Mintha egy körhintáról vették volna le - Honda Z50J Monkey (1976) veteránteszt

Ezen a képen jól látszik, hogy az alacsony ülés miatt már az átlagtermetűek térde is közel kerül a kormányhoz

Vidámparki gyerekmotorként indult, de aztán sorozatgyártásba került, majd kultuszgéppé vált az eleinte 5 colos kerekeken gördülő, fekvő egyhengeres motoros Monkey. A könnyen szállítható és vidám Z50J elképesztő karriert futott be; nem csoda, hogy a Honda három évvel ezelőtt felélesztette a sorozatot, igaz, már 125-ösként. Hamarosan arról is közlünk tesztet, addig azonban következzen az idős rokon, vagyis egy 46 éves, alig használt, ötven köbcentis eredeti példány bemutatója.

Tokiótól negyven kilométerre nyugatra működött a technikai sportokra szakosodott Tama Tech vidámpark, amely a Honda tulajdona volt, és 1961-ben nyitották meg. A látogatók sokféle járművet kipróbálhattak, többek között a 49 köbcentis, merev vázas Z100 jelű mini-motorkerékpárokat is. Eleinte csak a gyerekek száguldoztak velük a parkban, de hamarosan egyre több vállalkozó szellemű felnőtt is ki akarta próbálni őket, így a zsebmotor az intézmény fő attrakciójává vált. Nem akarták sorozatban gyártani, de 1962-re a Hondánál ráébredtek, hogy óriási piac rejtőzik a kismotorban.

Ezért 1963-ban piacra dobták a CZ100 utcai modellt, amely műszakilag alig különbözött a vidámparkitól, viszont megkapta a Super Cub látványos, krómozott tankját. A minimotor-mánia ekkorra már világszerte ébredezett, de a Honda olyasmit tudott, amit a konkurencia nem: OHC-vezérlésű, négyütemű motort és háromfokozatú félautomata váltót kínált. Először csak Ázsiában árulták a nevével ellentétben 50 köbcentis gépet, de a sikereket látva bevezették az európai piacokon is. A Monkey (majom) becenév a motorosra kényszerített guggoló testtartásból eredt.

A kempingezők is rákaptak

1968-ban jött az áttervezett Z50A nevű változat, teleszkóppal (hátul maradt a merev váz), 5 helyett 8 colos felnikkel, a gyerekek helyett immár elsősorban felnőtteknek tervezve. Nagy attrakciója volt a lehajtható kormány és nyereg, illetve a felcsapható lábtartó, benzintartályát és porlasztóját pedig tökéletesen le lehetett zárni. Így egy nagyobb autó vagy kombi csomagtartójában is elfért a gép, de a lakókocsisok, kishajósok, sőt, hobbirepülősök is hamar felfedezték maguknak. A Z50A-t nagy számban küldték Európába, Amerikában pedig akkora sláger lett, hogy az első évben 70 ezret adtak el belőle.

Később többször is átalakult a modell, a benzintartály volt a stiliszták kedvenc játékszere: létezett trapéz, háromszög és ovális formában, miközben a mérete is változott. Ázsián kívül azonban – a nehezebb motorosok miatt – gyakran eltört a hátsó váznyúlvány,

ezért 1972-ben a Honda lengőkarra váltott, és a négyfokozatú, de már nem automata kuplungos váltó is megjelent.

Számos további apró változtatással elképesztősen sokáig, egészen 2017-ig gyártásban maradt a típus, és egy különleges, csak a japán piacra szánt, 500 darabos sorozattal búcsúztatták el, a vásárlási lehetőséget sorsolták.

A Monkey a földgolyó legkedveltebb minimotorja, és veteránként töretlen a népszerűsége, hiszen vidám stílusa és könnyű szállíthatósága a márkára jellemző megbízhatósággal társul. Igen kedvelt a gyűjtők körében a korai M-széria, a maga sajátos formáival és skót kockás szövet borítású nyergével. Számos országban – mindenekelőtt Kínában – készültek másolatai, a retró divatot látva pedig a Honda úgy döntött, hogy feltámasztja a zsebmotort. 2019 óta van gyártásban (és nálunk is kapható másfél millió forintért) a Z125M Monkey, immár 125 cm3-s befecskendezős motorral és ABS-szel.

Majom a köszörűkövön?

Tesztmotorunk egy Z50J kivitel, már első-hátsó rugózással és négyfokozatú váltóval. 46 éves, ez idő alatt összesen csak 186 kilométert futott, tehát újszerű és még bejáratós. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy újkorában vasúton érkezett Ausztriába egy nagykereskedőhöz, de kipakoláskor leborult a kocsiról, amitől a tank, a primer hajtás fedele és a szerszámdoboz is megsérült. Ilyen állapotban nem kellett senkinek, végül aztán hosszú idő után mégiscsak megvette valaki, nagyon olcsón. Ám ő sem foglalkozott vele, letámasztotta, talán meg is feledkezett róla, majd jóval később meghirdette.

Jelenlegi gazdája amint tudomást szerzett a lehetőségről, lecsapott rá és hazahozta a gyűjteményébe. Viszonylag könnyen ki lehetett javítani a régi horpadásokat, a tankot újrafényezték és kicserélték a matricáit is.

Így tényleg kivételes állapotú, de ennél sokkal jobban meglepett minket, hogy a valóságban mennyire elképesztően pici.

A legegyszerűbben úgy tudunk felülni rá, ha hátulról megközelítve a lábunk közé vesszük. Utána azonban akárhogy is fészkelődünk, szinte lehetetlen megtalálni az igazi motorokéhoz hasonlító pozíciót, közel ülünk az aszfalthoz, de a térdünk szinte érinti a kormányt.

Néhány rúgás után életre kel a négyütemű motor, amelynek hangja meglepően mély, kissé nyers. A négyfokozatú váltónak már nincs félautomata üzemmódja, azaz mindig kuplungolni kell. Tényleg bejáratós a Monkey, a karok és a pedálok keményen, kissé nehezen mozognak. Minden fokozatban hosszan ki lehet (és kell is) húzatni, nem tiltakozik ellene. A tempós haladáshoz ajánlatos magas fordulaton tartani a motort és gyorsan kapcsolni; pedig nem túl nagy a különbség az áttételekben.

Induljon a bonszai-motor!

Határozott mozdulatokkal kell dolgozni bal lábbal, hangos klattyanás jelzi, hogy beugrott a fokozat. A végsebesség 45-50 km/h, lakott területen épp tudja tartani a mai forgalom ritmusát, inkább a vidéki települések ritmusához való. Nagyon rövid, egy méter alatti a tengelytáv, ügyesen fordul be közel derékszögben is, de közben be kell húzni a térdeket, mert beleütközik a kormány. Városon kívül csak keveset mentünk vele, egyrészt, hogy ne szaporítsuk nagyon a kilométerek számát, másrészt pedig mert „menekülés" vele az élet: 1,7 lóerőtől egyetlen kismotornál sem szabad csodát várni.

Egyenesben rövid tengelytávja és vastag kerekei miatt hajlamos picit elsétálni a „majom", úgyhogy folyamatosan korrigálni kell. Kanyarodásnál ugyanakkor a vastag gumik ellenére meglepően stabil, aminek a rendkívül alacsony súlypont lehet az oka, nagyjából a talajtól 60 centire ülünk a nyergen.

Feszes a rugózás, lengéscsillapítás nincs, a rugóutak pedig rövidek, így az úthibák kezelése rossz,

a kisebb egyenetlenségek elnyelésében azonban a ballonos abroncsok is segítenek. Mechanikus dobfékek lassítják, ilyen tömeghez és végsebességhez még épp megfelelnek, finoman adagolhatók.

A kis Honda városi, falusi vagy tanyasi lóti-futinak ma is jó lenne, de hosszabb úton kucorogni rajta kicsit sem élvezetes, ugyanakkor állítólag egész jó terepen – ezt egy ilyen szép veteránnál inkább nem próbáltuk. Sokan álmodoztak ilyen gépről a szocialista blokkban, köztük Magyarországon is, de szó sem lehetett importól, helyette csak egy-egy szerény minőségű és kétütemű másolata, a Romet Pony és a Mini Riga állt néhanapján a vas-műszaki boltokban, és hamar gazdára is találtak. Be kell azonban látni, hogy az igazán felhőtlen vidámsághoz a műfaj úttörője, a Monkey a legideálisabb társ.

Műszaki adatok - Honda Z50J Monkey (1976)

Motor: OHC-vezérlésű, négyütemű, léghűtéses egyhengeres. Hengerűrtartalom: 49 cm3. Furat x löket: 39,0 x 41,4 mm. Kompresszióviszony: 8,8:1. Teljesítmény: 1,7 LE, 6000/perc fordulaton. Nyomaték: 2,75 Nm, 4000/perc fordulaton.

Erőátvitel: négyfokozatú lábkapcsolású váltó, többtárcsás olajfürdős kuplung, lánchajtás.
Felépítés: felső gerincváz hegesztett acélcsőből.

Felfüggesztés: lengéscsillapítás nélkül, elől teleszkóp, hátul lengővilla tekercsrugókkal. Elöl-hátul mechanikus dobfékek.

Hosszúság x szélesség x magasság: 1280 x 580 x 865 mm. Tengelytáv: 880 mm. Tank: 4,0 l. Saját tömeg: 62 kg.

Végsebesség: 45 km/h.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil júniusi számában: