Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Jánosy Károly: Legtöbbször természeti vagy humanitárius katasztrófák idején találkozunk a segélyszervezetek munkatársaival. A szemük elé táruló tragédiák feldolgozása mellett, mi a legnehezebb ebben a munkában, különös tekintettel az ukrajnai háború kapcsán megszaporodott teendőkre?
Szabó Márk: Nincs értelme egy vagy két – úgymond – problémát kiemelni. Több összetevő teszi bonyolult és embert próbáló feladattá a munkánkat, vagyis ezeknek az „összetevőknek" az egyvelege, a szervezéstől, a hetenkénti Kárpátaljára történő utazástól a raktárak feltöltésén át az adminisztrációig minden. S ezek közül mindegyik nagyon fontos, nehéz lenne rangsort állítani. Még szerencse, hogy a Budapesttől Kárpátaljáig tartó három-négy órás út közben is lehet telefonon intézkedni, röviden egyeztetni, megvalósítandó terveket kovácsolni. Amennyire csak tőlünk telik, megpróbálunk a leghatékonyabbak lenni, de ha belegondolunk abba, hogy kárpátaljai kollégáink már másfél éve, naponta tíz, tizenkét órát dolgoznak, nos, ennek tudatában egyikünk sem panaszkodik.
Jánosy Károly: A baptisták a háború kitörésének első perceitől kint vannak a „terepen"?
Szabó Márk: Nem túlzás, amikor a hírekből kiderült, hogy tavaly február 24-én hajnalban az orosz csapatok átlépték a határt, néhány óra múlva már úton volt az első segélyszállítmányunk. Mellesleg a háborús hírek hatását alaposan felerősítette, hogy az ukrán határ felé közeledve itthon is egyre több honvédségi harci járművel találkoztunk, és az utak megteltek ukrán rendszámú gépkocsikkal. Nagyjából este tízkor léptük át a határt Beregszásznál, és amikor hajnali kettőkor visszatértük, akkor már láttuk más külföldi segélyszervezet munkatársait. S azóta hetente rendszeresen viszünk szállítmányokat Kárpátaljára.
Jánosy Károly: Mennyire lehet megszokni, elfogadni a megszokhatatlant, a háborús helyzetet?
Szabó Márk: Kárpátalja és Ukrajna többi nyugati része tulajdonképpen „békésen" éli mindennapjait.
Legalábbis látszólag, hiszen a boltok nyitva vannak, lehet benzint kapni, iskolába járnak a gyerekek, de azért egy-egy légiriadó vagy a szomszédba érkező gyásztávirat, a sorozástól való félelem jelzi, néhány száz kilométerrel arrébb, bizony lőnek.
Tapasztalataim szerint a talán a jövőkép hiánya, a bizonytalanság a legrosszabb. Ott voltunk akkor is a határnál, amikor a hadköteles férfiakat már nem engedték ki az országból. A szemünk láttára választottak szét egy családot, a hét és ötéves forma kislány és kisfiú átkelhetett az édesanyjával, az apának azonban maradnia kellett. Szívszorító volt a kétségbeesett anyát és zokogó a gyerekeket látni, hallani. Szomorú, de az elmúlt másfél évben „rutinszerűvé" lettek az ilyesféle történetek.
A munkatársaink szerint Kijevben sem látni igazán a háborút „direktben", látszólag normálisan folydogál az élet, azonban egy-egy légiriadó emlékeztet arra, hogy a béke nagyon távol van.
Az emberek megpróbálják túlélni, átvészelni a nehéz időket. Az első napokban, hetekben rengeteg katonaköteles férfi próbált átszökni a határon, akár megvesztegetéssel, akár a Tiszán átúszva. Ez ma már rutinszerűen megy, nagy kérdés, hogy meddig.
Jánosy Károly: Az első kárpátaljai segélyszállítmány elküldésekor gondolták volna, hogy másfél évvel később is égetően nagy szükség lesz a munkájukra?
Szabó Márk: Legvadabb álmainkban sem. Eleinte ugyanis a „különleges katonai művelet" gyors befejeződéséről szóltak a hírek. Naivan úgy hittük, hogy két, három hónap múlva véget érnek a harci cselekmények. Most pedig már másfél éve a munkánk talán egyik legfontosabb része a hozzánk érkező menekültek ellátása.
Jánosy Károly: Látjuk azokat, akiknek egy falat kenyér, egy matrac és takaró is sokat jelent, ugyanakkor a közösségi oldalakon felbukkannak a Mercedesszel, BMW-vel érkező „luxusmenekültek" is. Mennyire valósak a vastag pénztárcájú ukránokról szóló rémtörténetek?
Szabó Márk: Nyilván van ilyen is, meg olyan is. Hozzánk azonban túlnyomórészt olyanok jöttek a tiszabecsi fogadópontra, akik egyetlen árva hátizsákkal vágtak neki. A kárpátaljai régióban élő magyarok közül is sokan kihasználták a lehetőséget, de néhány esetet leszámítva, nem jellemző, hogy a hozzánk érkezőket felveti a pénz. Igaz, előfordult olyan is, hogy a sokadmagával az egyszerű katonai priccsen fekvő gazdag vállalkozó azért panaszkodott, mert hatalmas földbirtokán nem tudta megkezdeni traktoraival a retek betakarítását, és folyvást az őt ért kár miatt sopánkodott. Szóval jött gazdag és szegény, ám mindegyiküket ugyanolyan körülmények között szállásoltuk el. S persze a hadköteles korúak is igyekeztek élni a „lehetőséggel".
Jánosy Károly: Mennyire látni a fásultság, a reménytelenség jeleit a harcok által sújtott területről Kárpátaljára érkezőkön?
Szabó Márk: Az ő helyzetüket nagyban nehezíti, hogy nem csupán távolabbra kerültek az otthonuktól, de sokszor a szeretteik sorsáról, helyzetéről sincsen biztos tudásuk.
A család szétszakítva, az apa, férj, vagy testvér talán a fronton van.
A más régiókból érkezőknek tavasszal és nyáron valamivel jobb a helyzete, hiszen jobb eséllyel pályáznak munkára, ráadásul támogatják a letelepedésüket Kárpátalján.
Jánosy Károly: A kisebbségi jogok megnyirbálása miatt amúgy sem túl jó magyar-ukrán viszonyt nem mérgezi meg jobban az, hogy az Ukrajna más vidékeiről érkezők nincsenek hozzászokva az etnikailag sokszínű kárpátaljai viszonyokhoz?
Szabó Márk: Kétségtelen, nagy kihívást jelent a beilleszkedésük, hiszen megvan annak a veszélye, hogy a soknemzetiségű régiót kevéssé ismerők és az úgymond „őshonos" kárpátaljaiak között súrlódások lesznek.
Ám a háborús helyzet, a mindenkit egyaránt sújtó csapások elleni közös fellépés elsimíthatja vagy legalább mérsékelheti az ilyen típusú ellentéteket.
Mi azt látjuk, hogy az ide érkezők túlnyomó többsége azon van, hogy régi, korábbi életéhez legalább megközelítőleg hasonló körülményeket tudjon kialakítani. Természetesen egy tömegszálláson, ahol több család él együtt, nehéz biztató jövőképet festeni, próbálkozni azonban érdemes, és kell is. Másképp nem megy.
Jánosy Károly: Vannak megbízható adataik arról, hogy hány Ukrajnából érkező marad Magyarországon?
Szabó Márk: Nehéz megállapítani, mert van egy réteg, amelyik vándorol szerte Európában, néha haza is megy, majd visszajön. Akad olyan, aki szeretne nálunk letelepedni, egyébként a becslések szerint, mintegy 3,5 milliónyian egyáltalán nem akarnak visszatérni Ukrajnába, és azt is hallani, hogy öt-hat milliónyian hagyták el a szülőföldjüket. Ezekkel a számokkal persze érdemes csínján bánni. A mi feladatunk az, hogy segítsünk az Ukrajna határán belül és az azon túl menedéket keresőkön. Azért jelenleg ez sem kis feladat.
