Tanár úr kérem

 

Szabad Nép

Gondolatok egy új magyar filmről

Filmjeinket annyira dicsértük, hogy a világ legtávolabb eső helyein is hallottak sikereinkről- mindig az volt a véleményem, hogy eredményeink messzi elmaradnak lehetőségeink mögött. Kiváló színészeink vannak és kiváló íróink. A kiváló színészek többnyire szerephez jutottak, de nemcsak kivétel nélkül közepes vagy közepesnél gyengébb írók műveiben. Ennek nyilván kettős ellenszenv a magyarázata. Egyfelől a filmgyár húzódozik a jó íróktól, másfelől a jó írók húzódoznak a filmgyártól. Mindenképpen tény, hogy a filmszerzők listája a magyar irodalmat fölötte egyoldalúan képviseli.

Ez ideig szakmai járatlanságom szerény hallgatásra késztetett. Bizonyára azért nem gondol senki a Kakuk Marci, az Ábel, az Iszony s még egy sereg nagyszerű regény megfilmesítésére - véltem -, mert ezekből a történetekből hiányzik az a titokzatos tulajdonság, melyet filmszerűségnek neveznek. Miután végignéztem a "Tanár úr kérem"-ből készített filmet, gátlásaim egy csapásra megszűntek.

A "Tanár úr kérem" humoreszkjei apró lélektani remekművek. Ahány humoreszk, annyi lélektani helyzet. Cselekmény pedig nincs több egy-egy humoreszkben, mint amennyi feltétlenül szükséges a diákélet hangulatának érzékeltetéséhez. Ezeket a félszegségükben lírai, líraiságukban humoros lélektani helyzeteket lefordítani a film formanyelvére olyan feladat, amelyre a legtapasztaltabb rendező sem vállalkozhat a biztos siker reményében.

Egyszóval a "Tanár úr kérem"-nél filmszerűtlenebb tárgyat hónapokra menő gondos kutatással sem egykönnyen lehetett volna találni. Egyetlen ilyen adat is elegendő ok az elgondolásra. De több is akad. S ha valaki ezeket az adatokat számba veszi, szükségképpen másként ítéli meg bombardon-brigádokkal világgá trombitálta sikereinket, mint eleddig tette. Tehát többé eszébe sem jut feltételezni, hogy sikereink az irányító szervek és dramaturgia céltudatos munkájának az eredményei. A józan elme inkább annak a feltételezésére hajlik, hogy a "Körhinta" és a "Szakadék", ezek a valóban művészi filmek, valami "üdvös égi befolyás" vagy szerencsés véletlen jóvoltából jöttek létre. A fejlődés hullámairól beszélni tehát aligha jogos.

Nyilván az sem közömbös, hogy az utóbbi idők két legjobb magyar filmjét, író írta, s nem a film vadonába tévedt zsurnaliszta. Felerészt a rendezői gazdagabban kifejezhetik tehetségüket, s a színészek is tudásuk javát adhatták. Ezt megint csak annak az állításomnak támogatására idézem, hogy semmi alapunk nincs a magyar film fejlődéséről beszélni. Ez csak az esetben volna indokolt, ha a filmdramaturgia valamilyen cél elérése érdekében folyamatos erőfeszítéseket tenne. Ilyesmiről azonban szó sincs. A méltányosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a közelmúlt légköre a folyamatos munkának nem kedvezett, hogy a képtelen tervezési módszereket ne is említsük. Lehangoló, hogy senki nem akarja tudomásul venni a magyar filmben rejlő nagyszerű művészi, s talán még nagyszerűbb üzleti lehetőségeket. Fél Európát elláthatnók filmmel, ehhez minden megvan, csupán az irányítás és a technikai bázis hiányzik.

Meggyőződésem, hogy ezt a forgatókönyvet egy ugandai filmdramaturgia sem hagyta volna jóvá. A "Tanár úr kérem" kudarcában az optimizmusra hajló lélek két biztató mozzanatra lel. Az egyik az, hogy ez a film balsikerében is forradalmi tett: kísérlet, s a szebb gazdagabb, szabadabb, ötletesebb magyar film felé kísérleteken keresztül visz az út. Habár a tárgyait nem alkalmasan választották meg, a kísérletért mindenképpen dicséret illeti a filmgyárat.

A színészekről annyit, hogy a rendező kiváló érzékkel válogatta ki a gyerekszereplőket

A másik biztató mozzanat, hogy a közönség egy rossz film alkalmából sokra hivatott, tehetséges rendezővel ismerkedett meg. A téma ellenáll a filmnek, a rendező ennek ellenére sok helyütt módot talált rá, hogy ezen az ellenálláson győzedelmeskedjék a kitűnő rendezői ötletekkel filmszerűvé varázsolja a filmszerűtlent. Ez a film első felére érvényes, mert a második felében a forgatókönyv hibái teljes gazdaságukban kibontakoznak.

A forgatókönyv írója két megoldás között választhatott. Vagy hű marad az eredeti műhöz, s lazán összefüggő jelenetsorban viszi filmre Karinthy humoreszkjeit, vagy összefüggő történetbe illeszti bele Karinthy alakját, helyzeteit ötleteit. Művészileg az első megoldás lett volna érdekesebb, de az ilyenszerű kísérletektől még nagyon messzi van a mi szüntelen sikerekben tobzódó filmgyártásunk. A második megoldás azzal a veszéllyel járt volna, hogy a forgatókönyv írója túlságosan eltávolodik az eredeti műtől; ez esetben viszont a rendezőnek nem kellett volna a filmszerűtlenség hátrányaival megküzdenie, s a siker többé-kevésbé biztosítva lett volna.
Mamcserov Frigyes, a film rendezője és a forgatókönyv írója a harmadik s a legszerencsétlenebb utat választotta. A forgatókönyvet a "Tanár úr kérem" elemeiből állította össze, de az elemeket nem mindig hagyta meg eredeti helyükön. A "Tanár úr kérem" humoreszkjeiben a líra, a lélektan, a humor, az irónia, a külső helyzetek jelzése, az álmodozás úgyszólván végleges művészi egyensúlyban áll. Mamcserov megbontotta ezt az egyensúlyt, mégpedig azzal, hogy a kis Bauer magavigasztaló álmodozásait helyezte a cselekmény középpontjába. A végeredmény valami vulgárisan freudista história, melynek a lényege az, hogy valahányszor Bauer kudarcot vall a való életben, vigasztalásul nagy tettekről álmodik. A film második fele ilyen álom, s minél elszántabban akar mulattatni, annál unalmasabb. Az álommotívumnak ezzel a megnagyításával Mamcserov sokkal erősebben meghamisította Karinthy művét, mintha bátrabb kézzel nyúlt volna hozzá.

Habár a hazai vígjátéki harsányság gyakorlata időnként az egyébként finomabb eszközöket kedvelő Mamcserovot is magával ragadja, mégis látnivaló, hogy valami mást akart, mint ami nálunk szokásos. S ezt a "mást" véleményem szerint az olasz filmekben kereste. Valami olaszosat akart csinálni. S azt hiszem, itt el kell oszlatni egy félreértést. A filmművészetben ma minden bizonnyal az olaszok vezetnek, tehát elsősorban tőlük kell tanulni. Az ő játékstílusuknak az alapja az "olaszosság", tehát olasz parasztok, olasz munkások, olasz polgárok, olasz arisztokraták mozdulatai, a jellegzetesen olasz légkör. Ezt a stílust éppúgy reménytelen átvenni, mint a kínai vagy az indiai színház konvencionális mozdulatait. Az olasz film stílusa magában az olasz életben gyökerezik, ellentétben a harsánysággal, mely nemzetközi s egy gyatra olasz színtársulatnál éppúgy meglelhetni, mint egy ugyancsak gyatra német vagy portugál színtársulatnál éppúgy meglelhetni, mint egy ugyancsak gyatra német vagy portugál színtársulatnál. A harsányság: vígjátéki sematizmus, nem játékstílus, hanem illusztrálás, a ripacskodás egy formája. Az olaszoktól nekünk azt kell elesnünk, hogy úgy legyünk színpadon, filmen magyarok, ahogy ők olaszok. Az ő sikerük titka a módszerben van. Az olasz filmekkel összemérhető filmet mi akkor csinálunk, ha éppúgy lehántjuk a színészek mozdulatairól, beszédmódjáról a nemzeti elemeket, ahogy ők megtették. Megújulni a magyar film akkor fog, ha minden elemében nemzeti lesz.

A színészekről annyit, hogy a rendező kiváló érzékkel válogatta ki a gyerekszereplőket. Horesnyi István, Taub István és Nemcsek László bűbájosan játssza a szerepét. A felnőtt színészeknek, Apáthy és Alfonzó kivételével meglehetősen hálátlan feladatok jutottak.

Kolozsvári Grandpierre Emil

Kolozsvári Grandpierre Emil (1907. jan.15. Kolozsvár - 1992. máj.11. Budapest) író, kritikus, műfordító. Francia eredetű erdélyi családban született, apja Grandpierre Emil kolozsvári törvényszéki bíró, az erdélyi magyar Párt elnöke. A kolozsvári református kollégiumban tanult, 1924-ben családjával Bp.-re költözött. Jogi, majd bölcsészkaron folytatta tanulmányait, azonban nem fejezte be, Colmarban tanult tovább az ottani textilipari főiskolán. Hazatérve 1928-ban a pécsi egyetem bölcsészkarára iratkozott be, ott végzett olasz-francia és filozófia szakon. Doktori értekezését Pirandellóról írta. Nem kapott tanári állást; a Statisztikai Hivatalban, majd egyidejűleg az Iparművészeti Iskolában, a Kisebbségtudományi Intézetben, ahol erdélyi ügyekkel foglalkozott, és a Népies Irodalmi Társaságnál dolgozott, ez utóbbi helyen a román sajtóról készített szemlét. Első regénye, A rosta 1931-ben az Erdélyi Szépmíves Céhnél jelent meg. A Nyugat, a Magyar Csillag és az Erdélyi Helikon közölte írásait. Ezután rövid ideig a Rádió dramaturgiai osztályán, majd 1941-44-ben a Franklin Kiadó lektoraként kapott munkát. A II. világháborúban katona volt, hadapród őrmesteri rangot ért el, szovjet hadifogságba került. Hazatérve 1947-49-ben a Magyarok szerkesztője, 1946-49-ben a rádió irodalmi osztályának vezetője, majd helyettes műsorigazgatója volt. Szervezőmunkájával és irodalmi publicisztikájával fontos szerepet töltött be az irodalmi életben. 1949-ben elbocsátották állásából, 1950-ben a Hungária Kiadó, majd a Szépirodalmi Kiadó lektora lett. 1951 után írásaiból élt, ezek a Kortársban, az Új Írásban és a Jelenkorban láttak napvilágot, életműsorozatát a Magvető Kiadó adta közre. Az irodalompolitika Kolozsvári munkásságát is korlátok közé szorította, népmese-feldolgozásokkal, ifjúsági regénnyel, valamint anekdotagyűjteménnyel (Elmés mulatságok, 1955) lépett fel. A csillagszemű (1953) c. történelmi pikareszk regényében rokonszenves és emlékezetes népi hőst alkotott. Írói munkássága az 50-es évek végétől teljesedett ki ismét. A boldogtalanság művészete (1958) c. regényében iróniával leplezte le egy "magyar parlagi Don Juan" kalandjait. A szerelmi kalandregény társadalmi szatírává kerekedett, a m. hivatalnok értelmiség korszerűtlen magatartását ábrázolta. Általában az átalakuló hazai élet erkölcsi kérdéseivel foglalkozott. Esszéiben és tanulmányaiban Babits Mihályról, Karinthy Frigyesről, Halász Gáborról, Szerb Antalról, Stendhalról és Pirandellóról, továbbá a francia filozófiai magatartásról és a m. prózairodalom jellegzetességeiről adott képet. Az irodalmi művekben testet öltő gondolkodást elemezte, elbeszélő irodalmunk sajátos természetére hívta fel a figyelmet; véleménye szerint irodalmunknak cselekvésre képtelen hősöket kell ábrázolnia, ezért nem a cselekményességben, hanem az elemzésben találhatja meg feladatát. Ugyanakkor bírálta a m. prózában ható ösztönösséget. Tanulmányait Az értelem dicsérete (1948), Legendák nyomában (1959), Utazás a valóság körül (1969), Eretnek esszék (1984) és A beton virágai (1988) c. köteteiben adta ki. Nyelvészeti cikkeiben és jegyzeteiben a köznyelvben tapasztalható apró torzulások ellen lépett fel (Négy-öt magyar összehajol, 1976; Herder árnyékában, 1979). Mint műfordító francia, olasz és angol műveket, így Voltaire, A. France, Casanova, Bontempeli, Beckett és O'Casey munkáit tolmácsolta magyarul. Művei/válogatás: Lófő és kora, r., 1946; A tőzsdelovag, színmű, 1947; Lelki finomságok, elb., 1947; Nem vagy egyedül, kisr., 1951; A csodafurulya, népmesék, 1954; A förgeteges menyasszony, színmű, 1954; A törökfejes kopja, r., 1955; A halhatatlanságra vágyó királyfi, mese, 1956; Mackókönyv, mese, 1956; A bűvös kaptafa, r., 1957; A tisztesség keresztje, elb., 1957; Folton folt király, mesék, 1958; Csinnadári a királyné szolgálatában, r., 1960; A lóvátett sárkány, népmesék, 1963; A szarvas királykisasszony, mese, 1963; Csendes rév a háztetőn, r., 1964; Az aquincumi Vénusz, r. és elb., 1965; A burok, r., 1965; Eljegyzés mai módra, elb., 1966; A burok és más történetek, 1968; Dráma félvállról, e., 1969; Nők apróban, r. és elb., 1974; Tegnap, 4. kiad. - Szabadság 3. kiad., önéletrajzi r., 1975; A szeplős Veronika, kisr. és elb.,1980; Összefüggések, r., 1985; Bolondos mesék, 1987; Harminc kalap, harminc majom, verses képeskönyv, 1988; Villanások és összefüggések, vál. írások, 1990; Szépen gondolj rám, r., 1990; Örömalma, Magyar népmesék, vál., szerk. Pataki Istvánné, 1998. (szöveg: Magyar Irodalmi Lexikon)