Tudják, az úgy volt, hogy amikor rosszkedvünk telének közepére értünk a rádióban, csak elővettük a szalagot és újra meg újra meghallgattuk ezt (meg mennyi mindent még Molnár Danitól), és akárhányszor hallgattuk, folyt a könnyünk a röhögéstől.
Könnyek vasárnap este is folytak Békéscsabán. Na, jó, ne essünk túlzásokba, pár szem párásodott csak, amikor az NB II-ben 3-3-ra végződött Békéscsaba-MTK meccs után a 25 évvel ezelőtt bajnoki bronzérmet nyert játékosokat és az edzőt, Pásztor Józsefet köszöntötték.
A vasárnap esti köszöntéskor is elhangzott ez a jelzős szerkezet, mert tuti ziccer. Olyan, mint ami az 1993-94-es NB I-es bajnokságban a Békéscsaba előtt volt. És amely – kimaradt. Ez pedig – ebben semmi túlzás nincsen – soha be nem gyógyuló sebeket ejtett minden olyan emberen, akinek szívügye volt a csabai foci.
A helyi edzőlegenda, Pásztor József sem tudta magában tartani a keserűségét. 25 év múltán is azt mondta, hogy azt a bajnokságot a Békéscsabának kellett volna megnyernie.
Annak a csapatnak, amelyik 11 fordulón keresztül vezette a bajnokságot, amelyik idegenben 5-2-re verte a Verebes József dirigálta ETO-t, amelyik legyőzte idegenben a későbbi bajnok Vácot, amelyik 13 fordulón keresztül maradt veretlen, amelyik abban a bajnokságban a legtöbb gólt rúgta és a legkevesebbet kapta.
„Az 1992/93-as bajnokságban elvették a Váctól az aranyérmet, hát, egy évvel később szépen visszaadták neki.
Pedig amikor a tavaszi idényben Vácott 2-1-re megvertük őket, akkor a Csank Jani (1988-ban az ő vezetésével nyert Magyar Népköztársasági Kupát a Békéscsaba a Honvéd ellen Szolnokon – a szerk.) azt mondta, hogy most már mi nyerjük meg. És gratulált.
És a Verebes Jóska a győri 5-2 után megölelt és azt mondta, hogy drukkol nekünk. Verebes ezt korábban egyetlen edzővel sem csinálta meg.
Igen, ott, az 5-2-es meccsen hitte el mindenki, hogy megvan. És aztán egy Újpest elleni összecsapáson minden elveszett." (Pásztor József, a csabaiak egykori vezető edzője.)
Mire eljött ez az Újpest elleni mérkőzés, már az egész ország a Békéscsabáról beszélt. Még a Magyar Televízió is, amelyik kénytelen volt egyre több Békéscsaba-meccset műsorra tűzni. A debreceni tévés mérkőzésen a riporter még nem tudta pontosan a csabai neveket.
Váczi nála nem Zoltán volt, hanem Dénes. Szenti meg Szendi, de ekkorra már az egész ország betéve tudta a neveket. Mert akkor tényleg a Békéscsaba játszotta a legszebb futballt. Aztán a tévéseknek is meg kellett tanulniuk.
„Zoli, kit osztasz be a körkapcsolásba a szombati Békéscsaba-Haladás meccsre?"
„Természetesen a Fábián Pistát. Ő van otthon, ez az ő feladata lesz."
„Nem mehetnék én?"
„Nem. Nem vesszük el a Fábiántól a lehetőséget."
„Nem baj, akkor a műszaki kollégákkal elmegyek, mert látni szeretném a Csabát."
„Menj. Csinálj akkor egy riportot utána." (A szerző és Novotny Zoltán párbeszéde 1993-ban a Magyar Rádióban.)
Az a csapat toronymagasan a legjobb volt abban az évben, simán kellett volna nyerni a bajnokságot. Ha bennünket Honvédnak hívnak és nem Békéscsabának, akkor mi vagyunk a bajnokok.
A szezonzárón, a Fiume Hotelben olyan volt a hangulat, mintha temetésen lettünk volna." (Csató Sándor.)
„A szerény terveknek és Pásztor Józsefnek köszönheti a csapat, hogy ilyen eredményeket ért el. A mester az öltözőből ült át a kispadra. Többször előfordult, hogy beállt közénk edzeni, megmutatta, mit, hogyan kell csinálni." (Kulcsár Sándor.)
A mesternek, Pásztor Józsefnek más tervei is voltak.
Azt mondta, ha az utolsó bajnoki előtt 2 ponttal vezet a Csaba és a félidőben két gól az előnyük, akkor becseréli magát.
Még a sportorvosiját is megcsináltatta. Erre a cserére azonban nem került már sor.
„Az MLSZ elcsalta a bajnokságot" – mondta az MTV kamerájába a végletekig elkeseredett Váczi Zoltán Csepelen, ahol 2-0-ra kapott ki a Csaba. Ez már az Újpest elleni vereség után volt két körrel. A magyar futball akkor legtehetségesebb emberének tartott Váczi aprópénzre váltotta talentumát. Imádott horgászni. Meg mást is. De erről most itt ne essék szó.
„Ma már sokkal többet futballoznék" – mondja Váczi 25 évvel később a Kórház utcai stadion gyepén.
Ekkor sötétségbe borul minden, állunk a gyepen, áramszünet, csak a riasztók sivítnak.
„Na, a Váczi most sem bír magával, csak leverte a villanyt" – jön egy hang a lelátóról. Pedig ez nem az ő sara volt, nekem elhihetik.
Csepelen Usmajev (emlékeznek még az ukrán játékosra?) előbb lukat rúgott, abból született meg a budapesti csapat első gólja. Aztán, hogy minden biztos legyen, Bay Ferenc játékvezető még befújt egy kamu tizenegyest a Csepelnek. Ekkor már lélegeztető gépre kapcsolták a Csabát, de a halottnak hitt együttes mégis felkelt az ágyból.
Hazai pályán legyőzték az MTK-t, de az utolsó három meccs az tényleg csúnyára sikeredett. 4-2-es vereség az Üllői úton a Fraditól, 1-0-s vereség Székesfehérváron a Parmalattól, meg egy 0-1 otthon a Honvéd ellen.
Ez volt az a meccs, amely után 16 ezer ember felállva ünnepelte Csóró Csaba csodacsapatát. Pedig ekkor már egészen biztos volt, hogy nem lesz meg az aranyérem.
Az ezüst még közel volt, az Fehérváron úszott el, ahol Szarvas János a 86. percben tizenegyest rontott. Ha azt berúgja, Illés Bélával holtversenyben ő a gólkirály.
Úristen, Milán, te tényleg ezért jöttél haza Dániából, hogy itt legyél az ünnepségen?
Azonnal megvettem a repülőjegyet. Nekem ez a csapat sokkal többet jelentett annál, mint azt gondoljátok.
Miért? – kérdezett vissza Udvarácz Milán, aki akkor Baji Tamás mögött a Csaba másik kapusa volt. – Azért, mert itt valami egészen különleges társaság jött össze. Ha az edzés 15 órakor kezdődött, akkor mi már délután egykor itt voltunk az öltözőben és ment a zrika. Csak azért jöttünk ki, hogy együtt legyünk. Ezért.
A 25 évvel ezelőtti hősök ott sorakoznak a Kórház utcai stadion gyepén. Elfogódottak, talán el sem hiszik, hogy most őket ünneplik. Hogy valaki még emlékszik rájuk. Ott van Árgyelán János, akit 1993-ban az MLSZ az év játékosának választott. Ezen akkor ő lepődött meg a legjobban.
„Emlékszem, válogatott meccsről jöttem haza, Ferihegyen beültem egy taxiba.
Mutatja a sofőr a Népsportot, hogy én vagyok a címlapon. Majdnem kiestem a taxiból, nem akartam elhinni. Még most sem igazán hiszem el. Hogy mit kaptam ezzel a díjjal? Behívtak a tévébe Pestre beszélgetni, ezt. Pénzt? Na, azt nem, egy fillért sem.
De nem ezért csináltuk. Mi voltunk az NB I legkisebb költségvetésű csapata. A legkevesebbet itt lehetett keresni. De rengetegen akartak idejönni játszani. Tudták, hogy ami Békéscsabán a futballt körülvette, azt sehol nem találják meg az országban. Mit az országban, a világon sem." (Árgyelán János, 1993-ban az Év játékosa.)
„Tudod, hogyan kaptuk meg az érmeket? Valamelyik vezető kijelentette: Aki akarja, az elviheti. Ott vannak Zahorán Gyuri, a technikai vezető szobájában. Ennyi volt az egész." (Csató Sándor)
És a játékosok szép sorban felmentek abba a szobába, elveszik az érmeket az asztalról és hazamennek. Köztük van Fabulya György is. De neki már nincs hova hazamennie. Fabulya György nem jött el az ünnepségre.
„Ja, a Gyuri? Hát, az ő élete egy kicsit félresiklott.
Hajléktalan lett, gyakran találkozom vele a városban. A kukákat túrja. Hogy miért nem segítünk? Hidd el, mindent megtettünk.
A múltkor kapott egy állásajánlatot, elmehetett volna 160 ezerért dolgozni, még munkaruhát is adtunk volna neki, de nem jött el. Nem jelentkezett.
Azt mondta, hogy jól van ez így. Hagyjuk őt békén. Nem tudunk mit tenni. Pedig ez a srác 1985-ben az olimpiai válogatott csapatkapitánya volt Bredában a hollandok ellen. Rosszul nősült, rossz lett az élete. Minden rossz már neki. Azt hiszem, hagyni kell őt békében."
(Békéscsabai játékosok egykori csapattársukról.)
„Békéscsaba, Fábián István"
„Igen izgalmas a mérkőzés hajrája, Békéscsaba-Csepel 0-0, kérem, azt hiszem most valami történik, igen, mutatják, hogy Saskőy játékvezető tizenegyest ítélt a Békéscsaba javára, az utolsó pillanatban, hát, nem hiszem el, egy pillanat, Saskőy játékvezető ott áll a vonalon (...) és Saskőy játékvezető ebben a pillanatban inkább lefújta a mérkőzést." (Körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről, Petőfi Rádió, Budapest.)
