Rács mögül a képernyőre

Amerikában újra fellángolt a vita O. J. Simpson személye körül: a több mint tíz éve, ex-neje és annak szeretője meggyilkolásával vádolt, majd felmentett színész most új könyvével és egy azzal kapcsolatos tévéshow-val borzolta fel az emberek idegeit. Bár O. J.-t annak idején a bíróság nem találta bűnösnek, sokan máig ellenkező véleményen vannak - felmerül hát a kérdés, hogy, még ha a férfi tényleg ártatlan is, szabad-e hagyni, hogy egy gyilkosságból profitáljon. Összegyűjtöttünk pár olyan esetet, amikor a média jóvoltából bűnözők kerültek a figyelem középpontjába, olykor pozitívnak is mondható szerepben.

Gondolhatunk bármit erről a viselkedésről, az azonban tény, hogy O. J.-t felmentették a per során, így a törvény szemében ártatlan, és valószínűleg a bíróságon kívül is akadnak, akik annak tartják. Így tehát megjelenése a tévében "csupán" ízléstelennek mondható, de kérdéses, hogy valóban etikátlan-e. Mi történik viszont abban az esetben, ha a tévé vagy más médiumok egy bizonyítottan bűnös, szökésben lévő vagy elítélt embert támogatnak azzal, hogy negatívnak egyértelműen nem mondható képet festenek róla? Persze ez magukon a bűnözőkön csak igen kevés esetben segít, de a társadalomra nézve, hosszú távon káros lehet, hogy a "bárkiből-lehet-sztár" rendszerbe a rablók és gyilkosok is beférnek. Ezt illetően azonban nem szeretnénk szociológiai fejtegetésekbe bonyolódni, csak magát a jelenséget bemutatni, amelyet, eléggé sarkítva ugyan, de jól megfigyelhetünk például Oliver Stone Született gyilkosok című filmjében is.

Al Capone "tablóképe"

Gondoljunk csak bele, képzeletünkben Hasfelmetsző Jack sem vérengző gyilkosként, inkább csak amolyan misztikus figuraként jelenik meg, és tagadhatatlan nosztalgiával gondolunk a húszas, harmincas évek nagy amerikai gengsztereire, köztük Al Caponéra és John Dillingerre is - annak ellenére, hogy az FBI által használt céltáblákon állítólag még ma is Dillinger arca szerepel. Róluk való képünk kialakításában nyilván komoly szerepet játszik a filmek sokasága, melyeknek ők a "főszereplői". Nincs ez másként a szintén, a nagy gazdasági világválság idején működött Bonnie és Clyde-dal sem, akik aztán nem csak a filmművészetet, de a zene világát is meghódították, Serge Gainsbourg ide vonatkozó klasszikusa is ezt bizonyítja. Itt is a dolog mítosz része működik igazán, hisz a mi szemünkben a szerelmespár mindenen átgázoló lendülete, szenvedélye adja kettejük kulcsát - közben pedig, a tényekre figyelve, a Clyde egyenrangú társának tartott Bonnie, a valóságban csak a háttérben működött közre a férfi által vezetett Barrow-banda akcióiban, és állítólag egy fegyvert sem sütött el soha.