Mit tegyünk, ha denevérekkel találkozunk?

Tavaszi-nyári estéken a szürkületkor fejünk felett megjelenő denevérekről még mindig sok tévhit kering a köztudatban. Pedig túl jól tájékozódnak ahhoz, hogy "beleragadjanak" a hajunkba, nem terjesztenek veszettséget sem, és amennyiben a padlásra vagy a liftaknába költözve zavarnának bennünket, az illetékes hatóság kitelepíti őket. Dr. Molnár Viktor, a Fővárosi Állat- és Növénykert állatorvosa, denevérkutató a kert nílusi repülőkutya-repdéje előtt adott interjút rovatunknak.

A több mint 1100 fajt magába foglaló denevérek rendje (Chiroptera) a rágcsálók után a második legnépesebb rend az emlősök között. Magyarországon jelenleg 31 faj él, amelyek mindegyike 1901 óta védett, az egyes példányok eszmei értéke akár 250 000 forintra is rúghat. Egyedszámuk csökkenésének oka elsősorban az, hogy az ember lezárja azokat az épületréseket, kivágja azokat az odvas fákat, ahol nappal tanyázhatnának. A hazai fajok kivétel nélkül rovarevők (éjszakánként akár 1000 szúnyogot is megesznek), így a rovarirtószerek használata is jelentősen szűkíti a denevérek életterét. Ezért ha valaki denevérkolóniát talál a padlásán, a világítóudvarban vagy egyéb helyen, ahol az állatok semmiképpen sem maradhatnak, hívja a Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségek, a Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságok vagy a Nemzeti Parkok területi intézményeit.

A denevérek többsége messziről elkerüli a lakott területeket. Csupán a rőt koraidenevér (Nyctalus noctula), valamint a közönséges kései- (Eptesicus serotinus) és a közönséges törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus) alkalmazkodott az ember által épített környezethez, és költözik be a padlások, panelházak réseibe, amelyek erdei odvakhoz hasonló mikroklímát biztosítanak számukra.

Az emberben a denevérekkel szemben megfigyelhető ellenszenv cirregésszerű hangjukból, valamint az ablakpárkányra, erkélyre potyogó ürülékük látványából fakad, de ezeknél is erősebben hatnak a denevérekkel kapcsolatban bennünk élő tévhitek - hogy például beleragadnak a hajunkba és mindenféle betegségeket, például veszettséget terjesztenek.

Mit tegyünk, ha egy denevér berepül a szobába, vagy beköltözik a házunkba? Miért kell télen egy barlangi túra alkalmával különösen odafigyelni rájuk? Ezekre a kérdésekre is válaszol Molnár Viktor, a Fővárosi Állat- és Növénykert állatorvosa. Hallgassa meg a vele készült interjút!

Akadnak azonban kultúrák, ahol úgy tartják, a denevér elhárítja a balszerencsét. Európa néhány részén egykor, ahogy nálunk is, a ház népe és a jószág démonoktól való megóvása érdekében a lakóépület és az istálló ajtaja fölé fejjel lefelé lógó denevért szegeztek. Az antik világban a denevéreket a sokmellű epheszoszi Artemisszel hozták kapcsolatba. Ezt a felfogást a reneszánsz újjáélesztette, és a denevéreket a szoptatós anyák szimbólumává tette. Kínában a denevérek a boldogságot és az örömet szimbolizálják, és halhatatlannak tartják őket. A kogi népcsoporthoz tartozó indiánok a vérszopó denevéreket az emberi termékenységgel hozták kapcsolatba. Ők úgy tartják, hogy a serdülőkorú leányt "megharapja a denevér", s ennek következtében kezd menstruálni, azaz lép a felnőttkor küszöbére. Mexikóban az asszonyok pedig a mai napig imádkoznak a denevéristenhez, hogy a gyermekük szerencsésen megszülessen.

"Vámpírok"

A több mint 1100 denevérfaj közül mindössze a kis vérszopó- (Diphylla ecaudata) és a rőt vérszopódenevér (Desmodus rotundus) táplálkozik vérrel. Az elsősorban trópusi, szubtrópusi esőerdőkben élő állatok Mexikótól Argentínáig és Chiléig mindenütt előfordulnak Dél-Amerikában. A talaj közelében repülve érzékelik a nagyobb testű emlősöket. Borotvaéles metszőfogaikkal rést ütnek például egy alvó ló bőrén, és a sebből szivárgó vért nyalogatják fel - a hatékonyság alapja, hogy nyáluk véralvadásgátlót tartalmaz. Az alig 30-50 grammos állatok képesek 15 perc alatt saját testsúlyukat meghaladó mennyiségű vért elfogyasztani, így amíg az elfogyasztott vér egy részét meg nem emésztik, illetve vizeletürítéssel meg nem szabadulnak a plusz folyadéktól, nem képesek felrepülni.

Tájékozódás a sötétben

1939-ben Donaldo Griffin és Galambos Róbert bizonyította be, hogy a denevérek ultrahangok segítségével tájékozódnak. Készítettek egy műszert, amelynek segítségével az emberi fül számára is hallhatóvá váltak ezek a hullámok. Az ultrahangot a legtöbb denevérfaj a nyitott szájüregén keresztül bocsátja ki, ez alól kivételt képeznek a patkósdenevérek és néhány trópusi nemzetség, ők az orrnyílásukat használják erre a célra. Úgynevezett echolokációs képességük lényege, hogy a tárgyakról visszaverődő ultrahanghullámokat fejüket körbejáratva, fülük szapora mozgatásával fogják be, és így képesek a tárgyat azonosítani, valamint pontos helyzetét meghatározni. Az echolokációs képességre az ún. kisdenevéreknek van igazán szükségük; a gyümölcsevő repülőkutyáknak viszont a látásuk és a szaglásuk kiváló.