Mit jelentenek az Ön számára a születésnapok? Ön szokott ilyenkor nosztalgiázni?
A születésnap egy újabb szám. Semmi több. Valójában semmit nem jelent számomra maga a szám. Ugyanúgy gondolkodom az életről, ugyanúgy állok a feladataimhoz, mint 20, 30 vagy 40 évvel ezelőtt. Azt tudomásul kell venni, hogy kevesebb van előttem, mint amennyi mögöttem. De ez az élet lényege.
Minden ember valamennyi időt kap az Istentől itt a Földön. Én megpróbálom a hátralévő éveket is ugyanúgy eltölteni, mint eddig - boldogan, egészségben a családommal.
Nincs bennem semmi nosztalgia, állok elébe a következő éveknek és azoknak a feladatoknak, amelyeket még el kell végeznem. Itthon pedig drága férjemmel, a gyerekekkel és az unokákkal boldogan élünk - remélem, még jó néhány évig.
Az Operaház gálaestet rendez a születésnapja alkalmából. A tíz évvel ezelőtti ünnepi esten magam is ott voltam - felemelő, megható volt, olyan sztárokkal, mint Jonas Kaufman vagy Grace Bumbry...
Ő más sajnos nincs közöttünk. Fájt, amikor megtudtam, hogy Grace elment. Jó kollégák voltunk. Tudtam, hogy beteg. Már a tíz évvel ezelőtti gálaesten is nehezen mozgott. De itt volt, minden erejét összeszedve. Példát mutatott, hogy az ember soha ne adja fel, küzdjön, ameddig csak bír. A tíz évvel ezelőtti gálaest valóban megható és szép volt.
Az idei gálaesten kiket láthatunk majd a színpadon?
Boldog vagyok és örömmel készülök az ünnepi estre.
A jövő énekesei lépnek majd fel.
A most végzett növendékeim közül Megyimórecz Ildikó, Tuznik Natália és Szeleczki Artúr. A Marton Éva Énekverseny díjazottjai közül láthatjuk majd a mongol baritont, Badral Chulunbaatart, az orosz szopránt, Julia Muzychenkot, a szerb szopránt, Sonja Šarićot és az orosz tenort, Andrei Danilovot. Nagy szeretet fűz hozzájuk. A sztárvendég Jonathan Tetelman, chilei születésű amerikai tenor lesz, aki jelenleg a berlini operaházban énekel.
Évtizedekig külföldi A-kategóriás operaházakban énekelt. Szinte lehetetlen felsorolni, hogy hol lépett fel. Csak a legjelentősebbek: Milánói Scala, New York-i Metropolitan Opera, a Carnegie Hall, a bécsi és a frankfurti operaház, a Buenos Aires-i Teatro Colon, a londoni Covent Garden, vagy a barcelonai operaház. Volt-e olyan emlékezetes születésnapja külföldön, amit soha nem felejt el?
Nagyon sok emlékezetes születésnapom volt külföldön. De talán a madridi ünneplést valóban soha nem felejtem el. Előadásom volt, amelyen természetesen velem volt a férjem, és eljött egy barátnőm is Németországból.
Az előadás után, amikor visszaértünk a szállodába és beléptem az ajtón, végtelenül meghatódtam, ugyanis a szoba tele volt vörös rózsával. Mindent beborítottak a virágok - a padlót is.
Drága férjem lepett meg, és még az előadás előtt titokban megszervezte, hogy mire visszaérünk, mindenhol rózsa legyen a szobában.
Gyönyörű ezüst gyertyatartókkal is díszítették a szobát - nem is tudom, mit gondoltak rólunk. Lehet, hogy úgy vélték, nászutasok vagyunk. A férjem rendelt ünnepi vacsorát is, amelyet a csodálatos teraszra tálaltak ki. Valamit félre érthettek a szállodában, mert a férjem három főre kérte, a szállodában azonban harminc főre tálaltak ki különböző csemegéket, többek között nagy mennységű a langusztát. Annyit ettünk, hogy már rosszul voltunk. Mindenhol vörös rózsa és languszta volt. Emlékezetes születésnap volt.
A legnagyobb művészekkel dolgozott együtt: Pavarottival, Domingoval, Carrerasszal, és olyan rendezőkkel, mint Franco Zeffirelli, Götz Friedrich, Harry Kupfer, Jonathan Miller, olyan karmesterekkel, mint Claudio Abbado, Lorin Maazel, James Levine. Tudom, hogy nehéz a kérdés, de van olyan előadása, amit soha nem felejt el? Ahol történt valami, ami örökké emlékezetessé tette azt a fellépést?
Buenos Airesben egy alkalommal négyszázzal több ember ült be az Operába, mint amennyi szék volt - még a sorok között, a földön is ültek a nézők...Soha nem felejtem el azt a Turandotot. Hétemeletes, álló tapsvihar, óriási ováció volt a végén. A nézőtéren valóban mozdulni sem lehetett. Hihetetlen látvány volt.
Az előadás után kint vártak az emberek és fel akartak ültetni egy lovaskocsira. Lovakat azonban nem láttam. Azt mondták a rajongók, hogy ők szeretnének végig húzni engem Buenos Aires főutcáján, miközben engem ünnepelnek.
Nem ültem fel végül a kocsira, de elénekeltem nekik az utcán Tosca imáját acapella.
Éjjel fél egy körül járt az idő, én pedig az utcán énekeltem a tömegnek: Vissi d'arte, vissi d'amore.
Hatalmas tapsot kaptam.
Ezután a férjemmel elmentünk vacsorázni - tudniillik, előadás előtt soha nem eszem, így nagyon éhes voltam. Az étterembe is követtek a rajongók - aki csak befért, beült, csak hogy ott legyen velem egy légtérben. Emlékszem, steak-et rendeltem. Kihozták a vacsorát, de hozzá se tudtam nyúlni, mert folyamatosan érkeztek az asztalunkhoz az emberek, hogy autogramot kérjenek. Nem éreztem magam fáradtnak - pedig higgye el, nagyon elfáradtam -, de az ember ilyenkor nem mondhat nemet a rajongóknak, nem vonulhatok vissza pihenni.
De előfordult az is, hogy Marseille-ben rendőröknek kellett kimenekíteniük engem az Operából, mert a rajongók annyira tomboltak.
New Yorkban egy Lohengrin előadáson, amikor elénekeltem Ortrud egyik áriáját, a közönség tapsviharban tört ki. Úgy éreztem, mintha elektromos áram járta volna át a testemet. Éreztem a közönség húzóerejét, és valószínűleg mindent kiadtam magamból. Másnap a New York Times azt írta:
Marton Évának akkora sikere volt, hogy a Metropolitan-ben leszakadt a mennyezet.
Emlékezetes az egyik Elektra előadásom is, amely a londoni Covent Gardenban volt Götz Friedrich rendezésében. Az első pillanattól kezdve az utolsóig a színpadon voltam torzonborzan, szakadt ruhában - a rendező így álmodta meg a karaktert. Ennek az előadásnak is hatalmas sikere lett. Sok hasonló történetet tudnék még mesélni - volt, hogy nyolcszor tapsolt vissza a közönség, olyan is előfordult, hogy konfettiesőt zúdítottak a színpadra, így ünnepeltek az emberek. Amit adtam a közönségnek - a hangomat, az érzelmeimet, a kifejezésmódomat -, azt százszorosan kaptam vissza tőlük.
Professzor Emerita a Zeneakadémián - évek óta a tanításnak szenteli figyelmét, a világ vezető operaházaiban szerzett tudását adja tovább a fiataloknak. Milyenek a mai ifjú énekesek?
Bizonytalanabbak, mint mi voltunk. Azzal, hogy megnyíltak a határok, azt érzem, hogy a fiatalok félnek szerencsét próbálni a nagy világban. Félnek a megmérettetéstől. Pedig egy kezdő művésznél ez a legfontosabb. Bátran vállalni kell, hiszen csak a színpadon tanulhatja meg az énekes a szakmát. A Zeneakadémián töltött idő nagyon kevés.
Azt tanítom a hallgatóimnak, hogy folyamatosan tanulni kell, sokat kell olvasni, színházba, múzeumba járni, sőt, a sport is nagyon lényeges.
A sport megtanít koncentrálni és fejleszti az állóképességet is. Megpróbálom a tanítványaimat magabiztosabbá nevelni. Megtanítom nekik azt is, hogyan kell bemenni a színpadra. Az első mozdulat ugyanis rendkívül lényeges. Fontos, hogy az énekes felkészülten lépjen a színpadra, ne kelljen már a technikán, a szövegen vagy a ritmuson gondolkodni. Nem szabad improvizálni a színpadon - legfeljebb öt százalékban, amikor a partnerre reagálunk. De fel kell készülni arra is, hogy a karmester akár gyorsabb vagy lassabb tempót diktál. Edzeni kell az órákon ezekre a váratlan esetekre.
A skálázás is rendkívül fontos. Amikor skálázom, nem azért teszem, hogy csiszoljam a hangom, hanem azért, hogy bemelegítsem az izmaimat. A testet, a hangszeremet, amelyben ott van az a két kis hangszalag. Mozgásba hozom az összes érzékszervemet. Az előadások előtt rendszeresen tornáztam is, hogy bemelegedjenek az izmaim. Néha úgy érzem, hogy a fiatalok naivan készülnek a pályára. Azt gondolják: elég megtanulni a szerepet, felmenni a színpadra, elénekelni, és kimenni. Nem. Ez ennél sokkal, de sokkal több. Hányszor ültem éjszakánként kezemben a könyvvel, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne még jobban csiszolni, milyen lehetőségek vannak, hogy még jobb legyen az előadás, mi a szöveg értelme, és milyen történelmi környezetben játszódik. Istenem, ha egyszer az emberek megtudnák, hogy mennyi háttérmunka, gyötrődés, gondolkodás, tanulás van egy-egy szerep mögött, biztosan, nagyon meglepné többségüket. Úgy kell felkészülni az énekesnek, hogy minél többet megtudjon a szerepről, és szinte a saját érzéseit elfelejtve álljon ki a színpadra.
Minden egyes alkalommal így készült a szerepekre? Soha, egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy egyedülálló hangja, a rutin és a tapasztalat miatt kevesebb energiát fektetett a tanulási folyamatba?
Soha. Semmi nem megy könnyen. Mindig van valami újabb és újabb kihívás.
Soha nem akartam olyan lenni, mint más.
Magam akartam lenni, azt szerettem volna, hogy a lényegem, a lelkem benne legyen minden szerepemben. Mint amikor valaki néz egy festményt és messziről megmondja, hogy az Munkácsy vagy Goya.
Mire a legbüszkébb az életében?
A családomra vagyok a legbüszkébb. Boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Amikor visszajöttem Magyarországra, a gyerekek kérése az volt, hogy együtt lakjunk. Szinte szimbiózisban élünk - mindenben segítjük egymást.
Nagyon örülök, hogy valóban részese lehetek a mindennapi életüknek. Egy gyönyörű kis csapat vagyunk, ami csodálatosan működik. Végtelenül boldog vagyok, hogy ezt elértem, és ez egy embernek köszönhető, ő pedig Marton Zoltán, a férjem. Ő volt, aki összefogta a családot. 1965-ben volt az esküvőnk és még mindig együtt vagyunk hatalmas szeretetben. A jó Isten megadott 58 évet - plusz kettőt, mert a házasságunk előtt két évvel ismerkedtünk meg. Ezért vagyok a leghálásabb. Sok minden elmúlik - a siker, a taps -, de a szeretett család mindig velünk van.
Az emberek rajongása azonban nem múlik: magam voltam szemtanúja egy korábbi interjúnk során, hogy az egyik hotel halljában sorban jöttek Önhöz az emberek - megszakítva a beszélgetésünket -, hogy gratuláljanak, és hogy néhány percben elmondják, melyik előadását látták, és milyen maradandó élményt nyújtott nekik...
Valóban, az emberek szeretete ma is kísér - hála Istennek.
Rendszeresen odajönnek hozzám, hogy adjak egy autogramot, vagy mondanak néhány kedves szót.
Ma is érzem a rajongást, a szeretetet, és ez boldoggá tesz, mert azt jelenti, hogy valamit hagytam a lelkükben az előadásaimmal. Valami egy életre megmaradt nekik. Ez pedig meghat engem.
Ha a világra tekint, mi az, ami a legjobban aggasztja?
Sok minden aggaszt - részesei vagyunk mindannyian, akarva, akaratlanul a történéseknek. Nézem a híradót és néha sírva fakadok. Mit kell még megélnünk? Hová kell az emberiségnek eljutnia, hogy végre befejezzék az öldöklést, a hazudozást?
Néha azt érzem, mintha kiszabadult volna az ördög a pokolból.
Dugjuk őt vissza oda, ahová való. Soha nem értettem, hogy miért akar rosszat az egyik ember a másiknak? Véleményem szerint az Európai Unió most nem jó irányba halad - és ezt korábban senki sem gondolta volna. Amikor az Unió tagja lett Magyarország is, örültünk, hogy végre kinyíltak a kapuk Nyugat felé - mindig erre vágytunk, ezt olvastuk Adytól, Babitstól. Most pedig az érzem, borzalmas dolgok történnek Nyugaton: kisgyerekeket mészárolnak le egy francia játszótéren, lövöldöznek, robbantanak, a genderideológia beszivárog az óvodákba... Megfoghatatlan. Micsoda őrültség ez?
Ha egy ismerősünk látogatóba jön hozzánk valamely nyugati országból, meglepődik, hogy Budapesten este is lehet sétálni az utcán.
Azt mondják legtöbben: ez hatalmas érték, amire nagyon vigyázni kell. Európában - úgy látom - nincs megállás. Mind rosszabb, és rosszabb a helyzet.
Mit kívánna saját magának, a világnak és a szakmájának születésnapjára?
A világnak csakis békét. Ne öljön ember embert.
Elég volt a pusztításból.
Ne szolgáljanak ki idegen érdekeket az államok - ami természetesen a pénzzel van összefüggésben. Hagyják élni az embereket. Magamnak azt kívánom, hogy megmaradjon az egészségünk, ameddig csak lehet, és a férjemmel még jó néhány szép, nyugodt, egészséges, boldog évet élhessünk. A jövő énekesgenerációját építve 2024-ben már a VI. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny kerül megrendezésre. A magas színvonalú teljesítményünket elismerve a harmadik verseny után - hazánkból egyedül – felvételt nyertünk a Zenei Versenyek Világszövetségébe.
Operaházunknak pedig kívánok egy új intézményt: egy operastúdiót, ahol a fiatalokat fel lehet készíteni az életre, ahol tréningezni tudnak, és minél nagyobb repertoárt gyűjtenek össze. Az Operaház életében egy új korszak kezdődik, ehhez sok erőt kívánok Ókovács Szilveszter főigazgató úrnak és a munkatársainak. Az énekeseket talán ez kevésbé érinti, hiszen ők a közönséget szolgálják. Én a bécsi Staatsoperben hat igazgatót szolgáltam ki. Nem is akárkiket. Nagyon komoly igazgatókat, köztük Lorin Maazelt. Megtanultam, hogy nem a feletteseket, hanem elsősorban a közönséget szolgálom, másodsorban pedig az intézmény fényét csiszolom. Ez a feladata egy énekesnek, a többi kevésbé számít.