Bujtor István, a halhatatlan Ötvös Csöpi élete: látványos pofonok és drámai mélységek

Vágólapra másolva!
A Balázs Béla-díjas, a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett művész, aki az 1979-es filmszemlén a Legjobb férfialakítás díját is elnyerte, azt mondta egyszer: „A bátyám, Latinovits Zoltán művész volt, ez biztos, én nem tartom magam hozzá foghatónak. Időnként kicsúszik belőlem valami, ám attól még nem vagyok művész." Bujtor István előbb orvosnak készült, majd közgazdászdiplomát szerzett. Arra gondolt, hogy külkereskedőként teremt majd egzisztenciát. Másként alakult. Számtalan színpadi főszerepet is eljátszott, például Petrucchiót (Shakespeare: A makrancos hölgy), Stanley Kowalskit (T. Williams: A vágy villamosa), Bromdent, az indiánt (Kesey: Száll a kakukk fészkére), Lennie-t (Steinbeck: Egerek és emberek). Az említett darabok egy részét később meg is rendezte. Bujtor István mindemellett több mint nyolcvan filmben látható, olyan alkotásokban kapott főszerepet, mint például A kőszívű ember fiai (1965), a Fiúk a térről (1967), az Egri csillagok (1968), Az oroszlán ugrani készül (1969), a Fekete gyémántok (1976). Ő volt Sándor Mátyás a Verne-regényből készült tévésorozatban, és a másik Verne-figura, Striga, a rablóvezér A dunai hajósban. A Balaton-parti keményöklű vitorlázó nyomozó – Ötvös Csöpi – történeteivel pedig meghonosította az akcióvígjáték műfaját. Ami az egyebeket illeti, egy méltatója úgy fogalmazott az áradó vitalitású színész váratlan halála után: nagy ember volt, nagy lélekkel.
Vágólapra másolva!

„Szeretlek, öreg"

A kötelező kűrök előtt elmondom a legszemélyesebbet.
A köztünk esett vallomást, amelyre barátságot lehetett volna építeni, ha nincs az a pár évtized meg még egy s más, ami elválasztott tőle.
Mert barátok lehettünk volna, ha például a nővéremnek – aki nincs – udvarolt volna anno, nem pedig anyámnak, aki volt, de már ő is csak emlék. Anyámnak – aki kora szerint lehetett volna a nővére – persze még születésem előtt csapta a szelet, mielőtt apám képbe került volna.

Apám felbukkanása után sem lett kisatírozott emlék, élt tovább a sztori az összes vicces meg vagány fordulatával.

Mesélte maga is, amikor személyesen megismertem. Például azt, amikor nem éppen józanon elzokogta fájdalmát majdani anyai nagyanyámnak, majdani nagyszüleim Tanács körúti lakásának konyhájában – miután édesanyám lepattintotta.

Feküdt ez az adoniszi ember a pepita köves konyhában, fejét a konyhaszéken ücsörgő nagyanyám ölébe hajtva, zokogott, és kérdezgette: mit tud az a kis fekete törpe?

Utóbbi majdani apám volt, akivel a miskolci színházhoz szerződő édesanyám szerelembe esett.
Bujtor István is derülve idézte fel egykori zokogását, miután megismertem. Azt azonban nem tudom, hogy mikor ismertem meg.
Időről időre felbukkant az életemben, kölyökkorom óta. Az például erős emlék, amikor először rendezte Fehérvárott a Kakukkfészket Eperjessel McMurphy szerepében, maga meg Bromdent, az indiánt adta. Anyám akkor az asszisztense volt, és nincs ebben semmi, bírták egymást mindentől függetlenül.
Lényeg a lényeg: sok személyesen elmesélt sztori volt még, túl a zokogóson, csajozásról, vitorlázásról, forgatásról, egyebekről, amelyek erős alapot adtak ahhoz a bizonyos köztünk megesett vallomáshoz; még ha kissé túlzó fogalmazás ez így, annak a pár kurta szónak kapcsán, amit odaböktünk egymásnak.

„Szeretlek, öreg" - mondtam neki, mire ő kapásból adta a választ: „Én is szeretlek, öcsi."

Budapest, 1977. április 18. - Bujtor István (b) és Koncz Gábor színművészek jelenete Ken Kesey Kakukkfészek című darabjában a Vígszínházban. Az előadást Kapás Dezső rendezte Forrás: MTI/Horvát Éva

Érvként említettem hozzá fűződő érzésemet, kérdésére válaszolva: minek is írnék róla portrét? És ő éppoly sallangmentesen jelezte: részéről gancegál. Nem gondolta, hogy lefarag a macsóimidzséből, ha szemtől szembe – jó, a telefonban, de akkor is – odamondja, hogy mit érez maga is a kiscsávó iránt – aki akár a barátja is lehetne. Mindazonáltal mégsem lett akkor portré a dologból, mert aztán arról kezdett mesélni, hogy alkalmatlannak érzi magát egy portrébeszélgetésre, éppen tele a hócipője – más szót használt, naná – a korával.

Ötvenhét évesen azon filózott a telefonban, hogy ez kicsit sok, ez az ötvenhét, itt már kezd az ember azzal is szembenézni, ami legyőzhetetlen.

Azzal, amit nem lehet vagány dumával, egy-két sallerral, firmánnyal, tehetséggel, erővel, ésszel legyőzni. Ami jön majd, és mindent visz. Értettem.
Következésképpen az ötvenhetedik évem küszöbén nem húzhatom, halaszthatom, neki kell ülni a portrénak, még úgy is, ha már csak hozott anyagból dolgozhatom.

Jobbal-ballal, külsővel, belsővel

Bujtor István háborús gyerek volt, 1942. május 5-én született Frenreisz István néven. Édesanyja, Gundel Katalin a híres budapesti vendéglős, Gundel Károly leánya volt. Nem mellesleg melegszívű asszony, mindamellett vitorlásbajnok.

Féltestvére, az Istvánnál tizenegy évvel idősebb Latinovits Zoltán édesanyjuk első házasságából született,

mely házasság akkor ért véget, amikor Zoltán földbirtokos édesapja nem sokkal fia születése után elhagyta családját.
Bujtor István édesapja a rendkívüli műveltségű id. Frenreisz István belgyógyász, kardiológus volt. Kiegyensúlyozott, mélyen bölcs ember.
A háborús gyermek Bujtor István és a Gundel család nagy része a Gellért Szálló pincéjében vészelte át az ostromot, a szálloda éttermét ugyanis az anyai nagyapa üzemeltette.

Bujtor István első sikeres fellépéséről maga is a családi legendáriumból értesült.


Az ostrom napjaiban egyszer csak kivágódik a pinceajtó, amelyben Gundel Katalin öccse, Pisti tűnik fel, talpig egyenruhában, betegen, lázban égve. Alig vackolják el egy pokrócokkal kibélelt zugban, már érkezik is négy szovjet katona. Ellenségre vadásznak, Gundel István nem maradhat rejtve. A szovjetek élesítik a Kalasnyikovot, amikor István – harmadik éve küszöbén –

lecsúszik anyja öléből, és hóna alatt kedvenc játékával, egy felhúzható makimajommal, odatotyog a szovjetekhez, s miután felhúzza a majmot, leteszi a lábuk elé.

A szovjetek tisztje vigyorog, barackot nyom a kisfiú fejére, majd a gépmajmot beteszi a málhazsákjába. Szigorú pillantást küld Gundel Pisti felé, majd embereivel együtt távozik.
Nem sokkal később, az óvóhelyről előbújva, a Frenreisz család megállapítja, hogy Ferenc körúti lakásukat szétlőtték. Költözniük kell. Új otthonra is Franzstadtban találnak, a Mester utca 1.-ben.

Oda születik Bujtor István öccse, Frenreisz Károly 1946-ban.

Budapest, 1975. április 11. - Latinovits Zoltán színművész (ül) a testvéreivel, Bujtor István színművésszel (j) és Frenreisz Károly rockzenész-zeneszerzővel. Mindhármuk édesanyja Gundel Katalin, a nagy vendéglős dinasztia leszármazottja Forrás: MTI/Farkas Tamás

A cseperedő Bujtor István majd ott kezdi megtanulni, hogy mi a kotta abban a '45 után alakuló világban, amely fényévekre esik a család polgári közegétől. Gyerekfejjel még kevés tudás is elég, hogy tartsa a ritmust. Amiről otthon beszélnek, arról az iskolában, másutt nem beszél.

Papp bácsinak, a házmesternek akkor is a kedvében kell járni, ha semmi kedve hozzá az ember gyerekének, mert az biztos, hogyha Papp bácsi megorrol valakire, azt elviszi a rendőr.

Az általános iskolás Bujtor István jó tanuló volt, sportos kisfiú, de mégis jobban várta a számtanórát. Több tanárát is kedvelte, egy növénytanárnőbe még szerelmes is volt. Mindemellett a számtantanár Krencsey tanár úr, a „Krenács", volt Bujtor István szemében a mintapedagógus. Kristálytiszta logikával vezette be tanítványait a számok, számítások világába, továbbá empátiával építgette karakterüket. Utóbbi hivatását a grundon is gyakorolta, miközben egyrészt maga bíráskodott a srácok focimeccsein. Másrészt sok humorral és szeretettel tanított labdát kezelni, passzolni jobbal-ballal, külsővel és belsővel – és még sok egyéb mást is.

Lehántotta a rosszat, erősítette a jót.

Szidni senkit nem szidott, akit dicsért, boldog volt. Peregtek közben az ötvenes évek.

Táguló, szűkülő világ

Bujtor István a Mikszáth téri piarista gimnáziumban kezdte meg a középiskolai tanulmányait. Osztályfőnöke, dr. Magyar István tanította a magyart. Karizmájáról beszél az is, hogy amikor az érettségi esztendeje után huszonöt évvel meghalt, volt osztályából harmincketten mentek el a temetésére, 1985-ben. Paptanár volt, akárcsak Medvigy tanár úr, aki hittanóra kereteiben ismertette meg növendékeivel a marxizmus lényegét, objektíven kifejtve bizonyos kérdések materialista, illetve idealista megközelítését.

Majd kérte tanítványait, hogy válasszanak közöttük, de választásukat tartsák magukban.


A piarista gimnázium egyetlen világi pedagógusa a testnevelésért felelős Szilágyi Géza volt. Akik szerették a kosárlabdát, azok komoly előrelépésre számíthattak, akik nem, azok félrehúzódva ultizhattak az óráin.
Bujtor István szerette a kosárlabdát, hamarosan egyik kulcsembere lett a piarista iskola csapatának. Komoly kosárélet folyt akkoriban, a középiskolai bajnokság vérre menő meccseinek döntőit a sportcsarnokban tartották.

A kitűnő tanuló Bujtor István másodikos korában bekerült az ifjúsági válogatottba, harmadikosként már a BVSC NB I-es felnőtt csapatában játszik.

Tanulás és sport megfér egymás mellett. A kosarazással járó külföldi versenyek következtében a világ is kitágul.

Aztán egyszer csak úgy tűnik: hosszabb távon mégis szűkülni fog a tér.

Bujtor István egy matematikadolgozat közben blokkol le, zavarában a mellette körmölő osztálytársától kér segítséget, aki a tankönyv lapjain kezdi – persze titkon – levezetni a megoldást. Pogány tanár úr azonban sasszemű, valamint makacs: a lebukás után közli Bujtor Istvánnal, hogy tantárgyából soha többé nem kap jelest az év végi bizonyítványban. Bujtor István tudja: Gundel-háttérrel, párton kívüli orvos apával csak akkor juthat egyetemre, ha minden tárgyból jelessel, maximális pontszámmal felvételizik.

A negyedik gimnáziumot a József Attila Gimnázium diákjaként végzi. Az osztály legjobb matekosa, kitűnőre érettségizik.

Bujtor István az 1960-as években Fotó: Polyák Attila - Origo / Bujtor István családi archívuma

Adott keretek

Bujtor István a középiskola után eljátszik a gondolattal: jelentkezik a Színművészeti Főiskolára. Ám kétségei vannak: vajon a belső késztetése az erősebb, vagy a már színészként sikeres Zoltán bátyjának példája hat rá?
Zoltán ráadásul szenzitív, olykor az önemésztésig maximalista, már gyermekkorától a tökéletességre törekszik. Öccse más karakter.

Bujtor István nem jelentkezik a Színművészeti Főiskolára. Úgy dönt, hogy orvos lesz, mint édesapja és atyai ági felmenői.

Azonban helyhiány miatt nem jut be az orvosi egyetemre. A LENKER nevű textilipari vállalatnál lesz segédmunkás. Válogatott sportolóként komoly kedvezményeket élvez – extra szabadnapok – , de ha sok a munka, nem áll félre. Megesik, hogy egymásba érnek a vállalat udvarán a teherautók, csúszdán küldik végtelen sorban az árut az alagsori áruátvételre.

Bálázás közben Bujtor István megismeri a munkásosztály különböző karaktereit, illetve az „antivilág" munkásosztályba átsorolódott polgári kultúrájú képviselőit.

Időközben rájön: nem akar orvos lenni. Ahogy majd memoárjában megfogalmazza: „mert az nem játék."
Ugyanakkor a szülei miatt is fontosnak érzi a diplomát, valamint a katonaságot sem szeretné hosszúra nyújtani. A Marx Károly Közgazdasági Egyetem külkereskedelmi szakára jelentkezik. Az olyan pályára ad esélyt, amely egzisztenciálisan és a világ további tágítása szempontjából is ígéretes.
Sikeres felvételije után hívatja a rektori hivatal illetékes elvtársa. Arra kéri, hogy írja alá a nyilatkozatot, mely szerint – egyébként a vonatkozó rendelkezésnek megfelelően – szeretne átigazolni az egyetem NB II-es kosárlabdacsapatához. Bujtor jelzi, hogy a rendelkezés nem vonatkozik válogatott játékosra, illetve az is átigazolhat, de csak ha van hozzá kedve.

Bujtor István hozzáteszi: neki nincs hozzá kedve.


Az elvtárs hangosan töpreng: könnyen át lehet kerülni a külkereskedelmi szakról a jelentősen kevesebb perspektívát jelentő pénzügyi szakra, ahol ugyanakkor öt-hat bukás is kinézhet félévente.

Bujtor István úgy látja: az NB II az adott keretek között észszerű kompromisszum.

Hamarosan kikopik a válogatottból.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!