Kajillionaire: Fájdalmasan szép katyvasz

Kajillionaire (Evan Rachel Wood)

Miranda July az új generációs független filmesek egyik legtehetségesebb rendezője. 2005-ben, 31 évesen, a Te meg én és minden ismerősünk-kel robbant be, s noha nem ontja magából a mozgóképeket, mesterségét magas színvonalon űzi, amit harmadik alkotásával, a Kajillionaire-el is bizonyít.

Old Dolio (Evan Rachel Wood) a szüleivel él, akik piti bűnözők, s családi „vállalkozásukból" lányukat sem hagyják ki. Csalás, lopás, védtelenek átverése, nekik mindegy, akár 20 dollárért megtesznek bármit. Egy repülőút alkalmával találkoznak a közvetlen és talpraesett Melanie-val (Gina Rodriguez), a szülők pedig mesélnek neki a legújabb tervükről. Dolio ezt nem nézi jó szemmel és vetélytársat lát a lányban.

July már a nyitójelenetben felkészíti a nézőt, hogy miféle famíliával is állunk szemben. A diszfunkcionális nem elég kifejező, nyugodtan rájuk lehet aggatni a romlott, gátlástalan vagy az ellenszenves jelzőt.

Felvetődhet a kérdés, miszerint kinek lehet szurkolni, kivel lehet azonosulni a szereplők közül? Azonosulni ugyan senkivel, szurkolni már annál inkább. Old Dolio furcsa szerzet, küllemében, jellemében egyaránt, de tisztán látszik, hogy a körülmények, vagyis inkább a nevelés áldozata. Robot módjára tesz meg mindent, amire utasítják, számos akció értelmi szerzőjeként semmi pozitív visszajelzést nem kap, így válva teljesen érzelemmentes, introvertált személyiséggé. Melanie képviselné a józanabb gondolkodást, az életvidám hozzáállást, ám hamar kiderül, hogy az ő élete sem olyan rózsás, mint mutatja. Nyitottsága miatt mégis hamar megszeretteti magát az emberekkel, Dolio pedig erre a szeretetre lesz féltékeny.

Kajillionaire Forrás: Focus Features

A konfliktust nem klasszikus értelemben kell venni, nincsenek nagy kiborulások és áskálódás, a főhős egy kivételtől eltekintve magába folytja a sérelmeit és inkább a belső szenvedése ütközik ki. Ebből arra lehet következtetni, hogy a Kajillionaire (körülbelül: "csilliárdos") végtelenül depresszív film, de July nem fél bevetni a szokásos fanyar humorát. Elsősorban a szituációk kényessége, a szereplők beszólásai és viselkedése sarkallja nevetésre az embert, bár senki nem fogja a térdét csapkodni a röhögéstől, a poénosabb, lazább elemek úgy kellenek a cselekménybe, mint egy falat kenyér.

A melankólia, a komorság végig ott lappang a sorok közt, s helyenként kifejezetten dühítő és fájdalmas nézni az eseményeket. Az író, rendező remek érzékkel képes összetörni, ugyanakkor reménnyel megölteni szívünket. Dolio tragédiája, ha nem is ebben a kifordított formában, de egy mindig aktuális problémát tár elénk. A szülői felelősség, a nevelési stílus személyiségformáló (jelen esetben romboló) hatása, illetve a szeretet hiánya, az érzelemmentesség viszontagságait láthatjuk első kézből. Az utolsó harmadra kicsit elfárad a történet, s a romantikus szál sem feltétlenül volt indokolt, ám vitathatatlan, hogy az utolsó jelenetek árnyalt szimbolikája, üzenete sokakban elindíthat valamit, feltéve, ha fogékonyak vagyunk rá.

Kajillionaire (Gina Rodriguez és Evan Rachel Wood) Forrás: Focus Features

A Kajillionaire-t két fő eleme teszi maradandó élménnyé. A forgatókönyve és a színészei. Ne lepődjünk meg, ha ezekben a kategóriákban tényező lesz a jövő évi Oscaron, megjegyzem megérdemelten. Evan Rachel Wood talán soha nem volt ennyire jó, Gina Rodriguez bűbájos és lehetetlen nem szeretni. A prímet mégis a szülők viszik, Debra Winger és Richard Jenkins a maguk módján kedvesen tenyérbemászóak, mentalitásuk és viselkedésük azonban visszataszítóvá teszi őket. A játékuk minőségén ez természetesen szemernyit sem ront, sőt.

July harmadik filmjével sem vallott kudarcot, s közel sem lesz mindenki ínyére ez a stílus, a Kajillionaire aktuális és fontos darab. Egy érzelmi hullámvasút, tele zavarba ejtő helyzetekkel, helyenként morbid humorral és nem kevés szívszorító pillanattal. Egy gyönyörűen fájdalmas katyvasz a szeretetről, annak hiányáról, az élni akarásról, újrakezdésről.