Almási Tamás: Puskás olyan, amilyenek mi szeretnénk lenni

Vágólapra másolva!
Almási Tamás játékfilmrendezőként kezdte pályáját, hogy aztán elképesztő dokumentumfilmes karriert fusson be. Húsznál több egészestés filmjével, melyeket több mint negyven országban láthattak a tévénézők, hatalmas szakmai és közönségsikert aratott, és rangos fesztiváldíjakat zsebelt be. A rendezővel második játékfilmje (Márió, a varázsló) és a következő Filmszemlén bemutatásra kerülő nagyszabású dokumentumfilmje, a Puskás, Hungary kapcsán beszélgettünk a véletlenekről, amik igazából nincsenek, Puskás Ferencről, a hiteles és szerethető hősről, a dokumentumfilmes erkölcsi felelősségéről, és a csodáról, amiért érdemes filmet készíteni.
Vágólapra másolva!

- Izgalmas szakasza ez filmes pályájának. Hogyan éli meg?

- Egyrészt nyilván felemelő és nagyon klassz, hiszen én választottam ezt a pályát, és imádom. Másrészt a napi küzdelmek, a sokszor értelmetlen, buta hibák és mulasztások nagyon bosszantanak. Én magam igyekszem jól végezni a saját munkámat - aztán ezt mások majd megítélik -, és nagyon zavar, ha valaki felületes, link, vagy nem tudja a szakmáját. De ez csak pillanatnyi keserűség. Remélem, holnapra megváltozik.

- Közel harminc év telt el első játékfilmje, a Ballagás óta.

- Talán 6-8 évet kivéve mindig is elementáris vágyam volt játékfilmet készíteni. Ez a pár év a rendszerváltozáshoz köthető, amikor annyira vitt bennünket az ár, ami a rendszerváltozással együtt jött, hogy szinte eszembe sem jutott játékfilmet csinálni. De közvetlenül előtte és utána is számos forgatókönyvet írtunk. Ezeket viszont már nem nagyon fogom elővenni, mert azok a témák akkor és ott izgattak. Schiffer Pállal beszélgettem nem sokkal halála előtt, és megkérdeztem, hogy megcsinálná e most a Cséplő Gyuri-t, azt mondta, hogy nem, mert annak akkor és ott volt helye. Úgy gondolom én is, hogy hiába van két-három egészen kitűnő forgatókönyvünk, amelyeket nagyszerű kollégákkal írtam, de számomra már nem érvényesek. Lezárt dolgok ezek, mindig az újra igyekszem nyitott lenni.

- A Márió, a varázsló Halász Margit azonos című novellája alapján készült. Mi ragadta meg a műben?

- Ezt elég nehéz elmagyarázni. Mikor a novellával találkoztam, még nem ismertem Margitot. A Körképben olvasgattam jó nevű írók jó és kevésbé jó írásait. Köztük Margitét és az ő novellája, mint az örvény, berántott. Úgy, ahogy a történet főszereplőjét, Verát elkapja a szerelem vagy szenvedély örvénye. A novella balladisztikus felépítésű, ami hozzám nagyon közel áll. Sűrítetten drámai, határozottan egy irányba halad előre a történet, ami elől nincs kitérés. Ezek a tényezők együtt hatottak rám, persze ezt akkor nem fogalmaztam meg, csak azt éreztem, hogy ez valami káprázatos.


- Később együtt írták a film forgatókönyvét. Hogy ismerkedtek meg?

- Egy véletlen folytán. Margit becsöngetett a lakásomba, de akkor még nem esett le a tantusz, hogy ő az a Halász Margit, akinek a novelláját olvastam. Az Ózd-sorozatomat szerette volna elkérni. Kérdeztem, melyiket, mondta, hogy mindet. Ez nyolc film, közel tizenegy óra. Egyszer egyébként Kéri László kitalálta, hogy egyben levetíti őket az óráin, mert így lehet leginkább a magyar rendszerváltást megérteni. Hát én nem irigyeltem a hallgatóit. Szóval kétkedéssel fogadtam Margit kérését, de odaadtam a kazettákat, és kérdeztem, mikorra hozza vissza, mondta, hogy másnapra. Na, innentől kezdve gondoltam, hogy ez kamu, mert ki az, aki másnapra megnéz nyolc filmet, ha nem kötelező. Mindenesetre másnap visszajött, és amikor ment el, megkérdeztem, mire kellettek a filmek. Mondta, hogy regényt ír, és az északkelet-magyarországi táj nyelvezete érdekelte. Akkor még mindig kételkedtem, de láttam, hogy van nála egy olyan spirálfüzet, amilyenben én évekig írtam az Ózd-filmek szkriptjeit. Mondta, hogy abba jegyzetelt, és ezekből kiderült, hogy az utolsó kockáig látta a filmeket. Ekkor még mindig nem tudtam, hogy ő az a Halász Margit, akinek a novellája nekem annyira tetszett. Aztán egyik nap valahogy megvilágosodtam, felhívtam, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve ebből filmet írni. És persze nagy kedve volt. Így hozott össze a sors bennünket.

- A történet a rendszerváltozás után pár évvel játszódik, ezt a film eleji felirat ki is hangsúlyozza. Miért volt ez fontos?

- Margit írása szerintem egy lenyűgözően szép, nagyon érzékeny, mellbevágó mű. Ez az egész rendszerváltásosdi a háttérben pedig az én dilim volt. Régóta izgatott, és szerettem volna ezeket a részleteket a szerelmi történet mögé tenni. Azt gondolom, hogy e nélkül nehezen érthető Vera története, hiszen ebből indul ki. Amikor az ember nagyon ki van éhezve valamire, akkor könnyebben kapható sok mindenre. És ez a társadalom negyven évig ki volt éhezve a szépre, az elegánsra, a gazdagabbra, ami a világ másik részén már megadatott. Ezek után nem kell különösebben nagy manipuláció ahhoz, hogy megvezessenek vagy vezessenek bennünket.

- A film középpontjában Vera tragédiája áll. Dokumentumfilmjeiben is gyakran foglalkozik női sorsokkal (Ítéletlenül, Sejtjeink). Miért szeret nőkről mesélni?

- Egyszer valaki leírta, hogy Almási Tamásnak bizonyos értelemben női lelke van. Ez engem egyáltalán nem sért. Nyilván van családi oka is, mert az édesapám nagyon korán megbetegedett, és alig-alig volt velünk öt-hat éves koromtól. Édesanyám, nagyanyám, nagynénik vettek körül, ez biztos befolyásolt. Érdekes módon nekem a nők a legjobb barátaim, valamiért jobban megértem őket.


- Dokumentumfilmek esetében a megismételhetetlen jelenetek rögzítéséhez hatalmas megérzőképességre van szükség. Fejleszthető ez gyakorlással?

Most olvastam, hogy zseniket vizsgáltak, és kiderült, hogy a gének mellett a gyakorlásnak és a szorgalomnak óriási szerepe van a sikerükben. Általunk már zseniknek ismert nagyszerű zenészekről kiderült, hogy elképesztő óraszámban gyakoroltak. Azt gondolom, a film esetében is így van ez. A jövőt látás képességére - nem váteszi látásra gondolok -, van szükség, egy az empátián felüli adottságra ahhoz, hogy megérezze az ember, itt valami történhet. Ugyanakkor lehet készülni irányokra. Például a Szívügyem esetében két variáció volt a történet drámai végkifejletére: vagy életben marad a főszereplő, vagy meghal. Bármennyire szörnyű és megrázó, egy rendezőnek erre fel kell készülni. A filmezésben hatalmas szerepe van a szerencsének is, de ahhoz, hogy szerencsém legyen, és elcsípjek egy pillanatot, ott kell lennem. Szerintem minden embernek nagyjából ugyanakkora szerencséje van, csak van, aki tud élni vele, és van, aki nem. Azt gondolom, hogy én elég tudatosan várom és akarom a szerencsét.

- Dokumentumfilmjei forgatásán belekerül szereplői életébe, miközben kívülről rögzíti azt. Hogy lehet ezt a kettőt egyszerre megvalósítani?

- Ez egy skizoid állapot - erre még nem találtam jobb szót -, amit tudatosan hozok létre. Bizonyos típusú dokumentumfilm e nélkül nem csinálható szerintem. Nekem egyszerre kell tartanom a kontaktust és a legérzékenyebb módon reagálni, ugyanakkor, ha ezt nem látom közben kívülről, akkor nem tudom, mi lesz az egészből. Az egyik oldal egy privát beszélgetés, amit a technika rögzít, de nem tudom, hogy a technika jól rögzíti-e, ha nem vagyok kívül. Tehát kettős tudattal és érzelemmel vagyok jelen. Egy idő után képes lettem erre.

- Ez a kettősség védi meg attól, hogy túlságosan megviselje a szereplők sorsa?

- Igen, miközben azt mondom, hogy azért is élvezem a dokumentumfilmezést, mert annyi életet élek, ahány sorssal találkozom, valójában, ha én ezeket mind teljes intenzitással és folyamatában élném, akkor már rég nem lennék. Nagyon keserves történeteknél voltam jelen, és sokszor ezeknek a részesévé is váltam. Az említett kettős állapot az, ami segít, hogy ezeket eltoljam magamtól. Megtörténik, átélem, aztán eltávolodom. Másképp nem lehetne. Emlékszem a meddőhányón kapirgáló szerencsétlen sorsú emberekre. Nekem nagyon komoly erkölcsi problémát okozott, hogy kint forgattunk velük a mínusz tizenkét fokban egész nap, majd utána bementünk, lezuhanyoztunk, és megvacsoráztunk. Akkor is, ha az a szállás nem volt túl elegáns, de mégis... Ők hazamentek az ablaktalan, fűtetlen lakásba. És tudom, hogy farizeus dolog ilyet mondani, mert nem ez a dolgom. Nem segíthetek mindenkinek, de mégis nagyon zavart, a mai napig is zavar.


- Egy beszélgetésben azt mondta, hogy legszívesebben minden filmjét minden nap újravágná és újraforgatná. Nem tudja őket befejezni, csak abbahagyni, és ebből az önmarcangoló helyzetből csak a következő film tudja kizökkenteni. Ez a Márió után most a Puskás, Hungary című dokumentumfilm.

- Igen, ezt a címet most vezetjük be. Először az volt a címe, hogy Az igazi Puskás, aztán arra gondoltam, hogy nem vindikálom a jogot arra, hogy én mondjam meg, ki az igazi Puskás. Ez az a Puskás, akit én láttam, én látok. Mindenki azt hiszi, hogy a dokumentumfilm úgy készül, hogy van a valóság, a rendező pedig azt körbevágja. Hát nem így van. A dokumentumfilm egy iszonyú szubjektív műfaj, ugyanannyira szubjektív, mint a játékfilm. Tehát föl kellett építeni egy Puskást. Nyilván annak alapján, amit kiolvastam a dokumentumokból, a leveleiből, az archív anyagokból. Összeáll egy személyiség képe, egy élet történései, és ezt próbálom filmes formába önteni. És ezek után azt gondolom, hogy ez nem az igazi Puskás, hanem Puskás, ahogy Almási Tamás látta. A filmben látszik egy ember, aki nagyon magyar - azzal együtt, hogy sváb származású -, nagyon olyan, mint mi vagyunk, kicsit svindler, átveri a hatalmasokat, megcibálja a bajszukat, ugyanakkor mérhetetlenül tehetséges, mindig eléri, amit akar. Arra jöttem rá nagyon hamar, hogy Puskás titka abban van, hogy olyan, amilyenek mi szeretnénk lenni. A magyar ember ilyennek szeretne látszani. De sokszor nem vagyunk sikeresek vagy annyira sikeresek, mint Puskás volt. És Zolnay Pál Fotográfiá-ja óta tudjuk, hogy az ember nem azt szereti nézni, amilyen, hanem amilyennek látni szeretné magát. A sminkelt, a retusált, a kijavított, színesített változatot. Na most ez mind egyben a Puskás. Ő persze nem attól színes, hogy kiszínesítették, hanem a tehetsége miatt. És nem csak a futballtudására gondolok, hanem a személyiségére is. Folyamatosan vált jobbá, egyre gazdagabb, izgalmasabb személyiséggé. Egyszerűen jó nézni, hogy ő helyettünk is megcsinált valamit, és ráadásul ő is magyar.

- A legendás embereket nehéz bemutatni, mert sokszor a valódi ember eltűnik a legendák mögött. Viszont ha lehántja ezeket a rétegeket, kérdés, hogy érdekes-e még, aki alatta van.

- Igen, az volt az igazi probléma, hogy meddig lehet deheroizálni. Elhatároztam, hogy két dolgot nem csinálok. Az egyik, hogy a politikát nem engedem a közelébe. Erre voltak szándékok, de hála istennek, most, hogy elkészült a film, mindenki belátta, hogy Puskás nem a napi politika figurája. A második az, hogy meddig kutathatjuk. Hol van az a pont, ahol a deheroizálás mögött már nem marad senki. De az a fantasztikus élmény számomra, hogy igenis marad, sőt nagyon is marad. Néha játszom a filmben azzal, hogy önmagát leplezi le egy-egy legenda. Például Öcsi nagyon jóban volt Farkas Mihállyal (egykori honvédelmi miniszter, a kommunista párt egyik legfőbb alakja - a szerk.), nyilván a foci szeretete miatt. És mivel Puskást imádta, elnézett neki sok mindent. Öcsi pedig beszólt neki, de nagyon durván. Ilyenekért embereket akasztottak fel. A filmben egy hölgy meséli, aki Öcsi legközelebbi baráti köréhez tartozott, hogy egy fogadáson odament hozzájuk Farkas Mihály hófehér egyenruhában, és az Öcsi megkérdezte tőle, hogy mit keresel itt, te fagylaltosgyerek. Ezután bevágjuk a filmben azt a képet, ahol Öcsi kezet fog Farkas Mihállyal, és minden hiteles, csak épp nem fehér az egyenruha. És ki is nyomoztuk, hogy nem volt rendszeresítve fehér egyenruha a magyar hadseregben. Ezt külön nem magyarázom meg, mert a film nem erről szól. De reméljük, hogy lesz egy sorozatváltozata, ha sikeres lesz a film, és abban erre ki fogunk térni.


- Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ebben a filmben nem akar "művészkedni".

- Radványi Géza mondta, hogy ne a rendezőnek legyen stílusa, hanem a filmnek. Ez egy nagyon pontos fogalmazás. Azt gondolom, mindig a témához alkalmazkodó kifejezési formákat kell találni. Ebben nincs filmnyelvi újítás, ilyen értelemben a film nem nóvum. Az a nóvum, hogy sikerült abból az emberből, akit a világon a leginkább azonosítanak Magyarországgal, egy szerethető, minden szempontból hiteles hőst formálni, akit vélhetően ezért még jobban fognak szeretni a határon túl is, meg itthon is. Ez volt számomra a feladat, és az, hogy megfejtsem a Puskás-titkot, ami, azt hiszem, sikerült. Azt gondolom, hogy egy ilyen filmben az a minimum kötelesség, hogy egy viszonylag pontos képet adjunk az emberről. Mondok egy példát. Láttam Zidane-ról egy filmet, amit nagyon sok díjjal jutalmaztak, és semmi másról nem szól, csak azokról a pillanatokról, amikor nem focizik a pályán, hanem káromkodik, köpköd stb. Ez öt percig érdekes, de egyébként teljesen mindegy, hogy Zidane túrja-e az orrát vagy sem, a zseniális futballista cselei érdekelnek, avagy az ember, aki így tud focizni, és nem a taszító apróságok. Azt gondolom, hogy ez nem méltó hozzá. Puskásnál is találtunk sok mindent, amire lecsapna a bulvársajtó - nem tettük bele a filmbe -, mert úgy gondolom, hogy nem ez a lényeg.

- Hol tartanak a film utómunkálatai?

- Még sok munka van vele. Például hátra vannak a digitális munkák. Nem akarom agyontrükközni, de a negyvenes-ötvenes évekből is vannak archív felvételek. Akkoriban a technika miatt nem tudtak közelképet adni a játékosokról, ezért sok a nagytotál, és a mai nézőnek, aki megszokta, hogy mindent lát a pályán, és visszajátsszák, és beforgatják, annak unalmas lenne a nagy szürkeségben mozgó apró figurákat látni.

- Beszéltünk arról a dokumentumfilm-készítői attitűdről, mikor az alkotó előtérbe helyezi magát, szándékosan beavatkozik a történetbe, szerepel, ő teremti a helyzeteket, sőt ezekre épít. A stílus híres és sikeres képviselője Michael Moore. Mit gondol a filmjeiről?

- Nagyon ambivalens vagyok vele kapcsolatban. Sokakkal ellentétben, azt gondolom, hogy tehetséges ember, de a dokumentumfilmezéshez a tehetség nem elég. Nagyon erős erkölcsi alap nélkül nem lenne szabad dokumentumfilmet csinálni. A néző egy dokumentumfilm esetében azt hiszi, hogy amit lát, az a valóság, mert valós szereplők vannak benne, valós helyszíneken. Éppen ezért a rendező erkölcsi felelőssége hatványozottan nagyobb, mint egy játékfilm esetében. Moore-ral az a baj, hogy filmes erkölcsisége ingoványos talajon áll, és inkább propagandafilmeket csinál, mint dokumentumfilmeket. Volt egy zseniális előképe, Leni Riefenstahl, aki mindent tudott arról, amit a mai filmezésben tudni kell, és alkalmazta is. Csakhogy ezzel a fasiszta rendszert erősítette. Moore-ral kapcsolatosan egy szakmai problémám is van. Nála a témáról és Michael Moore-ról szól a film. És engem, a nézőt nem érdekel Michael Moore. Az érdekel, hogy a gimnazisták miért lőtték le a társaikat, vagy mi a baj az amerikai egészségügyi rendszerrel. Ő showmanként jelenik meg a filmjeiben, belebokszol a kamerába, beolvas, ami jó show-elem, de szerintem a dokumentumfilmezéshez sok köze nincsen. De ettől még izgalmas, érdekes, csak nem igaz.


- Mik a legközelebbi filmes tervei?

- Most nagyon izgat, hogy amit a dokumentumfilmben megtanultam és kialakítottam magamnak, azt a fajta filmes eszközrendszert, nyelvezetet, hogy tudom játékfilmre átvinni. Ilyen értelemben a Budapesti Iskola lehet egy nagyon jó előkép. Nyilván lassan negyven év tapasztalatával megfejelve. A következő játékfilmemet dogmás megközelítésben szeretném elkészíteni. A Máriónál zavart a színházszerű működés. Nagyon lassan tudtunk átállni, mozdulni a nagy stábbal. Hiányzott, amit a dokumentumfilmben megszoktam és a jó filmekben látok, amit Bergman úgy mondott a Fanny és Alexander kapcsán - nem pontosan idézem -, hogy Alexander arcán létrejött a változás, és a kamera elcsípte a pillanatot, ez az a csoda, amiért érdemes filmet csinálni. Ezt persze játékfilmnél is létre lehet hozni, Nyakó Júlia a Márióban sokszor megteremtette. Mégis azt gondolom, hogy nem lenne szabad kihagyni, a lehetőséget, ami a dolog természetéből fakad. Hogy az a pillanat ott és akkor szülessen meg, mert akkor hiteles. A hitelesség pedig szerintem a film alapja. Van is egy nagyon erős sztorim, egy nagyon zárt történet, alapvetően két felnőtt és egy gyerek van a középpontjában.

- Lehetséges, hogy játékfilmet is készít Puskás Ferencről a jövőben?

- Amikor ez felmerült, akkor Puskás még élt. Elképzelni is nehezen tudtam, hogyan lehetne rálátni az ő figurájára, a történetére. Túl közel volt hozzánk. Nagyon nehéz a döntés ezzel kapcsolatban. A Puskásról szóló játékfilmtől mindenki azt várná - ami jogos elvárás -, hogy szülessen egy sikerfilm, amelyet a világon mindenhol vetítenek, és sok ember néz meg. Persze ez komoly kihívás, csak nem biztos, hogy nekem most ezt kéne csinálnom. Sokkal jobban érdekel most az a történet, amivel foglalkozom.