A monomániás szarik a farmra - a Deerhunter új lemeze

Ha van olyan mai amerikai gitárzenekar, amely ugyanolyan hiteles most is, mint öt éve, akkor a Deerhunterre feltétlenül igaz ez. Az öntörvényű Bradford Cox együttesének egy valódi remekmű után kellett újra nagyot dobnia. Lehetetlen feladat?

Deerhunter4AD2013

A Deerhuntert sok minden miatt lehet szeretni, de nálam főként azzal nyerő, hogy legtöbb kortársával ellentétben olyan saját hangja van a zenekarnak, amely tönkreteszi a kritikusok kedvenc játékát, vagyis egyszerűen nem működnek itt a hasonlatok. Deerhunter-kritikában egyszerűen értelmetlen olyanokat írni, hogy "a glamrockos nyitószám" vagy a "berlini Bowie-t idéző címadó dal". Eddigi utolsó albuma, a három évvel ezelőtti Halcyon Digest az iskolapéldája volt az olyan remekműveknek, melynek jelentőségét az ember csak utólag ismeri fel. Akkor a kritikában óvatosan arról beszéltem, hogy "újabb lépés előre", miközben ma már jól látszik, hogy Bradford Cox és zenekara nemcsak csúcsa, de egy út végére is ért azzal a lemezzel. A Halcyon Digest az év egyik legjobb albuma lett a Quart szavazásán, én magam pedig még ennél is továbbmenve azt gondolom, hogy az utóbbi évek kevés kiemelkedő gitárlemeze közül ez épp az egyik.

A Deerhunter pár év alatt jutott el tehát az öncélúságtól sem mentes zajpoptól a kerek, de mégsem sablonos dalokig, ahonnét már egyáltalán nem olyan egyértelmű a folytatás. Innét lehet ugye továbbmenni a rádióbarát úton, és az éleket lecsiszolva meggyőzni a közönséget, hogy mi vagyunk mondjuk az új Grizzly Bear vagy Vampire Weekend, ám szerencsére a Deerhunter mindig is túlzottan elcseszett volt ahhoz, hogy ez komolyan szóba jöhessen. Eleve egy lehetetlen és ritka betegségben szenvedő freak áll a zenekar élén, aki ráadásul képes az új lemezről szóló interjú nagy részét Morrissey szidalmazásával tölteni. És még a Deerhunter legkönnyebben befogadható dalaiban is ott bujkál valamiféle nyugtalanító érzés, hogy valaki mindjárt rálép majd a rádióhallgatók rémére, a torzítópedálra, és akkor vége lesz a világnak.

A némiképp átalakult zenekar viszont szerencsére ügyesen veszi ezt az akadályt is, és a további finomodás helyett inkább egy félfordulattal visszatér a zajhoz és a disszonanciához, de mindezt úgy teszi, hogy közben trükkösen nem hajlandók lemondani az újkeletű dallamérzékenységről sem. Ahhoz képest, hogy úgy harangozták be a Monomaniát, mint a zenekar igazi amerikai lemezét, azért nem kell déli bluesrockra vagy countryra gondolni, a Deerhunter leginkább az amerikai indie rock határain belül marad, anélkül, hogy túlzottan is eszünkbe kéne, hogy jusson a Pixies vagy a Sonic Youth. Még leginkább a Strokes, és azon belül is Julian Casablancas "szarok a farmra bazmeg" énekstílusa az, ami néha feltűnően előtüremkedik, de mint mondtam, Coxnál fölöslegesek a hasonlatok.

A kifejezetten kaotikusan-zajosan kezdődő lemez a harmadik számnál enged fel (a The Missing című szám itt az egyetlen, amit a Halcyon Digesten kiteljesedő másik gitáros, Lockett Pundt írt), a centrumát pedig két, hasonló szerkezetű dal alkotja, vagyis a Dream Captain és a Blue Agent. Mindkettő egy-egy rendkívül fülbemászóan, sőt monomániásan ismétlődő motívumon alapul - aki még itt se kapja be a horgot, azon a hasonlóan ellenállhatatlan Sleepwalking vagy a fokozatosan elboruló címadó szám sem fog segíteni. Nekik maximum abban lehet igazuk, hogy kicsit szétesőbb ez a lemez a Halcyon Digestnél, és ezért, illetve az újdonság hiánya miatt sem lehet ugyanabba a kategóriába sorolni, ellenben nagyobb teret kap Cox öntörvényű géniusza, és ez most egyáltalán nem olyan rossz dolog, noha tud ő elviselhetetlen is lenni. Érdekes, hogy az ő szólóprojektje, az Atlas Sound még annyira sem volt érdekes eddig, mint a legkevésbé jó Deerhunter-lemez, viszont a zenekara azon kevés mai rockzenekar közé tartozik, amelyre mindig lehet számítani. B+