Az atlanti tok megmentése

Franciaországban évtizedek óta próbálják megmenteni a kecsege és a viza rokonát. A több mint 350 millió évvel ezelőtt kialakult tokfélék családjába tartozó ősi hal megritkulásához a vándorlását akadályozó gátak, vízierőművek, a szaporodó-helyeket elpusztító folyami kavicsbányászat, a halászat és a vízszennyezés egyaránt hozzájárult.

A több mint 350 millió évvel ezelőtt kialakult tokfélék családjába tartozó ősi halak jellegzetes megjelenésűek: alakjuk hosszúkás, hasuk lapított, testfelszínükön több sorban csontlemezek találhatók. Állati eredetű táplálékukat a vízfenéken keresik, ebben nagy segítségükre vannak a szájnyílásuk előtti bajuszszálaknak. Életmódjuk is különleges: a legtöbb faj a tengerek partvidékén található táplálkozó-területeiről a folyókba vándorol fel szaporodni. Egyes fajok igen nagy méretet - több, mint öt méteres hosszúságot és 1000 kg-os tömeget - érhetnek el. Emiatt, illetve a nőstényekből nyert ikra, a kaviár okán halászati jelentőségük is kiemelkedő. Az egész északi féltekén előfordulnak, bár az emberi tevékenység hatására állományaik a korábbiak töredékére estek vissza. Különleges igényeik és gazdasági felhasználásuk miatt mára a legtöbb faj veszélybe került. A halászat, a vándorlást akadályozó gátak, a vízierőművek, a szaporodó-helyeket elpusztító folyami kavicsbányászat és a vízszennyezés egyaránt hozzájárult megritkulásukhoz.

A tokfélék helyzete Magyarországon

Egykor a tokfélék családjának öt képviselője élt Magyarországon: a kecsege (Acipenser ruthenus), a viza (Huso huso), a sőregtok (Acipenser stellatus), a simatok (Acipenser nudiventris) és a vágótok (Acipenser gueldenstaedtii). Mára egyedül a kecsegének maradt nagyobb állománya vizeinkben, de az utóbbi években ezen faj állománya is visszaesett. Amióta a Duna szerb-román szakaszán, a Vaskapunál az 1970-es években megépült Európa legnagyobb vízi erőműve, a kecsegén kívül egyedül a vágótok fordul elő szórványosan hazánkban, hiszen a vándorló fajok nem tudnak felúszni a felsőbb szakaszra az erőmű miatt.

Az IUCN nemzetközi Vörös Listáján az összes említett faj veszélyeztetett státuszt kapott, mivel e fajok globális szinten is veszélyben vannak. A Duna vízrendszerében előforduló fajok a Fekete- és az Azovi-tengerben, a Kaszpi- és Aral-tóban élnek, íváskor pedig ezen tengerekbe torkolló édesvizekbe vonulnak.

A WWF Magyarország Viza 2020 néven indított programjának célja, hogy cselekvésre buzdítsa mindazon intézményeket, szervezeteket és magánszemélyeket, akik az ügy érdekében tenni tudnak, elősegítse a Duna vízrendszerében előforduló tokfélék helyzetének stabilizálását, és visszatérésük elősegítését azon területekre, ahonnan kiszorultak. Az együttműködés végeredménye lenne a tokok visszatérése vizeinkbe. Ennek az egyik fontos lépése, hogy a folyókon biztosítani kell a hosszanti és a keresztirányú átjárhatóságot, vagyis a vízi szervezetek zavartalan vándorlását, és a régi ártér mára elszigetelt részeit (például a holtágakat) ismét össze kell kapcsolni a folyó rendszerével.

Amennyiben a Duna jó ökológiai állapotának helyreállításához általános indikátornak elfogadjuk a folyón az emberi beavatkozások előtt kétszer is végigvonuló vizát, akkor az ökológiai javulás eléréséhez szükséges beavatkozásokat is ennek megfelelően kell megtervezni. A Viza 2020 programban meghatározott 20 év elegendőnek tűnik arra, hogy realitássá váljon a tokfélék tömeges megjelenése és fennmaradása a Kárpát-medencében. A Dunán egykor előforduló tokfajok a kecsege kivételével ma már közel állnak a kipusztuláshoz. A veszélyeztetett tokfélék megőrzéséhez a következő intézkedések szükségesek:

• az eredeti állományok még létező maradványainak megőrzése és erősítése,
• az egyes tokfajok egyedfejlődésében meghatározott szerepet játszó élőhelyek védelme és rekonstrukciója,
• a fajok mesterséges szaporítása és telepítése a még megmaradt és a helyreállított élőhelyekre,
• a fajok folyamatos nyomon követése,
• a halkereskedelem és a fajok halászatának szigorú szabályozása.

A Duna jó ökológiai állapotának elérése a folyó vízgyűjtőjén lévő államok szoros együttműködését igényli, a konkrét célkitűzések eléréséért pedig az egyes államok felelősek.

A kecsege is veszélyben

A Dunában még megtalálható tokhalfajok közül a legkisebb, a kecsege is fogyatkozóban van. Túlélésére csak a halászati, természetvédelmi és vízügyi hatóságok és civil szervezetek összefogása ad reményt. A WWF szerint az egyik legkomolyabb veszélyeztető tényező az orvhalászat.

A hazai kecsege-állomány megerősítése céljából az elmúlt három évben több alkalommal összesen több, mint 17 ezer kecsege-növendéket telepítettek a Dunába. A Kalocsa közelében, Homokmégyen szaporított halakat Rideg Árpád haltenyésztő ajánlotta fel. A telepítések a Szigetközben, illetve Ercsi, Visegrád, Érsekcsanád, Baja és Esztergom térségében történtek. A halak egy részét egyedi jelöléssel látták el - ha esetleg kifognak, megtalálnak egy jelölt példányt, értékes információkat lehet nyerni a telepített kecsegék mozgásáról, növekedéséről. Az állatokat örökbe lehetett fogadni, így bárkinek lehetősége nyílott a természetvédelmi program támogatására, és saját kezűleg szabadon engedni az örökbefogadott halat.

Bajomi Bálint - Greenfo