A gyarló hús jutalma - Aluk Todolo koncertbeszámoló

A metál kevés megújítója közül az egyik, a rideg durvulást rituális zenével vegyítő Aluk Todolo Budapesten koncertezett. Hogy jönnek ide a lövöldözős játékok?

A Lussuriáról előzőleg annyit tudtam, hogy a Dominick Fernow-féle Hospital Productions felfedezettje, ami mondjuk a kiábrándítóan műanyag Prurient-lemez, a Bermuda Drain óta már nem hangzik olyan jól számomra, mint azelőtt. Itt viszont szó sem volt ilyesmiről, ez teljesen trú ambient/indusztriál volt. Egy bizonyos világ összes kliséje felvonult a morajlásoktól és lassú, fojtott ipari ütemektől a "súlyos" tudományos filmbejátszáson át a műsort lezárni hivatott baszom nagy zajig, nagyjából ennyi. C+

A Scivias eddig elvileg hagyományos és szigorú neofolk zenekarként volt ismert, most viszont ráléptek a torzítóra, és a láthatóan nagyon komolyan vett spirituális szövegekkel együtt is az este legrockandrollabb fellépőinek hatottak. Nyolc percenként egy gitártéma, fokozódás; kicsit a Current 93 Aleph At Hallucinatory Mountain című lemezének szellemét sikerült megidézni, ami egy igazán fasza lemez volt (kritikánk itt olvasható), szóval értékeltem, hogy most más is megtalálta a kapcsot a keresztény apokalipszis és a nagy riffek között. Főleg az utolsó dal volt kellemes, ott egy darabig úgy tűnt, ezt a témát bármeddig elhallgatnám, aztán pont akkor fejezték be, amikor kezdtem úgy érezni, hogy inkább mégse. B

A fotók nem a budapesti koncerten készültek

Az Aluk Todolo utolsó lemeze, az Occult Rock az utóbbi évek egyik legnagyobb kritikai sikere volt keményzenei szinten, a válogatósabb metálosok és az indie sajtó szerzői egyaránt nagyon szerették. Ennek oka, hogy a franciák valószínűleg elsőként valósították meg a fő hatásként megjelölt krautrock és a black, esetleg drone/doom metál egyfajta értelmes szintézisét. Konkrétabban: a ritmusközpontúságot, gyakran hangoztatott "rituális" jelleget és a zajokkal, elnyújtott atmoszférikus megoldásokkal való kísérletezést gyakorlatilag megzabolázzák a metál eszközeivel. Az esetlegességnek nincs helye, a kísérleti elemeket is hallhatóan egy hagyományosabb, organikus és kidolgozott zeneiség érdekeinek rendelik alá, szigorúan horizontális építkezésű, epikus dalokba rendezik; az atmoszféra pedig a black metal ridegségét idézi. Az állandóan előkerülő krautrockos párhuzamok mellett én még a kilencvenes évek korai posztrock és matekrock vonalát is megemlíteném, bár könnyen lehet, hogy csupán közös hatásokról van szó. Mindenesetre a pszichedelikus és kísérleti zenék szabadsága és a metál kötöttsége közül a szívük mélyén azért az utóbbit választanák, éd ez a koncert is ezt mutatta meg.

Az történt ugyanis, hogy három teljesen átlagos és visszahúzódó, hosszú hajú figura mindenféle átkötés, pofázás, szünet vagy show nélkül - ha úgy tetszik, hagyva, hogy a zene önmagáért beszéljen - lejátszotta, ha minden igaz, az egész utolsó lemezt egy az egyben, aztán simán le is vonult. Én a krautrockozás miatt félig-meddig vártam valamiféle spontán megoldást, improvizációt. Persze az ilyesmi a precízen megszerkesztett metáldalokkal csak a legritkább esetben összeegyeztethető, és itt sem történt ilyesmire kísérlet. Így viszont a lehető legkevésbé távolodtunk el a lemez otthoni hallgatásának élményétől, ami végül is kicsit belegondolva a ritualitás egyfajta értelmezéseként is felfogható.

Mégis illik a különbségekről beszélni, tehát: jobban előtérbe került a zene dobcentrikus jellege; Antoine Hadjioannou okosan aprított, ahogy egy shoot 'em up játék űrhajósa lövi az egymást körmönfont, de kiismerhető és változatlan logika alapján követő szörnyeket. Szintén erőteljes fizikai jellegük miatt működtek jobban a zajos részek. Az utolsó, VIII című dal hosszúra nyúló gerjedés-klimaxa többeket is idegesített, szerintem viszont jófajta csúcspont volt, a zenészek élveteg arckifejezésével együtt úgy hatott, mint a gyarló hús jutalma, amiért tisztességgel betartotta a szertartás szabályait. Az emlékezetesebb témák amúgy jórészt az első két és utolsó két dalba kerültek, a koncert és lemezanyag középrészében sokszor inkább csak az említett zsigeri impulzusok tartották fenn a figyelmet. Ezzel együtt is az egyik utolsó újítani képes metál-közeli zenekart láthattuk. B+