Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az 50-es számú iskolát nehezen találtuk meg, net alig-alig van a GPS nem működik végül egy görögdinnye árus néni segített. Kis kanyargós utcákon megyünk, romos és részben már újjáépült kis családi házak között. Sofőrünk ügyesen kerülgeti az aknavetők gránátjainak bombatölcséreit, de így is nagyokat huppan az autó hármunkkal.
A kertvárosi suli igazgatónője izgatottan vár minket a kapuban. Az orosz RT televízió munkatársnője és én, mint egyetlen külföldi újságíró, aki engedélyt kapott, hogy több napot eltöltsön a Donbaszban komoly vendégeknek számítunk.
Az iskola aulájában több szülő és tanuló üldögélt és várták, hogy interjút adhassanak az átélt borzalmakról. Szeretettel várnak minket, de senki sem mosolyog, a szemek sok mindent elmondanak, mielőtt még az emberek megszólalnának.
Nem értem, mindez hogyan történhetett
– kezdi egy édesanya, akihez kisfia szorosan odabújt.
„Mindig is voltak ukrán katonák a városban, de jól kijöttünk velük, beszélgettünk viccelődtünk, voltak, akik ide házasodtak és semmi bajunk nem volt egymással. Miután Zelenszkij lett az elnök minden megváltozott. Idegen katonákat vezényeltek ide, akiket ismertünk azok elmentek. Az újak már nem voltak kedvesek, belekötöttek az emberekbe, lökdösték vagy meg is verték őket. A helyet egyre romlott, majd eldördültek az első lövések is.
A fiatal nő zokogni kezdett, alig bírta folytatni a beszámolót.
"Az azovosok voltak a legborzalmasabbak. Horogkeresztes emblémákkal az egyenruhájukon, úgy viselkedtek, mint anno a náci német katonák. Egy nap a férfiaknak elegük lett és visszalőttek. Hamar elszabadult a pokol. Még ide a kertvárosba is bejöttek a tankok, gyorsan szétlőttek pár házat majd visszavonultak, mielőtt a mieink megjöttek a páncéltörő fegyverekkel. Később az Azovstalból már gránátvetőkkel is lőtték a környéket. Majd nehéztüzérséget is bevetettek. Három éven lőtték a várost, de látjátok ti is, hogy mit műveltek."
Az egyik fiatal lány is szót kért:
A legrosszabb az volt, hogy nem volt már áram, telefon és víz sem. Ami néha egy-két órára jött a csapból az szennyezett volt ezért voltak vízelosztó pontok. Az ukrán mesterlövészek ezeket vették célba. Én gyors futó vagyok. Felkaptam a vizespalackokat és rohantam haza, de aki nem volt elég ügyes azt agyonlőtték. Idős embereket gyilkoltak le, akik csak egy-két palack vizet szerettek volna."
Elmondták azt is, hogy nem volt mobilszolgáltatás sem, így senki nem tudta mi van a családtagjaival a város másik részén.
Most lassacskán kezd helyreállni a normalitás és mindenki nagyon várja a tanévet is. Végre újra oroszul folyik a tanítás. Az ukránok ezt megtiltották, holott a tanárok kérvényezték, hogy maradhasson az orosz nyelv, hiszen ők maguk sem beszélnek ukránul, hogy tudnák úgy elmagyarázni a tananyagot, ám ez nem érdekelte Kijevet. Most megjöttek az új tankönyvek és szép lett az iskola is.
A tanárok, a szülők és a tanulók együtt takarították el a harcok nyomait és festették ki a termeket.
„Olyanok vagyunk, mint egy nagy család" - mondta az igazgatónő. - Újra van jövőképük a tanulóknak is.
Az egyik lány elmondta, hogy ő is újságíró szeretne lenni, ha elvégezte a gimit. Nehéz szívvel köszönünk el tőlük. Igazi kis hősök, még ha ezt nem is tudják, hiszen túlélték a háború borzalmát, pedig nem katonák, nincsen repeszmellényük, kevlár sisakjuk és fegyverük, csak tiszta szívük, amelyben rengeteg szeretet lakozik. Együtt mentünk ki a parkolóba, ahol a legtöbben régi Ladákba szálltak és elindultak egy békésebb jövő felé.
