Vágólapra másolva!
191. levél Édes Néném, csak a pontos számot nem tudom, a nagyságrendet viszont biztosan. Több száz olyan kiskorú gyermek él Magyarországon, aki az eddigi Covid-hullámokban veszítette el egyik, de sajnos, sok esetben akár mindkét szülőjét. (És sok ezren pedig felnőttként temethették el szüleiket.) Amikor az államelnök és hitvese alapítványt tett az elárvultak javára, még aznap eldöntöttem, hogy – saját támogatásunkon túl – igazi, nemes jogcímet adunk annak a nyári hangversenynek, amelyet először tavaly rendeztünk meg, és az idei – meg majd a 2022-es – mutatja meg, sikerül-e hagyományt teremteni vele.
Vágólapra másolva!

Talán az is kiderül, sikerül-e az 1%-ok indítványával országos szokást kialakítani. Mert más ez az 1 százalék: évtizedek óta, pontosan 1997-től lehet rendelkezni róla, de mi most nem ebbe ártjuk bele magunkat. Nem az adónk ide-oda utalásába, amit meg se érez az ember, hisz lehetetlen: azt már egyszer befizette. Amit én szeretnék, az egy aktív gesztus: most a covidárvák javára, máskor talán majd más, szintén bajban lévők megsegítésére ajánljuk fel augusztus 20-a, tehát Szent István és a magyar államiság, a nagy közösségteremtés ünnepének környékén az augusztus havi nettó bérünk 1 százalékát! Mondom, hogyan.

Bonyolultnak hangzik, pedig pofonegyszerű: jöjjön el hozzánk augusztus 21-én déltől az Eiffel Műhelyházba (Budapest, Kőbányai út 30.), és ott a legdirektebb módon, készpénzben tegye le azt az összeget a Regőczi István Alapítvány sátránál. (Vagy vigye el a számlaszámot, de hisz azt sok helyről amúgy is meg lehet tudni.) Hogy tehát mennyit is? Az ötletem abban áll, amiben tulajdonképp az a másik, a hivatkozott 1+1 százalékos rendelkezés is: hogy

meg sem érezzük, nem leszünk tőle szegényebbek, de ha sokan adunk, rengeteg gyűlhet össze.

Számoljunk csak: egy teljes állásban dolgozó operás dolgozó havi alapbére bruttó 320 ezer Ft környékén indul el, ennek a nettója természetesen élethelyzettől, kedvezményektől függ, de vegyük a legnagyobb lehetséges elvonást, akkor is nettó 200 ezer Ft körül áll meg, amit kézhez kap. Ha ez a kollégánk 2.000 Ft-ot tesz a széfbe, akkor odaadta a maga nettó 1 százalékát, és mivel a sarki gyorsétteremben alig kap érte egy gyengébb menüt (az új dolgozói kantinunkban egy rendes ebédet), meg se fogja érezni, legalábbis biztosan kibírja nélküle. Aki pedig többet keres, arányosan többet is ad – természetesen az sincs tiltva, hogy valaki eleve többet adjon, ez teljesen fakultatív. De ha csak az 1 százalékot kívánja e célra áldozni, akkor is rengeteget tett, hát még ha kollégáit és családtagjait, barátait is megfűzi ugyanerre. Mert nem elég együttérezni, sóhajtozni: akik (mi) túléltük a bajt, nekünk kell gondoskodnunk a továbbiakról. Ez jár a halál helyett – mindannyian azt gondoljuk, ez méltányos egyezség kell legyen.
És édes Néném, úgy láttam, akármilyen csillogó operagálával is készülünk most, ennek a 2021-es eseménynek nem lehet más, igazabb címe, csak a József Attila-i sor: „Adódjatok össze!" Az ifjú, még a szegedi egyetemre be sem iratkozott költőpalánta szerezte e verset, Eperjes Károly mindig mondja az estjein, de a neten másokkal is fenn van, nagyszerű kis költemény. A címe: A számokról, 1924 elején keletkezhetett. Akkor, amikor még az iskolai jegyek között az egyes volt a király, s lám, még ez a kitűnő egyes sem tud magában, magával mit kezdeni. Nem oszt és nem szoroz – felnevetünk a magyar nyelv és nyelvhasználat tiszta, praktikus humorán!

Talán a legegyszerűbb, ha nem mismásolom, hanem ide is másolom azt a néhány sort, nem hosszú a vers, bárki megtanulja.

József Attila
A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

Hát nem olyan ez a kis széljegyzet, mint némely világoszöld, korai Mozart-kompozíció? Egy szalvétára vetve, elfelejtett ígéret miatt gyorsan, alkalmi együttesre komponálva? Dehogynem. Adódjatok össze – csak ez jár a fejemben.

És arra is pontosan emlékszem, amikor épp egy esztendővel korábban ugyanitt, az Eiffel Műhelyház Kodály parkjának avatására készültünk sok magyar énekes kollégával és a német világsztár Jonas Kaufmannal, és – sok vita után – végül csak kitettük a maszkokat minden székre. Nem volt kötelező, de mind éreztük, merre gravitál a helyzet, a bizonytalanságot kezdte már elárasztani a szomorú bizonyosság hűvöse. Azt mondtam a színpadon: azért is öröm, hogy így két-három ezren végre újra együtt vagyunk, mert lesznek emlékeink. Kaufmann és a magyar operaénekesek, muzsikusok egyetlen hosszú estéjének emlékeit azután egy hosszú, fájdalommal teli éven át őrizhettük, és ugyan ki tudná ezek után biztosan állítani, mit hoz a holnap? Az se, aki csak bírál, az se, aki olt, az se, aki csak oltási vágyat oltogat.

Azonban itt van nekünk az augusztus 21-i este. Egyrészt kapjuk elő a Holt költőkből újratanult „carpe diem"-et, mert nehéz időkben élményekhez ez a régi római elv juttat el, másfelől pedig az értékek felé navigáló „adódjatok össze" üzenete is él, érvényes. Míg mi majd itt, a továbbra is őszi átadás előtt álló régi, mégis vadonatúj operai komplexum mezején főszerepes magyar énekeseket hallgatunk, sorrendben: Pataky Dániel, Mester Viktória, Ádám Zsuzsanna, Fokanov Anatolij, Sáfár Orsolya, Kriszta Kinga, Szemerédy Károly, Röser Orsolya Hajnalka, Kelemen Zoltán, Bakonyi Marcell és Horti Lilla lép a színpadra.

Együtteseinket, az Opera zenekarát és énekkarát a második részben, a vendégek gálájakor Kocsár Balázs főzeneigazgató irányítja. Az első részt, a magyar művészek gálaestjét viszont az Opera karmestereinek doyenje, sokunk zeneakadémiai mestere, a néhány hete 80. születésnapját betöltött Medveczky Ádám korábbi főzeneigazgatónk vezényli majd, és mellette lehetőséget kap egy ifjú kolléga: Tóth Sámuel Csaba is pálcát vesz a kezébe néhány operarészlet alkalmából.

Patricia Petibon az Opera Comique színpadán

Ami pedig a két igazi világsztárt, Patricia Petibont és a Lawrence Brownlee-t illeti, egyikük számára sem termett az elmúlt évben sok babér, alig-alig énekelhettek. No, majd most: a covidárvák nem múló fájdalmán, szükségén is tudhatnak nézőink meglágyításával és fellelkesítésével enyhíteni. Így segíthet a művészet, így is gyógyít a zene.

És ha már a vendégek: vannak Facebook-csoportok, ahol már megint szabadulna el az őrület, ezért is írom le, hogy Brownlee, a kétgyermekes ohiói családapa, az afroamerikai tenorista, aki 14 szezont töltött eddig már a Metropolitanben, nem azért jön hozzánk, hogy „feketeaktivistáskodjon", nem. Énekelni jön – a Müpában maradt el a koncertje a covid miatt tavaly – európai muzsikát, miközben mi mellette majd Gershwint is játsszunk, szóval mindenki mindenkivel toleráns lesz. Egyrészt, mert minálunk így szokás, másrészt, mert másnak nincs is értelme. Aki nem tudja hova tenni ezt a tenort, nézze meg a Met tavalyi At-Home gálájának telefonos felvételén azt a Bellini-áriát és ámuldozzon (és milyen remek basszusgitár is van mögötte a házukban!).

Petibont pedig ugyanakkor hallottam először, amikor Brownlee a Metben már hasított: 2010-es Rosso c. lemezén, amely nálam biztosan reveláció volt. A Gramofon őszi számában ezt találtam írni:

„Extravagáns lemez ez, ne várjon senki disztingvált trillázást. Eleve nagydob puffanásával, csörgődob és kasztanyet lüktetésével indul, hogy azután lantütések-dominálta Sartorio-ária nyíljon, s a hangszerek közé primus inter pares alapon pörögjön be Patricia Petibon mosolygó szopránja. Miközben virtuózan leénekel minden fioritúrát és futamot, sokkal többet is tesz. Érezni hangjában a puszta indulatot, amely zenei jegyeket fakaszt: néha beszél, máskor szó szerinti suttogásig diminuál – Petibonnál amúgy is szó szerinti minden. Almirenája tényleg hüppögve sír, Cleopatrája valóban kétszázas vérnyomással hisztizik. Nem a partitúrahű barokk ária-jelenet kerül elénk, hanem mademoiselle Petibon jelenetet rendez. Teheti, hisz vadócsága nemcsak üde színfolt a régizene szinte háborítatlan világát egyre inkább felfedezni vágyó énekesek között. Míg azok fonák mód a legszabályozottabb mikrokozmoszba merülnének alá egy kis szabadságért, a francia művésznő Luluként, Zerbinettát énekelve vagy Konstanze maskarájában is öntörvényűnek hat. Közben mégis pányvázza taktus, ritmus, de csak az: gyakran még az intonáció is alárendeltetik a primér indulatnak. Túlzásnak mégse érezzük, sőt mintha rászoknánk a jóra, végtére miért is ne lehetne visszatérések motorikusságát a felfokozott, láttató erejű énekléssel oldani?

Ami sok, az talán a kadenciák uniformizálása. Persze, káprázatos a tonika háromvonalas, remek kisikítása, az onnan kikanyarodó szuperkoloratúrák magas F-ig, G-ig felnyúló gyémántgirlandja, de ezt a különös tehetséget igazi, az áriák motívumvilágát tükröző, s így kevésbé csereszabatos improvizációkkal tovább lehetne aknázni.

Mindegy, hogy hasogatjuk a Velencei Barokk Zenekar tépett vonószőreit – valószínűleg csak nehezünkre esik kijelölnünk a felső keretszintet: a csillagos ötöst."

Hát ennyit Petibontól, aki érezni akarja, amiről írtam, ezt a három percet lesse meg.

Bizony, ha a televíziós vetélkedő lennék, biztos állva könnyeztem volna ekkor is, meg Brownlee áriáját hallva is.

Patricia Petibon az Ariodantéban 2014-ben az Aix Festivalon

Drága Néném, mivel az Opera központi költségvetési szerv, más, még akár egy alapítvány számára sem ajánlhatja fel saját bevételét, mert az fenntartóját, az államot illeti meg. Az viszont nincs tiltva, hogy segítse mások gyűjtését, és épp ez történik most. Abban bízunk, hogy mire 21-én déltől tartó családi napunk – az Opera dolgozói, szerződéses munkatársai és művészei, valamint családjaik – számára véget ér, és szállingózni kezdenek az esti operagála nézői, valamint megérkezik Áder János köztársasági elnök és felesége, Herczeg Anita, már milliós könnyed gyűjtésnél tartunk majd. És mivel nem kértünk a jegyekért csillagászati összeget (ahogy tehát írtam, az lesz az állam bevétele), bízom abban is, hogy érkezve, szünetben vagy hazafelé a nézősereg is beleteszi a kalapba a maga adományát. Nem kötelező, csak jó lenne. Meg illő.

Mert magában nem oszt, nem szoroz egyikünk sem, miként a költő egyes számai. De adódjunk össze, ahogy a zenekar, a kórus és az énekesek művészete is teszi, hogy ez az este, az államalapító szent király ünnepének másnapja mindannyiunk számára gyümölcsöket teremhessen.

Adományokkal és mindenféle összeadódásokkal ékes estét kívánok Önnek is, drága Néném, és elvárom az Eiffel Parkjába!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. augusztus 18.