legjobb úton haladt a cím kiérdemlése felé.
De mitől lesz érdekes egy kettejükről, illetve az első egymás elleni meccsükről szóló film? Attól, hogy két ennél jobban különböző sportoló nagy ritkán (ha egyáltalán) állt szemben egymással a sporttörténet ilyen fontos jelenetében?
Borg, a Jéghegy, aki már gyerekként sem volt egy mosolygós fajta, és, akit a kétórás mozi utolsó öt percében látunk először felfelé görbülő szájjal, és Johnny Mac, a Szuperkölyök, a New York-i rosszfiú, aki haragban áll az egész világgal, ami esetében a teniszpályát és az ott „élőket", vonalbírókat, ellenfeleket és nézőket jelenti, és, ha valami nem tetszik neki, akkor úgy káromkodik, mint egy kocsis.
Napnál világosabb, hogy nekik filmen a helyük, de egy szomorú svédtől és egy ordibáló amerikaitól még nem lenne jó a mozi. Szerencsé(nk)re azonban mindkét karakter mögött van annyi tartalom, amivel meg lehet tölteni egy filmet, amitől több lesz, mint, hogy „két fickó egy labdát ütöget".
A főszereplő egyértelműen a 24 éves korára kilenc Grand Slamet (öt Roland Garrost és négy Wimbledont) nyerő, és a totális kiégés jeleit mutató Borg. Kora legsikeresebb egyéni sportolója, de mindig egyedül van, még akkor is, amikor menyasszonyával, a román teniszezővel, Mariana Simionescuval közös jelentben mutatkozik.
Csak az anyjával, és edzőjével, Lennart Bergelinnel (a svéd Davis-kupa csapat kapitányával, akit a minden valamire valól skandináv kötődésű filmben feltűnő, és mindig csodálatos Stellan Skarsgård kelt életre) mutat némi emberit, utóbbinak ebben nem sok köszönet van, de erről egyikük sem tehet (na, jó, Bergelin egy kicsit igen).
Már ott sejthető valami, amikor Borg (Sverrir Gudnasonnál tökéletesebb választás aligha létezik a szerepre) a tengerre néző monacói lakása erkélyének korlátján tornázik, úgy húsz emelet magasban lebegő fekvőtámaszokat nyomva –
az az érzésünk, nem nagyon bánná, ha leesne.
Pár nap van az 1980-as wimbledoni torna rajtjáig, és minden arról szól, hogy Borg képes lesz-e folytatni káprázatos sorozatát, és zsinórban ötödik alkalommal is nyerni az All England Clubban? Tulajdonképpen őt is ez foglalkoztatja, a baj csak az, hogy biztos benne: nem fog tudni nyerni.
Szerencsére azonban ott van mellette Bergelin, aki a 15 éves södertäljei dühös kamaszban meglátta a tehetséget, és, aki meghívta a svéd Dk-csapatba, miután sorozatos botrányai miatt fél évre eltiltották a tenisztől.
Borg ugyanis gyerekként (a 9 és 14 éves kor közötti leendő sztárt, Leo Borg, Björn fia játssza) sem tudott veszíteni: akkor sem, amikor a garázsajtóhoz ütögetve a labdát a wimbledoni döntőbe képzelte magát, és akkor sem, amikor a helyi klubban nem ment neki a játék, vagy, ha a vezető bíró elnézett egy vonalra pattanó labdát –
ilyenkor tombolt, vitatkozott, földhöz vagdosta az ütőjét, egészen addig, amíg el nem tiltották.
A válogatottban is ezt csinálta, egyszer még Bergelinnel is összeakaszkodott (persze lehet, hogy ez csak dramaturgiai fogás volt), ami után válaszút elé került: vagy összeszedi magát, és, akkor 15 évesen a Dk-sorozat legfiatalabb játékosaként pályára léphet Új-Zéland ellen, vagy fel is út, le is út.
Ekkor ült le vele Bergelin, aki azt mondta neki:
Egy feltétellel maradhatsz, ha soha többet semmilyen érzelmet nem mutatsz a pályán. Minden dühödet, haragodat vidd bele az ütéseidbe, a játékodba, és játssz úgy, mint minden meccs egyetlen labdamenet lenne, amit meg kell nyerni.
Borg a Davis-kupában legyőzte a világranglista akkori 20. helyezettjét, Onny Parunt, és egyből világszenzáció lett, húsz évesen már háromszoros GS-győztes volt.
Eközben New Yorkban sem volt azért fenékig tejfel az élet. A kis John McEnroe teniszező akart lenni, mint a példaképe, Björn Borg, a szülei azonban más pályát is el tudtak volna képzelni a jó eszű gyereknek, akit az apja a díszes vendégsereg előtt vizsgáztatott fejszámoló tudományából. McEnroe (őt az India Jones fiától a független filmekig jutó Shia LaBeouf alakítja) karaktere persze arra a tulajdonságára van kihegyezve, amit mindenki ismer, aki tíz percnél többet foglalkozott a tenisszel: McEnroe üvölt a vonalbíróval, McEnroe üvölt a vezető bíróval, McEnroe üvölt az ellenfelével, és McEnroe a melegebb éghajlatra küldi az összes nézőt.
Mindenki egy háborgó őrültnek nézni, kivéve Borgot, aki pontosan látja a rendszert a látszólagos őrületben: „Tudatosan csinálja, nézd meg, mennyire koncentrál" - mondja egyszer Marianának, miközben tévén nézik az amerikai meccsét. Az egyik lefojtja, "mint egy kukta" ugyanazt a dühöt, amit a másik szabadjára enged.
A wimbledoni torna pedig csak fokozza a drámát. Borg kínlódik, szetteket veszít, miközben McEnroe szárnyal. Az amerikai bulizni jár Londonban a haverjával, Vitas Gerulaitisszal (a filmben feltűnnek a kor olyan játékosai, mint Jimmy Connors vagy Peter Fleming, szakkommentátorként egy pillanatra felvillantják Arthur Ashe alakját is, azért viszont egy kicsit neheztelünk, hogy Borg negyedik körös meccséből nem került be egy jelent sem – Taróczy Balázst győzte le 6:1, 7:5, 6:2-re), míg Borg a szobájában hódol monomániájának.
Ahhoz, hogy Borg valóban magában tudja tartani azt a feszültséget, ami kamaszként benne volt, nyilvánvaló, hogy iszonyatos energiákat kellett mozgósítania, és ki kellett dolgoznia egy metódust, ami helyettesíti a fakeretes ütők ripityára törését.
Erre szolgált a kényszerbetegség jeleit mutató viselkedése:
a wimbledoni torna idején midig ugyanannak a szállodának, ugyanabban a szobájában lakott, ugyanazt az autót kellett kapniuk (amit Bergelin vezetett), Mariana mindig, mindenből ugyanannyit és ugyanúgy pakolt a táskájába, a meccsek előtti estén felhúrozott több tucat ütő közül pedig órákon át válogatta a legjobbakat a hangjuk alapján.
A svéd esete nem példa nélküli. A mai férfi tenisz két legnagyobbja is hasonló cipőben jár. Roger Federer gyerekként a többiektől elszeparáltan edzett, mert szinte kezelhetetlen dührohamai voltak – ehhez képest, nála fegyelmezettebb játékost Borg óta nem láttunk teniszpályán. Rafael Nadal pedig az olykor nevetségesnek tűnő szeánszaival tereli a gondolatait a helyes irányba.
Aztán végre elérkezünk a döntőhöz, mindenki őrülten feszült, talán érthetően, Borg vezet ebben is – elbírja-e a terhet, amit rápakoltak a szurkolók és a média?
A valós eseményeket feldolgozó sportfilmek egyik gyengéje, hogy tudjuk, mi lesz a meccs vége, de persze ez számít a legkevésbé.
Öt szett, a negyedikben McEnroe hét meccslabdát hárítva nyeri 18-16-ra a rövidítést, majd az ötödik, ugyancsak körömrágós játszmát Borg 8:6-ra, és ezzel megvan az ötödik wimbledoni serlege. Egy pillanatra talán el is mosolyodik, megkönnyebbül – tudja, hogy vége van (nem a filmnek) az egész felhajtásnak, számára ennyi volt. McEnroe pedig a nézők gyűlölt ellenségéből a nép új hőse lett, akinek most már állva tapsolnak.
Epilógus
Az 1980-as wimbledoni siker volt Björn Borg tizedik GS-győzelme. A következő évben még megnyerte a hatodik Roland Garrosát, amivel lezárt a nagy sikersorozatot. Még döntőbe jutott Wimbledonban és a US Openen, de mindkét fináléban kikapott McEnroe-tól, amit képtelen volt feldolgozni.
Neki az, hogy második vagy harmadik, ugyanolyan, mint ezer tizenkettedik lenne, nem cél és nem eredmény
- mondta róla filmben Gerulaitis. Amikor pedig azt érezte, hogy már nem tud többé nyerni, 1981-ben 26 évesen visszavonult. A trónjára valóban McEnroe ült fel, aki 1981 és 1984 között öt GS-tornát nyert, és összesen 170 héten át vezette a világranglistát, ami Borgnak 109 héten keresztül sikerült.
Hasonló a hasonlót keresi, mondták a régi rómaiak, akik igen ritkán tévedtek. Nos, Borg és McEnroe megtalálta egymást. A mai napig nagyon jó barátok, annyira, hogy Borg volt McEnroe esküvői tanúja.
Ez a döntő más volt, mint az összes addigi meccs a teniszben. Új szintre emelte a teniszt, globális sporttá tette, mondhatni, felhelyezte a sportvilág térképére, a legfontosabb sportágak közé
– mondta a vetítés után tartott pódiumbeszélgetés után az Origónak külön is nyilatkozó Köves Gábor, a magyar Davis-kupa csapat kapitánya. – Tévén néztem a döntőt, és annyira belém égett, hogy 99 százalékos pontossággal vissza tudtam volna mondani az eredményt. Maga a film nagyon tetszett, ahogy itt hallottam, igyekeztek a lehető leghűségesebben követni a történteket, bár, úgy tudom, hogy az a bizonyos jelenet, amikor Borg odaszólt McEnroe-nak, hogy nyugodjon meg és játsszon, mert nagyon jól játszik, az nem térfélcserénél volt, de ez persze lényegtelen apróság."
Azt is megkérdeztük, hogy szerinte létezik-e még a tenisz csúcsán olyan játékos és edző közötti kapcsolat, mint Borg és Lennart Bergelin között volt? „A csúcson ez ma már nagyon ritka, részben azért is, mert ma a legjobbakkal nem egy-egy edző foglalkozik, hanem komplett stábok, így már nincs meg az a szoros kapcsolat. De azért van példa a filmben látotthoz hasonlóra:
Mihail Juzsnij, aki volt 8. is a világranglistán, közel húsz éve dolgozik ugyanazzal az edzővel, Borisz Szobkinnal.
A film elején és végén is feltűnik egy idézet Rudyard Kipling Ha című verséből: Ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, ugy nézed őket, mint két rongy csalót* - a Nobel-díjas angol író-költő 85 évvel korábban egy jövőbe látó pontosságával írta le a fenti történetet.
(*Kosztolányi Dezső fordítása)