Táncpróba Sztálin elvtárssal

 

Az én 56-om:

Talán azért volt kedden is próba, mert vészesen közeledett a szokásos, évenkéni bemutató. Már tartottunk ilyet tavaly, a Nemzeti Színházban (a Blaha Lujza téren, ahol "Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll". Figyelem! Felrobbantották. Kellett a hely a metrónak?!) előtte az Operettben, és a Vígben is. De az is nagyon valószínűnek látszott, hogy tavasszal eljutunk Moszkvába, a Világifjúsági Találkozóra. Lánykori nevén, a VIT-re. Akkor én még Kőbánya alsónál messzebb sosem jártam. Egyszer, nem sokkal korábban volt egy külföldi turnéja az együttesnek. Kijutott egészen Sturovóba (Párkány), Csehszlovákiába, de a költségek miatt csak egy szűk csoport, én pedig nem tartoztam a jók közé. A karban még elmentem, hogy sűrűbben legyünk, de szólót nem bíztak rám. Igaz, csak két éve voltam tagja a Kisipari Termelő Szövetkezetek Erkel Ferenc néptánc együttesének. Nagyobb karrierre nem vágytam, de jól éreztem magam a Gorkíj fasori (Ligeti fasor) próbateremben. Csajok, duma, röhögés - még nem voltam húszéves.

A kedd tehát plusz tréningnap volt. Délután hatra kellett a balett korlátba kapaszkodva, az első pozíciót felvenni. Aki valaha is csak odaszagolt a tánchoz, tudja miről beszélek. A napom addig pontosan ugyanúgy telt, mint máskor. Hallottam valamit, hogy délben, vagy kicsit később tüntetés volt, valakik fölvonultak, mások nem szerették volna engedni. Valamiféle feszültség érezhető volt a városban, de akkor engem jobban érdekelt Bartók Magyar képek című kompozíciója, mint bármi más. Volt esélyem, hogy a Kicsit ázottan részletet én táncoljam. Egyedül. Ha megy.

Szar idő volt. Szitált az eső, már alkonyodott, de mi, harmincan hamar beleheltük a nyirkos-hűvös termet. Mackó néni a szokásos szenvedéllyel verte a zongorát, dolgoztunk, enyhe kamaszillat lengedezett. És valami moraj is beszűrődött a résnyire nyitott ablakokon. Egyre erősebben. Nem lehetett nem észrevenni, hogy valami történik.

Először csak néhányan szállingóztak kifelé, majd lábdobogás, az öltözőajtók csapódása hallatszott. Táncolni csak fegyelmezetten lehet. Az ember uralja a testét. Minden porcikáját. Nincs elbambulás, vacakolás. Ha valami eltereli az ember figyelmét - szétesik az egész. Így is történt. Felbomlott a rend, valaki kiabált: Gyertek a Sztálinhoz!!! Aznap a zuhanyozás elmaradt. Magamra kaptam nadrágot, kabátot és rohantam. Nem kellett messzire. Mi a 44-es, valamikori magánpalotában rendezkedtünk be. (Elmentem megnézni, ma plasztikai sebészet, grafikus stúdió és sok ügyvéd bérel ott helyet). Fél sarokra állt a monument. Ott mutatta, égre törően az emberiség jövőjét. Korábban ügyet sem vetettem rá. Most azonban feketéllett a tömeg körülötte: Döntsük le! Földre vele! Pusztuljon! Üvöltöttek az emberek. Igen ám, de több tíztonnányi bronzot pusztán a népakarat nem képes kimozdítani a helyéből. Plusz még a proletárdiktatúra, ami ragacsos, 3,60-as kenyeret és szobrot nagyon tudott készíteni.

Azt néhány szakember azonnal megállapította, hogy itt kötelekkel és a nép puszta erejével semmire sem mennek. Lángvágó kell ide. De honnan? Valaki, tán a november 4-e után külföldre szakadt táncos kollégám, Pálffy Gyuri emlékezett, hogy a Rippl-Rónai utcában működik egy lakatosműhely. Ott biztosan van gáz- és oxigénpalack is. Nekilódultunk vagy húszan. Néhány száz méter volt az egész, és egy pincehelyiségben meg is találtuk, amit kerestünk. Egy ijedt szemű, cingár ember tipródott a szűk, dohos alagsorban. Volt helyben minden, ami kellett. Szegény pasi, nagyon meg volt rémülve. Nem csodálom. Rárontottunk, hogy a nép nevében, meg forradalom, le kell dönteni Sztálint! Ide a felszerelést! Ma úgy emlékszem, még egy cédulát is írtunk, hogy a felkelés csak kölcsön veszi a lángvágót és a két palackot, amit majd visszaszolgáltatunk, ha végeztünk a dologgal. Aláírás: A Nép.

Diadalmenetben, futtában vittük vállunkon a cuccot a Sztálin-szoborhoz.

Valamiféle hősi indulat kapott el. Nem volt ennek semmiféle forradalmi vagy politikai töltete. Csak sok ember előtt akartam szerepelni. Én hozom. Mi hozzuk a szerszámot, amivel porba lehet döngölni a fölénk oly régóta magasodó jelképet. Ki ne vágyna ilyen poétikusan ifjúi korban főszerepre?!

Eljutottunk az emelvény alsó fokára. Kanyargós, kőből-márványból rakott, afféle csigalépcső vezetett fölfelé. Két ember és közöttük a palackok, a csövekre szerelt hegesztőpisztoly épp csak elfért széltében. Engem hamar lesodortak a nálam keményebb fickók. Ott maradtam bambán az emlékmű aljában.

Akkorra már kötelek feszültek minden oldalról Joszip nyakára-derekára. Az emberek ordítása mintha egyetlen, hatalmas sóhajjá állt volna össze: Végre le vele!

Nem vártam ki, amíg csak két csizmaszár maradt Koba istenként való megtestesülése helyén. Teherautók indultak a térről: Gyerünk a Rádióhoz! Egyikre felkapaszkodtam. A Nemzeti Múzeum és a Bródy Sándor utca sarkánál ugrottam le a platóról. Lövéseket hallottam. Van valami olyan, ami itt rám tartozik? Nem találtam ilyet.

A fene se gondolta, hogy alig két esztendő múlva harminc évre szóló munkát kapok a Magyar Rádióban.

Utóirat: Napokkal később, az Emke-sarkon, a villamos síneken láttam, amint méretes fejtőkalapáccsal verik szét Joszif Visszarionovics Dzsugasvili részeit. Aki tudott, vitt belőle egy darabot. Szuvenír.

emté

Ha önnek is eszébe jutott eddig le nem írt, el nem mondott történet, ossza meg a szabadnet olvasóival!