Vágólapra másolva!
Skócia egyik (katolikus) része úgy véli, a Celticnek szurkolni igazi szenvedély, a megrögzött, fanatikus protestánsok azonban Rangersnek drukkolnak ország- és Glasgow-szerte. A politikai töltet régtől élő és nyilvánvaló: az eredendően katolikus Skócia és a protestáns "hódító" Anglia között a vallás társadalmi törésvonala mentén évszázadok feszültsége tapasztalható.

A Celtic Football Clubot 1888-ban egy ír származású katolikus (marianista) szerzetes, Walfrid atya azzal a gondolattal hozta létre, hogy a mérkőzések bevételeiből támogatni lehessen Glasgow szegénynegyede, az East End rászoruló lakóit. A Celtic a tradicionális ír színkombinációt - zöld-fehér - öltötte magára, a névválasztás pedig a közös ír-skót gyökereket hivatott jelenteni, hiszen mindkét nép kelta eredetű (sőt, a klub történetének egy huzamosabb időszakán át a szabad Írország zászlaja lengett a pályán). A klub fennállása óta élvezi a katolikus papság támogatását, a korabeli sajtó gyakran közölt olyan karikatúrákat, amely a Celtic mérkőzésein a nézőtéren elvegyülő papokat ábrázolták.

A klub első elnöke Glasgow püspöke volt, később Eyre püspöke és utódai is elvállalták ezt a szerepet anélkül, hogy rajongtak volna a futballért. A katolikus egyház fontos szerepét mi sem jellemezte jobban, mint Ned MacGinn elnökségi tag esete 1893-ból. Ebben az évben a Celtic megnyerte a Skót-, a Glasgow- és a Jótékonysági-kupát. Ezen fellelkesülve MacGinn táviratozott XIII. Leó pápának: "Őszentsége, három kupát nyertünk!" Miután választ nem kapott, felindultságában bosszúból egy, az egyháznak alárendelt szervezetet ellehetetlenített (legalábbis a korabeli Irish Weekly Independent erről számolt be).

A Celtic, amely egyike a skót ligát alapító öt gárdának, az előző századfordulón élte első fénykorát. 1893 és 1919 között 15 bajnoki címet és 10 kupagyőzelmet gyűjtöttek be a zöld-fehérek. Egyedülálló csúcs a skót labdarúgásban, hogy 1915 novembere és 1917 áprilisa között 62 mérkőzésen nem kapott ki a gárda.

1965-től számítjuk a klub második aranykorszakát, ekkor Jock Stein, a klub egykori játékosa vette át a szakmai irányítást, neki még azt is megbocsátották, hogy ízig-vérig protestáns volt. Regnálása tizenhárom éve alatt huszonöt különböző titulust zsebelt be a Celtic. A csúcspontnak az 1966-67-es idény számít, amikor a hazai porondon néhány héten belül megnyerték a bajnokságot, a kupát, a Ligakupát, a Glasgow-kupát és a BEK-et is. Utóbbiban sorrendben a svájcin Zürich, a francia Nantes, a jugoszláv Vojvodina és a csehszlovák Dukla Praha testén át jutottak a fináléba, ahol a Helenio Herrera edzette Internazionale sem tudott megálljt parancsolni nekik. A 2-1-es diadal történelmi góljait Gemmil és Chalmers szerezte. Három év múlva ismét BEK-döntőt játszhatott a Celtic, de akkor a Feyenoord jobbnak bizonyult (1-2).

A klub csillaga ezután leáldozott, Skóciában a Rangers vált egyeduralkodóvá, 1988 és 1997 között például kilenc bajnokságot nyert a nagy rivális, a tizedik, jubileumi diadalt viszont már megakadályozta Wim Jansen edző legénysége. 1998 után 2001-ben lett ismét bajnok a csapat, akkor már Martin O'Neill vezérletével. A fiatal szakvezető érkezése új színt hozott a klubnál, "bemutatkozásképp" 2000. augusztus 27-én mindjárt 6-2-re kalapálta el a Celtic a Rangerst, s megtartva formáját simán nyerte a bajnokságot. A tavalyi év még szebben alakult, a Kelták 18 pontos előnnyel végezte az első helyen, O'Neill neve pedig már olyan pletykák alakjában vált hírhedtté, mint az a tréner, aki felválthatja majd Sir Alex Fergusont a Manchester United kispadján.

O'Neill azonban maradt, s csapat ismét harcba van a bajnoki címért, mellesleg a klub történetében először UEFA-kupa finálét játszhat.

Pincési László