Kozma Mihály: A nagypályás futball morzsáiból csipeget a futsal

Kedden 17.30-kor a honosított brazilokkal felálló Azerbajdzsán ellen kezdi meg szereplését a futsal-Eb-n a magyar válogatott, amelynek a Papp László Arénában előreláthatóan hétezer néző fog szorítani. Ez hétszer annyi, mint a magyarországi futsaljátékosok száma, s éppen ezért Kozma Mihály szövetségi kapitány nem is a továbbjutást tartja a legfontosabb célnak, hanem azt, hogy az Eb hatására minél több fiatal kedvet kapjon a sportághoz. Ennek érdekében már az óvodákban is terjeszti a futsalt.

• Sebesség, technika, sok gól - kezdődik a futsal-Eb

- A válogatott tagjai nagypályán is sikeresek lehettek volna?
- Mintegy 14 éves korig a technika fejlesztése az elsődleges nagy- és kispályán egyaránt. Ekkorra a mozgástanulási képesség véget ér, márpedig a futball technikájának a mozdulatai nem velünk született mozgásformák, ezeket tanulni kell. Itt tud segíteni a futsal a labdarúgásnak. Nem véletlen, hogy Brazíliában és Spanyolországban erre is használják, de az ottani futsal tradíciói teljesen mások. Tizennégy éves korban van egy váltás: a taktika miatt dönteni kell, hogy a játékos futsalozni vagy futballozni fog-e. Igen ám, de Magyarországon sokan azért választják a futsalt, mert nagypályán nem tudtak valamiért eredményt elérni, például mert túl alacsonyak voltak hozzá, vagy tinédzserként nem tudták megszokni a nagypályát. Ezt követően esetleg csatlakozhatnak a futsalhoz.

- Vagyis a futsal csak a maradékból válogat?
- Sok ügyes gyerek a kamaszkori változások miatt lesz ügyetlenebb, s ha ilyenkor az edzők rosszul közelítenek a problémájukhoz, sokan inkább abbahagyják a futballt. Nagyon-nagy a lemorzsolódás ebben a korban, és igen, mi ezekből a morzsákból próbálunk csipegetni. Azért van ellenpélda is, amikor a futsalból megy át valaki nagypályára, például Tóth Iván a Cső-Montage-ban és a válogatottban is játszott, később pedig a Honvéd kapusa lett. Ugyanígy Siklósi Csaba négyszeres futsalválogatottként került a DVSC-hez. De inkább a másik irány a jellemző. Lódi Tamás az Újpest nevelése volt, és világválogatott futsalos lett belőle. Hogy nagypályán mit érhetett volna el, az csak fikció.

- Ön hol tanulta a futsalt?
- Autodidakta módon. Először is Mucha Józseffel dolgoztam együtt, és kifejezetten az volt a dolgom, hogy elemezzem az ellenfelek játékát. Beszereztem videókat, és néztem, hogy mi történik akkor, amikor nyernek, és mi akkor, amikor kikapnak. Megpróbáltam logikai következtetéseket levonni, és ezek alapján egyfajta taktikai tudásra tettem szert, amit aztán közreadtam a 2005-ben megjelent könyvemben. Kifejezetten a játék alapjait kívántam leírni, hogy másoknak már ne kelljen végigjárniuk ugyanezt a rögös utat. Luxus az a magyar futsalnak, hogy mindent elölről kelljen kezdeni. De nagyon jó, baráti kapcsolatba kerültem a futsalvilág több szövetségi kapitányával is, amire volt is időm, hiszen hét éve vagyok szövetségi kapitány, a sportágban pedig már 12 éve vagyok benne. A világon mindössze ketten kapitánykodnak régebben, mint én: a 10-10 éve hivatalban lévő portugál és ukrán edző. Megkértem őket, engedjék meg, hogy megnézzem az edzéseiket, engedjék meg, hogy kérdezhessek. De megkerestem az egykori jugoszláv kapitány Kókai Lajost, illetve a belga, az olasz és a portugál kapitányt is. Sokszor poharakkal játszottuk le a jeleneteket fröccsözés közben, majd az edzéseiken megnéztem, hogy ezeket miképp alkalmazzák. Használom az internetet is, mert úgy gondolom, hogy ami ma elég, az holnap már kevés - állandóan képeznie kell magát egy edzőnek. Az önképzést soha nem szabad elfelejteni, mert az az edző halott edző, aki megelégszik azzal, amit addig elért.

- Négy-öt éve a fiatalítás szükségességéről beszélt, ez hogyan sikerült?
- A 2005-ös ostravai Eb-hez képest legalább hat helyen változott a válogatott összeállítása, s azért ne felejtsük el, hogy egy komplett sor ki lett cserélve még a 2007-es gyöngyösi vb-selejtezőhöz képest is. Nagyon sok fiatalt néztem meg, s vállaltam annak a kockázatát is, hogy esetleg a tapasztalatlanság miatt egy-két súlyosabb vereség is becsúszik majd. A tesztelés során a tehetségük, a sebességük, a hozzáállásuk volt a döntő, s azt tapasztaltam, hogy tíz játékosból egy vagy kettő képes bennragadni a válogatottban. Egy-két találkozás után már le tudom mérni, hogy mit jelenthet az a technikai tudás, amivel a játékos rendelkezik, s hogy érdemes-e a taktikailag beépíteni a csapatba.

- Elég komplettnek mondható a csapat?
- Úgy vélem, hogy igen. A csapat a két éve bajnok Berettyóújfalura, illetve a Székelyudvarhelyről hazatért játékosokkal megerősödött Győrre épül. Ezek a játékosok már nem heti kettőt, hanem nyolcat edzenek megfelelő körülmények között, így taktikailag is egy érett társaságról van szó, amelynek a tagjai nem csak szakmailag, hanem emberileg is összeforrtak egymással.

- Fejlődik a magyar futsal?
- Még nem tudta befutni azt a pályaívet, amit kellene, hiszen mindig vannak fellángolások, vidéki fellegvárak jönnek létre, amelyeknél nagy felbuzdulás után beindul a munka és a nézők is kijárnak a meccsekre, de többnyire a szakmai munka hiánya miatt - például mert kevés az edzés - ezek a klubok elsorvadnak, mert nem értik, hogy mitől jönnek a vereségek, amikor pedig olyan jó a játékosállomány. Ezt a játékot bizony tanulni kell, a taktikáját érteni kell, s ez nem megy máról holnapra. Erre sok esetben már nincs elég türelem, vagy pénz. Sokáig nagyjából stagnált a magyar futsalhelyzet, ám az utóbbi egy-két évben már láttam pozitív jeleket; egyre többen ismerik a játékot, és egyre többen ezt választják.

- A fejlődést csak kapitányként, vagy klubvezetőként is érzi?
- Amikor Győrben, mint szakmai igazgató, elkezdtem az utánpótlás felépítését, örömmel tapasztaltam, hogy tárt karokkal vártak az oktatási intézmények: sikerült két óvodával, kilenc általános iskolával, három középiskolával és egy egyetemmel megállapodási szerződést kötnie a klubunknak arról, hogy az említett helyeken legyen futsaloktatás. Edzőink a tehetségek felkutatása után a klub utánpótlását innen fogják majd meríteni.

- Már egy óvodásnál látható, hogy jó futsalossá válhat?
- Náluk természetesen még nem szakmai szempontok érvényesülnek, hanem a játék megszerettetése a döntő, ezért fontos, hogy már az óvodában is ott legyünk. Később így - az iskolakezdés előtt - már tudhatjuk, ha egy gyermek futsalozni szeretne.

- A székelyudvarhelyi légióskodás milyen élményekkel gazdagította?
- Ez már egy lépés volt a profizmus irányába. A székelyudvarhelyi klub félprofi módon működött; a játékosoknak csak a futsallal kellett foglalkozniuk, s bár a szervezettség még nem volt a tetőfokon, ezt ellensúlyozta az ottani fantasztikus közönség. A székelyeknek ez egy identitásbeli kérdés is volt, hiszen a sportban elért győzelmek bebizonyították, hogy legyőzhetők a románok, és nem alábbvalóbbak, mint ahogyan azt 90 éve sugallják nekik minden területen. Ennek megfelelően biztattak bennünket a szurkolók. Csodálatos volt, ám időközben elapadtak a pénzforrások. Ugyan tisztességesen mindenki megkapta a járandóságát, de nem volt keret arra, hogy a távozók helyére újakat igazoljon a csapat. A megmaradt 6-8 ember nem bírta a terhelést, s bár jött fel pár játékos azt ifiből, a kulcsembereknél a fáradtság hatására jöttek a sérülések, szerencsétlen módon éppen a Bajnokok Ligájában a négy közé jutásért rendezett azerbajdzsáni bajnok ellen meccsen szakadt el a szalagja Madarász Janinak és Tóth Szabinak - egy mérkőzésen, ötperces különbséggel. Az akkori meccs az Eb előtt is bizakodással tölthet el, hiszen a sérülésekig partiban voltunk az azeriak ellen.

- Futsalkapitányként mi lehet a végső célja?
- Azt hiszem, a híres festő, Gustave Courbet mondta, hogy nálam a siker nem cél, hanem eredmény. Ha ebbe a sportágba nem fektetnek bele munkát, akkor ne is várjanak eredményt. Nekem az lenne a legszebb élmény, ha jönnének fel újabb és újabb fiatal játékosok, akiket, mint pedagógus meg tudnék tanítani erre a játékra. Új játékosokat tudnék felfedezni, sínre tenni és átadni őket a futsalnak. Nem helyezésekben gondolkodom, hanem abban, hogy hozzásegítsem azokat a céljaik eléréséhez, akik ezt igénylik. Azért vagyok, hogy segítsek.