Gatyaletolás vallásos révületben

Szögezzük le gyorsan: a Feketeország nem film, nyilván ezért került az információs blokkba a Filmszemlén. Hogy akkor mi, az már nehezebb kérdés, gondolom, talán színházi közvetítés. De annak meg túlságosan steril.

Azért azt nem állíthatom, hogy nem töltött el némi csalódással, amikor rájöttem, hogy a Feketeország-ból tökéletesen hiányzik a filmes gondolkodás, hogy valójában Schilling Árpád erre nem képes. Hiába derült már ki a Nexxt és a Határontúl esetében, az ember folyton reménykedik, hogy ha valaki tehetséges, akkor bármihez fog, érti a lényeget. Viszont az ő filmjeiből egyértelműen látszik, hogy a film és a színház két külön világ, éppen ezért a Krétakör egyik legsikeresebb előadását valószínűleg sehogy sem lehetett volna "megfilmesíteni".

Talán éppen ezért olyan nehéz műfaj a színházi közvetítés is, hiszen ha ledöfünk három-négy kamerát a színpad különböző pontjaira, és hol a színészek arcát mutatjuk közeliben, hol egy kettőst, hol pedig a teljes színpadképet - attól még nem válik átélhetővé az ott megszülető pillanat a tévé előtt ülők számára. Hiszen színházban ülve ezt a három (vagy sokkal több) képkivágást valahogy egyszerre látja az ember. De ami a fő akadály: színházban hajlandóak vagyunk lemondani a valóságról, képesek vagyunk felfüggeszteni a kételyeinket, filmen viszont mindennek igazinak kellene lennie.

(Ezen a ponton óhatatlanul eszembe jut, hogy az egyetlen, ami igazi a Feketeország-ban, az a meztelenség, azon belül is a férfi nemiszervek hosszan kitartott, közelibe hozott látványa, de ez meg pont az ellenkező hatást váltja ki: az ember teljesen kizökken abból, amit épp mesélnek neki, és csak a színészek önfeláldozására tud gondolni.)

Szóval az az érdekes, hogy a színházban teljesen más a hiteles és igaz, mint mozgóképen, és ami a Krétakör erénye a saját közegében: hogy produkciói csupaszak, nyersek, valósághűek, az filmen éppen az ellenkezőjének tűnik: túljátszottnak, illusztratívnak, olykor didaktikusnak is. És emellett sajnos unalmasnak.

Az egyetlen gegre épülő jeleneteket a végtelenségig húzzák, miközben mondanivalójuk nem bővül. Olyan hosszan bámuljuk a szerelés közben káromkodó férfiakat, az ostobán fontoskodó választási bizottságot és Csákányi Eszter asszimetrikus arcát, hogy már rég nincs, ami lekösse a figyelmünket, a poén ezer éve megvolt, lecsengett, csak jönne már a következő. Emlékszem, hogy amikor az előadást "élőben" láttam, halálra röhögtem magam (és ugyanígy az egész a közönség), itt most csak egy félmosolyra futotta.

Láng Annamária	Péterfy Borbála

A míves munkában elveszett a játék, a lendület, felszívódott az energia, csak a pontos koreográfia maradt, és végrehajtó színészek, akiknek nincs önálló akaratuk, egyéniségük, teljesítményük. Muszáj volt elgondolkodnom azon, vajon a színészeknek miért jó, ha nem tudnak virítani, vajon ezeknek az egyébként nagyon is erős személyiségeknek miért öröm felolvadni a közösségben. Van ebben valami szektás áhitat.

Az egész produkcióból erőteljesen árad a katonás fegyelmezettség, az alázat pedig néha már megalázkodásba csap át. A tartalom helyett mégis az esztétikum uralkodik: gyönyörű a játéktér, a fények, a kompozíciók, mintha csak a Mezzo csatornán néznénk egy kortársopera-közvetítést. Nem tudom, mire lesz jó ez a film, de mivel DVD-n is megjelent (méghozzá gazdag háttéranyaggal), leginkább a Krétakör-rajongók házi tékájában és a Színházi Intézet archívumában tudom elképzelni. Még a nézéséhez is megszállottságra van szükség.

Gyárfás Dóra