Fejezet a mérsékeltövi Európa ókori történetéből



A kelták

"Harciasságukhoz balgaság, dicsekvés és cifrálkodás járul..., ha győznek, kibírhatatlanok, de ha vereség éri őket, letörtek..." "Számos elméletük van a csillagokról, a világ és a Föld mélységéről, a természetről... ezeket átadják az ifjúságnak." Nemcsak Sztrabón és Julius Caesar leírásában változik a kelták imázsa, hanem a XX. századi régészet is nagy mértékben módosította a "keltaság"-ról kialakított képet, többek között az "egy nép -- egy kultúra" merev sémáját is megbontotta. Nem sokkal a XVIII. század közepe után, szinte ugyanakkor, amikor J. J. Winckelmann a görög művészet kutatásának alapjait lerakta, James Macpherson közreadta az "elfeledett kelta bárd", Osszián költeményeinek angol fordítását. Ez a különös "egyveleg", ami némi szigorral hamisítványnak minősíthető, óriási hatással volt az európai szellemiségre. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a belőle áradó költői érzékenység és feltétel nélküli szabadságvágy szinte telibe találta a születőben lévő romantikus mozgalmat.
Egymást követték "a kelta bárd", Osszián fordításai: nemcsak franciául, németül vagy olaszul, hanem megjelenésük után nem sokkal magyarul is olvashatóak voltak a "kelta versek". A honi átültetéseket Kazinczy fordítása tetőzte be, ahogy Takács Gedeon találóan írja: "Kufstein régi foglya, jó Kazinczy lelke, Itt van, Osszian is körötte lebegve."
Ez az irodalomban gyökerező, erősen sematikus kép a keltákról, fokozatosan gazdagodott, amikor a kutatók az anyagi kultúra emlékeire is kezdtek felfigyelni. Igaz, hosszú ideig az "anyaggyűjtés" kritikátlan volt, hiszen éppúgy keltának határozták meg a dolmeneket és a menhíreket, mint a bronzkori fegyvereket, ékszereket. A Stonehenge-t a druidák művének tekintették, sőt szerkezetéből azt vélték kiolvasni, hogy a szentháromságtant a kereszténység a keltáktól vette át. Mindebből, magától értetődően, a XVIII. század végén, illetve a XIX. század elején nem a keltákkal foglalkozó tudomány, a keltológia, hanem a keltománia bontakozott ki. Ennek dokumentumait lapozva, olyanokat olvashatunk, hogy a kelta a föld legrégibb népe, melynek nyelve minden nyelv ősanyja, vagy hogy a druidák zseniális filozófusok voltak, és folytathatnánk az ilyesféle megállapítások sorát. A keltológia megszületésének mérföldköve volt Zeuß müncheni professzor Grammatica Celticájának megjelenése 1853-ban, ami azonban nem jelentette a keltománia alkonyát, legfeljebb a tudomány és az áltudomány útjainak különválását.
Az anyagi kultúra emlékei közül elsőként a kelta pénzeket azonosították, s nem véletlenül. A vereteken olvasható feliratok latin szövegekből ismert gall törzsekre, történeti személyekre utaltak. (A kelta numizmatika első atlasza már 1840-ben megjelent Brüsszelben). A XIX. század közepétől kezdve az európai régészet felmenő ágra került. A dán Ch. Thomsen bevezette a három periódusra, a kő-, bronz- és a vaskorra épülő osztályozást, amelyben a keltaság a vaskori népek kategóriájába tartozik. Eleinte azonban az archeológia elsősorban ókori szerzők szövegeit igyekezett illusztrálni. Legalábbis így értelmezhetőek a III. Napóleon által inspirált és részben finanszírozott kutatások, amelyek Julius Caesar Gall háborújának adataiból kiindulva végeredményben Alesia, Bibracte azonosításához és feltárásához vezettek. Különösen nagy hatásúnak bizonyultak az 1867-től J. G. Bulliot irányítása alatt kezdődött bibractei ásatások, amelyek Európa-szerte ráterelték a figyelmet a kelták erődített településeire, az oppidumokra. Nem véletlenül fedezték fel például Murcens-ben (Franciaország) az első olyan védművet, amely pontosan megfelelt Caesar leírásának az antik Avaricum (ma Bourges) "gall falá"-ról (murus Gallicus).
Végül is az ókori leírások és a régészeti leletek szisztematikus összehasonlítása elvezetett az európai vaskor, s ezen belül a kelta régészeti hagyaték azonosításához. 1875-ben H. Hildebrand svéd régész a vaskor második, azaz későbbi, a kelta népességhez kapcsolható periódusát a svájci Neuchâtel-tónál 1856-ban felfedezett lelőhelyről La T ne-kornak keresztelte el. (Az elnevezést ma is használjuk.) Az a felismerés, hogy a kelta népesség és egy adott leletcsoport között genetikus összefüggés van, végeredményben már az 1871-es bolognai ősrégészeti konferencián beigazolódott: G. de Mortillet francia és E. Desor svájci tudós a Marzabottóban feltárt etruszk város anyagából szinte habozás nélkül válogatta ki a kelták fegyvereit és ékszereit, amelyek - természetesen "hordozóikkal" együtt -- a latin forrásokból jól ismert történeti kelta vándorlások keretében kerültek Etruria Padanába. Nem folytatva a kutatástörténeti részletek bemutatását, mindössze annyit kell még mindehhez hozzátenni, hogy a kelta régészet nagy úttörői közül nem szabad kifelejteni Pulszky Ferencet, aki angliai és franciaországi emigrációja alatt folytatott tanulmányai eredményeként már 1879-ben sikerrel azonosította a Magyarország területén megtelepült kelták régészeti hagyatékát. Ez az áttekintés egyúttal talán sejteti, hogy a rendelkezésünkre álló forrásanyag alapján a keltaság háromféleképpen határozható meg.

A nyelvemlékek
A legkézenfekvőbb, magától értetődően, a nyelvi definíció. Vagyis kelta az, akinek anyanyelve az indoeurópai nyelvcsalád kelta csoportjába sorolható. Európa legnyugatibb térségében ma is vannak élő kelta nyelvek: az ír-gael és a skót-gael. Az ezekkel rokon manx, azaz a Man-szigeteken beszélt dialektus kihaltnak tekinthető. A brit nyelvek közé sorolható a walesi kymro, valamint a breton a franciaországi Bretagne-ban, továbbá a korn Cornwallban, amely már a XIX. század elején eltűnt. Egészében véve azonban az angol, illetve a francia olyan mértékben visszaszorította ezeket a nyelveket, hogy az egyetlen független kelta nemzeti államban, az Ír Köztársaságban talán 70 ezerre tehető azok száma, akik ír anyanyelvűnek tekinthetők. Ezek is elsősorban egyszerű emberek, főleg halászok a sziget északnyugati partvidékén. Ugyanakkor az élő kelta kultúra, főként a zene világhódító korát éli. Más kérdés, hogy az iskolai oktatás képtelennek mutatkozik az említett területeken az ír vagy a kymro nemzeti nyelvvé emelésére. Az ókori kelta nyelvekkel szintén nehéz helyzetben vagyunk, hiszen ezeket - kivéve az Ír szigetet - a római provinciákban a latin szorította ki, s meglehetősen kevés nyelvemlékük maradt fenn. Közülük a legfontosabbak az epigráfiai dokumentumok, edényekre bekarcolt, bronzba vésett, kőbe faragott felíratok. Minthogy a szárazföldi keltáknak saját írásuk nem volt, ezért Dél-Franciaországban a görög, Milánótól északra az északi etruszk (úgynevezett lepontius), Hispániában pedig az ibér ábécét vették át. Később, a római hódítással, a latin írás is fokozatosan terjedt a kelták körében, s számos kelta nyelvű felírat a római korra keltezhető. A ma ismert, legkorábbi kelta nyelvű felíratok Como környékéről valók, a Kr. e. VI. és V. századból. A gallo-görög és a keltibér emlékek között is szép számban akadnak olyanok, amelyek a római kort megelőzik. Az alapvető probléma az, hogy a publikált több száz felirat közül alig húsz-harmincon találhatók teljes mondatok, egyébként főleg nevek, sztereotip formulák olvashatók rajtuk. 1970-ben a Zaragoza melletti Botorritában került elő egy keltibér feliratú bronztábla, amely 172 szót tartalmaz. A leghosszabb nyelvemlék, a Colignyből való gall kalendárium (ma a lyoni Gallo-római múzeum őrzi) eredetileg 2000 sorból állott. Mindenesetre a hagyományozódás hézagos jellege miatt a hosszú feliratok értelmezése körül komoly viták dúlnak, s távol vagyunk attól, hogy az ókori kelta nyelvről, annak különböző dialektusairól Britanniától Pannoniáig, sőt Közép-Anatóliáig pontos ismeretekkel rendelkezzünk.

"Barbárok"
A keltaság második típusú meghatározása már kimondottan az ókori állapotokra vonatkoztatható, minthogy ezt elsősorban a görög történetíróknak, geográfusoknak és etnográfusoknak köszönhetjük. Ez a definíció a "barbár" kategóriába, vagyis a nem görög nyelvet beszélő népek közé sorolja a keltákat. A barbárok jellemzésére a görögök számos toposzt, azaz közhelyet használtak, amelyeket gyakran különösebb tépelődés nélkül alkalmaztak a szkítákra, a trákokra vagy éppen a keltákra. Az utóbbiak lényegében Platón óta szerepeltek a "harcias népek" között, akikre jellemző volt egyebek között a részegeskedés. Sztrabón, Augustus korában, korábbi görög források alapján a következőket írja róluk: "Természetük egyszerűségéhez és harciasságához sok balgaság, dicsekvés és cifrálkodás járul; aranyékszereket hordanak ugyanis, nyakukon, nyakláncokat, karjukon és a kéztetőn karpereceket s az előkelők festett és arannyal hímzett ruhát viselnek. E könnyelműségük folytán, ha győznek, kibírhatatlanok, de ha vereség éri őket, letörteknek mutatkoznak. Balgaságukat tetézi az a barbár és különös szokás, ami az északi népek legtöbbjénél is megvan, hogy a csatából visszatérve ellenségeik fejét lovuk nyakára akasztják, s megérkezve a tornácra szögezik." (Ford.: Földy József.) Ez az "image" fokozatosan változott, ahogy a görögök és a rómaiak a keltákat jobban megismerték. A barbárok pozitív tulajdonságai a Kr. e. II. századtól kezdve egyre több visszhangra találtak az ókori szerzőknél. Érdemes e tekintetben Caesart idézni a kelták papi testületéről, a druidákról: "A druidák a vallási ügyekkel foglalkoznak, ők mutatják be a közösség és az egyének áldozatait, ők adnak felvilágosítást vallási kérdésekben. A tanulni vágyó fiatalok is seregestől özönlenek hozzájuk, és valamennyien nagy tiszteletben állnak. Innen van, hogy ők bíráskodnak csaknem minden vitás kérdésben, ami törzsek vagy magánemberek között felmerült... Tanításuk fő tétele az, hogy a lélek nem pusztul el, hanem a halál után egyik emberből a másikba költözik. Meggyőződésük, hogy ez a tanítás a bátorság leghatásosabb serkentője: megszünteti a halálfélelmet. Számos elméletük van még a csillagokról, azok mozgásáról, a világ és a föld nagyságáról, a természetről, a halhatatlan istenek hatalmáról, és sajátos képességeiről; ezeket mind átadják az ifjúságnak." (Ford.: Szepessy Tibor.) Az antik források általánosító szemlélete tükröződik a kelta fajta leírásában is. Szinte minden görög és latin szerző magas, erős, szőke hajú és tejfehér bőrű emberekről beszél. Legfeljebb - amint ezt Sztrabón teszi - a germánoktól igyekszik megkülönböztetni őket: az utóbbiak még magasabbak, hajszínük pedig vöröses. Valójában a modern antropológiai vizsgálatok ellentmondanak a kelta rassz létezésének: a vaskori kelta temetőkben hosszú- és rövid koponyájú, alacsony és magas egyedek csontvázai keverednek. Nem időzve tovább a görög etnográfusok keltákra vonatkozó leírásainál, azt kell kiemelni, hogy egyáltalában a görögség jóvoltából jelent meg ez a nép az írott történelem fényében. A milétoszi Hekataiosz említi először i.e. 500 körül a kelták által lakott területet, a Keltikét Massalia (Marseille) hátországában. Hérodotosz (Kr. e. 480-425 körül) már arról is tudott, hogy az Istros (Duna) forrásvidékén kelták laktak. Igy jelent meg tehát a Kr. e. V. századtól a Keltoi név ennek a nem mediterrán Európában élő hatalmas barbár népnek a megjelölésére. Mintegy két évszázaddal később, amikor a Hellászba betörő kelták Kr. e. 279-ben Delphoit fenyegették, a görög történeti irodalomban a támadókat Galatai, azaz galata néven kezdték emlegetni, hogy azután így nevezzék a nem sokkal később Anatólia szívében megtelepülő csoportjaikat. (Pál apostol ezek leszármazottaihoz intézte egyik levelét.) Újabb félévszázad múlva a latin forrásokban, először Plautusnál jelent meg a gall (Galli) népnév, amelyet azután elsősorban a mai Franciaország területén (Gallia) élő keltákra ruháztak rá. Le kell azonban szögezni, hogy a három elnevezés (kelta, galata, gall) lényegében szinonima volt, s az a tendencia, hogy a nyugati keltákat gyakran galloknak, míg a keletieket galatáknak tituláljuk, valójában viszonylag új keletű, s azt az igényt tükrözi, hogy elkerüljék azt a látszatot, mintha az ókori kelta világ valamifajta, területi és politikai egységet képezett volna.

Egy nép -- több kultúra
A keltaság harmadik definíciója a régészethez kapcsolódik. A kutatástörténeti bevezetésben már utaltunk arra, hogy a múlt században az "egy nép - egy kultúra" elv alapján a keltákat a La T ne-műveltség hordozóiként azonosították. A XX. századi archeológia egyik nagy érdeme, hogy ezt a merev sémát képes volt meghaladni. Másképpen fogalmazva, a kelta etnikum története "meghosszabbodott" a La Tčne-kort megelőző, illetve az azt követő időszakokban, azaz körvonalazódott a kora vaskori úgynevezett Hallstatt kelta kultúra, illetve a Római birodalom nyugati provinciáiban továbbélő kelta hagyományú műveltség fogalma.

Szabó Miklós