A pénz csak egy eszköz, napjaink pedig végesek

2015.09.05. 09:04

Több mint négy év és 40 ezer kilométer letekerése után vasárnap ér Budapestre az a házaspár, akik körbebiciklizték a világot. Zárug Zita és Harkányi Árpád hosszúra nyúlt nászútjukról az Origo utazási rovatában is rendszeresen beszámoltak, most pedig elsőként lapunknak vonnak mérleget különleges vállalkozásukról. Mesélnek arról, miben változtatta meg őket az út, mit terveznek ezután, és a piszkos anyagiak is szóba kerülnek.

Milyen érzés volt több mint négy év után újra magyar utakon tekerni?

Zita: A szüleink és pár másik kerékpáros barát várt ránk a határon. Pezsgőt is bontottunk, virággal köszöntöttük egymást. Elmondhatatlan boldogság volt újra itthon lenni, ezzel egy új fejezet kezdődik az életünkben. Már ezerszer eljátszottunk gondolatban azzal, milyen is lesz a határt átlépni, átölelni szüleinket. Rettentően izgultunk, fogtuk egymás kezét tekerés közben, amikor már csak egy kilométer volt hátra a határig. Már messziről láttuk, hogy várnak ránk, volt, aki a kis dombra is felsétált, hogy mihamarabb észrevehessen minket. Sok ölelgetés meg fényképek után áttekertünk a soproni szállásra. Innen indultunk el Pápára – ahol most vagyunk –, mintegy száz kilométert tekerve huszadmagunkkal.  Nagyszerű találkozni és együtt lenni azokkal a régi-új barátokkal, akik gondolatban vagy a blogunk kommentjeiben végig velünk voltak. Szombaton vár ránk a következő ünnep, a 40 075. kilométer, ami a tényleges hossza az Egyenlítőnek. A szállásunk ott lesz szombaton, ahol négy éve a lakodalmunk volt – így zárul be szimbolikusan is a föld körüli nászutunk. Vasárnap pedig a végső cél: Budapest, Hősök tere, ahonnan 1550 napja indultunk el 2011-ben.

Újra Magyarországon

Forrás: Makra Péter

Túlléptétek a 40 ezer kilométeres álomhatárt. Hogyan ünnepeltétek?

Zita: A kis csapatunk folyamatosan nőtt, mire elértük Egyházaskesző falut, ahol a bűvös 40 ezer, biciklivel megtett kilométert ünnepelhettük. Árpi nézte a GPS-t, és megkezdődött a visszaszámlálás. Mikor már csak pár száz méter hiányzott a kerek számból, akkor tettünk még egy kört a templom körül, hogy valóban teljes legyen az ünnep. Valakinek a táskájából itt is előkerült egy pezsgő, és szendvicsek, csokoládé majszolása mellett ünnepeltünk. A szokásos, kartonpapírra írt számmal való fényképezkedés sem maradhatott el. Most azt találtuk ki, hogy a számjegyeket egyesével egy-egy kartonlapra írjuk rá, így alkotva egy jó nagy feliratot.

A 40 ezer kilométert Egyházaskeszőn ünnepelték meg

Forrás: Harkányi Árpád

Ilyenkor le lehet állni egyáltalán a napi bringázásról? Vagy már nagyon várjátok a pihenést?

Árpád: Nem állunk le a sportolással, ez egészen biztos. Én ezelőtt tájfutó voltam, és ezután is az leszek. A futást szeretném visszavezetni az életembe, ha nem is napi szinten, de legalább heti 3-4 alkalommal. Emellett természetesen kisebb kerékpártúrákra is el fogunk menni, illetve a boltba, barátokhoz, munkába ezután is a legtöbbször kerékpárral fogunk közlekedni. A pihenést persze nagyon várjuk már, de az nem feltétlenül jár fizikai tétlenséggel.

Zita: Biztos nehéz lesz pótolni azt a mennyiségű mozgást, amit ezen az úton megszoktunk és megszerettünk, de mindenképp azon leszünk, hogy ne lustuljunk el. Számomra a nordic walking tetszik nagyon, még sosem próbáltam, de izgalmas sportnak hangzik, amit ha jól csinálok, a testem 90%-át átmozgatja. És persze a biciklizés is megmarad, csak munkába meg piacra fogunk ezentúl kerekezni, nem a következő városba.

Zita és Árpád útja számokkban
A megtett táv: 40 000 kilométer
A meglátogatott országok száma: 46
Az utazással eltöltött idő: 1550 nap
Az utazás alatt elköltött pénz fejenként és naponta: 3345 forint
A defektek száma: 11
A gumikülsők száma: 4 garnitúra
A blogbejegyzések száma: 600
Az Origo utazási rovatába írt cikkek száma: 70
Élmények és barátok száma: megszámlálhatatlan

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.

Gondolom, az út nemcsak fizikailag, de szellemileg is próbára tett mindkettőtöket. Szinte mindennap új helyen aludni, új emberekkel találkozni, új kultúrákat befogadni állandó készenlétet feltételez. Milyen lesz most leengedni? Nem féltek az unalomtól?

Árpád: Ennyi megpróbáltatás után sokkal kevesebb dologtól félünk, mint azelőtt, így az esetleges unalomtól vagy utazás utáni letargiától sem. Egyrészt az első néhány hónap biztos pörgős lesz, már most öt élménybeszámolónk van leszervezve, és még többre van meghívásunk. Aztán én szeretnék visszatérni az eredeti szakmámba is Cisco-mérnöknek; ha véletlenül unatkoznék – ami nem valószínű –, akkor majd továbbképzem magam unalmamban. Az a fontos, hogy mindig legyen valami célunk, ami előttünk lebeg, ami felé tartunk. Listákat szoktam írni, kicsiket és nagyokat is, és eddig szinte minden listaelem valósággá vált. Van már listám a hazatérés utáni életünkre is.

A 38 ezredik kilométert ünnepelve Párizsban, 4 év távollét után visszaérkezve Európába

Forrás: Harkányi Árpád

Zita: Azután, hogy mi utaztunk, majd hozzánk fognak utazni. Mi leszünk a vendéglátók: nem mi megyünk a világba, a világ jön majd hozzánk. Árpival ellentétben én egy picit tartok a váltástól, amikor majd az első reggeleken felkelünk, és nem lesz hova "menni". De valóban sok tervünk van már, hogy mit szeretnénk otthon csinálni, ez biztosan lefoglal majd minket egy időre.

Nyilván nem ülepedett még le teljesen minden élmény, de így visszatekintve milyen meghatározó szakaszokra bontanátok az utat? Melyik mit hozott, mitől volt egyedi?

Árpád: Az első, legmeghatározóbb szakasz mindenképpen Ázsia volt a maga két évével, és ha ezt is szét akarjuk bontani, akkor a Pakisztánig tartó első bő fél év, amíg az otthon megszerzett vízumok miatt kötött, fix útiterv szerint haladtunk. Közép-Ázsia egyszerűen varázslatos, olyan volt, mintha egy mesében vagy kalandregényben bringáztunk volna.

Vendéglátóikkal Tádzsikisztánban, a Pamír-fennsíkon

Forrás: Harkányi Árpád

Aztán, ahogy beértünk Pakisztánba, onnantól az út során szereztük be a vízumokat, ami sokkal több rugalmasságot adott az utazásnak. Így olyan országokba is eljutottunk, ahová kezdetben nem is terveztünk, például Burma. Ázsia addig számunkra elképzelhetetlen kulturális sokszínűségével teljesen lenyűgözött, és persze rendesen le is fárasztott minket. Azelőtt sosem jártunk még Európán kívül, és ezek után igazán távoli, elsőre vadnak tűnő, izgalmas országokba is eljutottunk, ráadásul kerékpárral, ami hatalmas érzés volt.

Ünnep a Yosemite Nemzeti Parkban, Kaliforniában, 2014 nyarán

Forrás: Harkányi Árpád

Két év után visszaérkezni az általunk ismert és megszokott nyugati világba, Ausztráliába, Új-Zélandra, majd az USA-ba ezek után nagyon más volt. Ekkor is fantasztikus emberekkel találkoztunk, és nagyszerű élmények értek minket, de a végére már vágytunk vissza a „fejlődő" világ vadságába. Ahol nemcsak a turistagócpontokban meg a nemzeti parkokban látni lenyűgöző dolgokat, hanem mindennap az utcán jön szembe velünk, például egy egész családot szállító ember által hajtott háromkerekű taxi képében.

Zita: Latin-Amerikától nem tudtuk, hogy mit várjuk. Mindenkitől csak azt hallottuk, hogy így veszélyes, úgy veszélyes, kezdve Mexikóval, ahol "háború van". Persze ez sem így igaz, ahogy mondták. Valóban sok problémával kell szembenézniük a latin-amerikai országoknak, de ez olyasmi, amit belügyként kezelnek, a turista ebből nem sokat lát. Latin-Amerika másképp volt színes és tarka, mint Ázsia, kicsit európaibb a spanyol hódítók hatása miatt.

Peruban, 4000 méter magasan egy kíváncsi kislány társaságában

Forrás: Harkányi Árpád

Ezután visszatérni Európába volt inkább sokkoló: üres kis csöndes falvak, nyírt sövény, állatok sehol, emberek sehol, rengeteg út, nagy forgalom az autópályákon, míg az apró utak kihaltak. Összenevettünk Árpival, amikor a reptérről Párizs felé menet az út szélén a gyönyörű, nyírt füvön három műanyag tehén "legelt".

Kicsit közhelyes kérdés, de mi volt a legjobb és a legrosszabb élmény?

Árpád: Nekem a legrosszabb mindenképpen a két vesekövem volt, de csak addig, amíg a velük járó görcs tartott. Akinek volt már ilyen, az tudja, mennyire borzasztóan fáj. Akinek nem volt, kívánom neki, hogy soha ne is legyen. Legutóbb Brazíliában volt vesekövem, életemben a második, és mivel már tudtam, mi ez, így halálfélelmem, mint az elsőnél Nepálban, nem volt. A fájdalom viszont mintha még rosszabb lett volna, mint az elsőnél, és a feleségem szerint is rosszabbul néztem ki. Azt kívántam, bárcsak elájulnék már, hogy ne kelljen ezt tovább elviselni.

Egy mentőautóban Sao Paulóban

Forrás: Harkányi Árpád

Sao Paulóban voltunk ekkor, az ottani Magyar Házban. Mikor végre jött a mentő, bevittek a kórházba, ahol kaptam valamit infúzión. Ettől elhagyott a fájdalom, és azóta elő se jött többet. Öröm az ürömben, hogy ez akkor és ott történt velünk, és nem Kelet-Bolíviában, ahol néhány héttel korábban voltunk, és ahol 700 kilométer volt két valamirevaló város között.

A „legjobb élmény" kérdésre az szokott lenni a félig diplomatikus válaszunk, hogy itt és most a legjobb. Mert ha nem is mindig így van, de ez a fajta hozzáállás segít megélni minden pillanatot a lehető legteljesebben.

Indiában egy szikh templom udvarán, vendéglátóik társaságában

Forrás: Harkányi Árpád

Zita: Turistalátványosságok, szép városok, természeti értékek, nemzeti parkok, különleges élővilág ide vagy oda, a legjobb mindig az volt, amikor a helyi emberekkel tudtunk kapcsolatba kerülni, velük beszélgetni, látni az ő életüket, és közben megéltük azt, amit igazi, őszinte vendégszeretetnek lehet hívni. Annál jobb nincs.

Volt olyan pillanat, amikor felmerült, hogy feladjátok?

Árpád: Ilyen soha. Olyan volt, hogy azt éreztük, hogy jó lesz már továbbállni egy másik országba, de olyan, hogy na, most aztán elég volt, és menjünk haza rögvest, olyan nem.

Zita: Ha lett volna, most nem tartanánk itt. Ismerünk olyan utazókat, akik nagyobb céllal indultak el, de végül korábban hazafordultak - és ez így van rendjén. Utazni addig jó, amíg megvan az emberben az az olthatatlan vágy, hogy kiderítse, mi van a következő kanyar után.

Az osztrák Alpokban, a 2036 méter magas Silvretta hágóútról lefelé menet

Forrás: Harkányi Árpád

Olyan velünk is volt, hogy belefáradtunk a folytonos menésbe. Ekkor jött jól az új-zélandi munka, amit valóban pihenésnek éltünk meg. De hogy feladjuk azt az álmunkat, hogy végigcsináljuk ezt az utat, az soha nem merült fel.

Ha valaki olvassa az Origo utazás rovatát, rendszeresen találkozhatott a beszámolóitokkal. Peru után azonban elmaradtak az írások. Mi történt? Pótoljátok?

Árpád: Szerettem volna több cikket is írni, de az utazás végére annyira besűrűsödtek a feladatok, hogy erre egyszerűen nem maradt idő. Amikor volt időm leülni írni - abban a két hétben, amit a feleségem kérésére Taizében töltöttünk -, akkor inkább a blogunk útinaplójának két hónapos lemaradását pótoltam, mert bár azt kevesebben olvassák, mint egy-egy jobban sikerült Origo-cikkünket, de nekünk fontos, hogy a blog is folytatódjon. De amíg nem köt le újra egy munkahely, biztos, hogy pótolom majd az elmaradt origós cikkeket is, hiszen Peru után is sok izgalmas téma jött szembe.

A több mint 600 blogbejegyzésük feltöltéséhez néha egészen furcsa módokat találtak

Forrás: Harkányi Árpád

Rengeteg országban jártatok, de sok ki is maradt. Nyilván kompromisszumokat kellett kötni, de azokat nem sajnáljátok? Dél-Amerikából például kimaradt Argentína vagy Chile.

Árpád: Több ország van, ahol nem jártunk, mint ahol jártunk, és sokszorta több dolog van a világban, mint amennyit sikerült felfedeznünk belőlük. Sőt, a világ közben olyan gyorsan változik, hogy mehetnénk ugyanott még egy kört, akkor is sok újat látnánk. Ezen az úton elengedni is megtanultunk. Ahogy édesanyám szokta mondani: „a kevesebb néha több". Nem arra koncentráltunk, hogy mit nem láttunk, meg hogy hová nem sikerült eljutnunk, hanem arra, hogy amikor valahová eljutottunk, akkor ott valóban jelen legyünk, és a lehető legteljesebben átéljük a csodákat, amit az adott helyzet, pillanat vagy hely adni tud, legyen az a Machu Picchu valóban fenséges panorámája vagy egy útszéli tehéntrágyából kinőtt apró kis gomba.

Kelet-Bolíviában még a tehéntrágya is lenyűgözte őket

Forrás: Harkányi Árpád

Zita: Valóban nem lehet mindent megnézni, bár egy nepáli kerékpáros, Puskar Shah 150 országban járt, igaz, 11 év alatt. Négy évbe ennyi fért bele, és nem csodálatos, hogy mennyi felfedeznivaló van még a világban? Soha nem lehet abbahagyni!

Anyagilag mennyire volt megterhelő ez az út? Sokan azt gondolják, ezt kevesen engedhetik meg maguknak.

Árpád: Az ötszázadik és ezredik nap után publikáltuk a napról napra vezetett költségeinket. Ebből látszik, hogy az első két évben egy alsó-középkategóriás autó árából utaztunk. A nagy trükk az volt, hogy nem vettük meg az autót, hanem világgá mentünk ebből a pénzből. Jogos a kérdés, hogy akkor hogyan utaztunk végül több mint négy évig. Úgy, hogy nem néztük tétlenül, ahogy elfogy a pénzünk. Az elmúlt három karácsonyra kiadtunk egy-egy saját fotóinkkal készült falinaptárat, utazási cikkeket írtunk, az Origóra (itt már kb. 70 jelent meg) és egy-két másik magazinba is írtunk. Aztán szedtük a szőlőt Új-Zélandon, és ne feledkezzünk meg arról a sok száz adományalapú képeslapról, amelyeken rengeteg jókívánságot küldtünk haza számunkra legtöbbször ismeretlen embereknek.

Zita és Árpád az utazásuk négy éve alatt több száz képeslapot adtak fel olvasóiknak, hogy egy vidám napot vagy némi inspirációt szerezzenek nekik

Forrás: Harkányi Árpád

Visszatérve az eredeti kérdésre, hamarosan publikálni fogom a teljes utazás mind az 1550 napjának költségeit, amiből ki fog derülni, hogy kb. napi 3345 forintot költöttünk fejenként, beleértve a repülőjegyeket, kórházi ellátásokat, pótalkatrészeket is, tehát mindent, a teljes életünket négy éven át. Ha ezt felszorozzuk, kicsivel több mint két minimálbér jön ki kettőnkre havonta. Otthon a régi életünket tovább folytatva, télen a fűtésszámlákat fizetve biztos, hogy ennél többet költöttünk volna. Ahogy az is igaz, hogy egész évben két munkahelyen dolgozva valószínű többet is kerestünk volna, de ez a négy év nem az anyagi, hanem másféle gazdagodásról szólt.

Az új-zélandi munka a szőlőben pihentető volt a sok kerékpározás után

Forrás: Harkányi Árpád

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a pénz csak egy eszköz, és nem szabad, hogy az életünk felett is átvegye az irányítást, mert napjaink nagyon is végesek. Ezen az úton egyébként nem a szükséges pénz megszerzése, majd annak felelős beosztása volt a legmegterhelőbb dolog. Elszakadni az otthonunk, a családunk, a barátaink, a munkahelyünk, a hazánk, tehát az egész addigi életünk bejáratott biztonságától és komfortjától, majd nekivágni a nagy ismeretlennek, a bizonytalannak - ezt meglépni sokkal nehezebb volt.

Az utazás legnehezebb pillanata a legelső volt, elbúcsúzni a családjuktól

Forrás: Harkányi Árpád

Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy szerencsések is vagyunk, nincs semmilyen hitelünk, nem kellett senkit ápolnunk, nincsenek még gyermekeink, így mindezektől különösebb gond nélkül elszakadhattunk ennyi időre. Ezért is csináltuk mindezt életünk ezen szakaszában, hiszen gyermekekkel sokkal nehezebb lett volna meglépni.

Mennyit és miben változtatok ez alatt a több mint négy év alatt?

Árpád: Ezt nemrég egy telefonos állásinterjún is megkérdezték tőlem, és kicsit azóta is bosszant, hogy akkor nem sikerült számomra kielégítő választ adnom. Ez azért nehéz kérdés, mert nem egyik pillanatról a másikra változtunk, hanem egy hosszú, lassú folyamat során. De úgy érzem, sokkal nyitottabbak, kíváncsibbak és bátrabbak lettünk, ha pedig nehéz helyzetbe vagy egy kezdetben megoldhatatlannak tűnő feladat elé kerülünk, akkor már egy pillanatra sem hatalmasodik el felettünk a tehetetlenség, hanem egyből a megoldáson törjük a fejünket.

A 37 ezredik kerékpáros kilométer ünneplése Kelet-Bolíviában

Forrás: Harkányi Árpád

A világhoz, az emberekhez való viszonyunk is teljesen megváltozott, mert valahogy mindig mindenből jól jöttünk ki, még olyan dolgokból is, amelyek kezdetben katasztrofálisnak tűntek. De az is lehet, azért gondoljuk ezt, mert a hozzáállásunk is továbbfejlődött, és a rossz dolgokból is hamar már csak azt látjuk, mit tanultunk belőlük.

A nyugati világra, Európára, benne hazánkra és saját magunkra is kicsit máshogy nézünk, mint azelőtt, hiszen bőven volt időnk kívülállók szemén keresztül is látni mindezt.

Egy pakisztáni család vendégszeretetében

Forrás: Harkányi Árpád

Ránk mások általában felnéztek, és őrült, bátor embereknek tartanak minket, de ezt azért mi máshogy látjuk. Nem állunk le vitatkozni, csak lezárjuk az ilyen beszélgetéseket egy köszönömmel és azzal, hogy „te is képes vagy rá, csak el kell indulni!". Mert tényleg így van, és mert sokkal izgalmasabb más emberek történeteit hallgatni, mint azt, hogy minket dicsérnek, miközben egy odaadó szülő, orvos, nővér vagy tanár sokkal nehezebb, keményebb és hosszabb utat jár be az életében, mint mi. Ráadásul ők sokszor mégsem kapnak ennyi figyelmet és szeretet. Ők a mindennapjaink hősei.

Ez az utazás, mint már kezdetben írtuk, remek iskola volt, de a végére érve már azt is látjuk, hogy az, amit megismertünk általa a világból, még mindig semmi ahhoz képest, amit még nem ismerünk belőle, és hogy egy emberi élet bizonyos szögből nézve nem más, mint a halálunk napjáig véget nem érő tanulási folyamat.

Zita gyerekekkel játszik egy rohingya menekülttáborban Dél-Bangladesben

Forrás: Harkányi Árpád

Zita: Ez is nehéz kérdés, részben azért, mert - József Attila szavaival élve - "csak másban moshatod meg arcodat". Annyi viszont bizonyos, hogy sokkal elfogadóbbak, nyugodtabbak, lazábbak lettünk. Már nem izgulunk olyan dolgokon, amelyek régebben bosszantottak minket, hiszen megtanultuk, hogy ha nem így, akkor majd úgy fog történni. És ez a legfontosabb, hogy valahogy történni fog. Amikor nehéz helyzetbe kerül az ember, felsóhajt, hogy "és akkor most mi lesz" - nekünk erre a választunk az, hogy "nyugi, valahogy lesz, addig is cselekedj, tedd, amit legjobb belátásod szerint tehetsz". Másfelől nekem az Isten-képem és a vele való kapcsolatom is formálódott, sokat változott, de erről nehéz papírra vetett betűkön keresztül beszámolni.

Ha most kéne dönteni, megint belevágnátok?

Árpád: Ez nagyon fura kérdés, mert most vagyunk mindjárt túl egy ekkora hatalmas úton, annak minden fáradalmával együtt. Mikor elindultunk, négy évvel fiatalabbak voltunk, egy óriási vággyal a világ saját szemünkkel való megismerésére, a felfedezésekre, a kalandokra, a barátokra a világ minden tájáról és kultúrájából, a felejthetetlen élményekre, amelyek most már mind-mind bennünk vannak, és velünk lesznek örökké. Így, hogy mindez megvan, nem indulnék neki még egyszer. Négy év sok volt, most valami másra vágyom.

2011. június 11-én, az indulásuk reggelén családtagok és barátok kisebb tömege gyűlt össze a búcsúztatásukra

Forrás: Harkányi Árpád

Zita: Az én válaszom igen, ha a kérdésben burkoltan az van belefogalmazva, hogy megérte-e felülni erre a játékra, akkor igen, persze, menjünk még egy kört! De abból a szempontból, amit Árpi is írt, valóban, hova menjünk még... Négy év után most elég volt, kell a pihenő, de a világ megismerése és az utazás izgalma a miénk marad, nem fogunk otthon sem tétlenül ülni, és utazni is fogunk még, de az már egy másik történet lesz...

Mihez kezdtek, ha kifújtátok magatokat?

Árpád: Ha lesz rá kereslet, talán kiadunk egy most már tényleg utolsó, negyedik naptárat idén karácsonyra az elmúlt egy évben készült latin-amerikai és nyugat-európai fotóinkkal, és később talán egy könyvet is az út tapasztalataival. Aztán ha mindez megvolt, és élménybeszámolókra sem hívnak többé, veszünk egy nagy levegőt, és átlapozunk életünk következő fejezetébe. Hogy ebben mi lesz, hogyan lesz, és mikor lesz - pl. gyermek, munka és hasonlóak -, azt innen még nem látjuk, de biztosan szép lesz, és jó lesz, mert úgy akarjuk!

Zita: A család- és rokonlátogatás, barátokkal való találkozás az első, illetve már most keresünk munkát, jelentkeztünk mind a ketten néhány helyre. Átalakítjuk a házat, ahol élni fogunk, hogy minél több utazót tudjunk akár egyszerre is fogadni. Latin-Amerikában létezik egy olyan fajta szálló, amit casa de ciclistas, vagyis kerékpárosok házának neveznek, ahol ingyen vagy adományalapon megpihenhetnek a kerékpárral utazók, és feltöltődhetnek útjuk során. Gondolkodunk az első európai casa de ciclistas megnyitásában.

Luchóval, az idén 30 éve működő, első casa de ciclistas megalapítójával a perui Trujillóban

Forrás: Harkányi Árpád

Valamint szeretnénk több új dolgot is bevezetni az életünkbe, például szeretnénk nagy százalékban saját magunk vagy családunk, de legalább személyesen ismert termelő által termelt ételt enni, húst, tejet, sajtot háztól venni, az Ecuadorban látott szagtalan komposzttoaletthez hasonlót üzembe helyezni otthon, vegyszermentes háztartást vezetni, és hasonlóak. Az ezekre való átállás persze nem lesz azonnali, de a főbb változásokat pár hónapon belül szeretnénk megvalósítani.

Aki szeretné velünk együtt ünnepelni a hazaérkezésünk pillanatát, sok szeretettel várjuk Budapesten a Hősök terén szeptember 6-án vasárnap délután. Szeretnénk négy óra tájt megérkezni, de ezt sosem lehet ilyen pontosan előre tudni, ezért ahogy közeledünk, úgy az érkezés pontos óráját majd aznap a Facebook-oldalunkról lehet megtudni.

KORÁBBI INTERJÚK A HÁZASPÁRRAL