Felfordult az autópiac az elmúlt hónapokban, alapanyaghiány és infláció kíséri a háborús időszakot, úgyhogy hét ülést hétmillió forint körül, sőt, még tízmillióig bezárólag sem kínál más gyártó. Ebben fontos szerepet játszik, hogy megszűnt a nagycsaládosok autóvásárlási támogatása, de más tényezők is akadnak, a Stellantis és Toyota közös egyterűi például személyautóként többé nem kaphatók belső égésű motorral. Akinek tehát fontos az ár, ha eddig nem tette, ezután kénytelen lesz megbékélni a Renault diszkontmárkájával, amivel szerencsére egyre kevesebb kompromisszumot kell kötnie.
Persze maga a Jogger nem újdonság, többször találkozhattak vele már az Origo autó rovatának olvasói, tavaly év elején kint voltam a nemzetközi menetpróbán és az első tesztautó is nekem jutott, mondhatni, hogy van némi közös múltam ezzel a családi Daciával.
Mostani tesztünk apropója a 2023-as ráncfelvarrás, aminek legfontosabb újdonsága az új arculati elemek felbukkanása.
Vadonatúj a logó, kifejezetten tetszetős, és fontos szerepe lehet abban, hogy a márka végleg levetkőzze a Merkúr-idők szocialista hangulatát, amiben segít, hogy már nyomokban sem emlékeztet az embléma az 1310 TX-ek pajzsára.
Inkább X-nek tűnik a stilizált D-C kombináció, és az autóiparban kevésbé járatosak számára ma még nem egyértelmű azonnal, hogy milyen gyártmánnyal is állnak szemben. Hátul persze az új tipográfiával kiírt Dacia felirat segít eligazodni, mindenesetre a román brandet sikerült ügyesen újraértelmezni, és így a Joggert meglepően sokan dicsérték a teszthét alatt – holott a karosszéria és a teljes belbecs lényegében változatlan. Valószínűleg a matt zöld (hivatalosan zuzmó szürke), kissé military-hangulatú fényezés is hozzáadott az újdonság illúziójához, a friss színárnyalat érdekes, de cseppet sem tolakodó.
Nem vitás, sokkal menőbb a megjelenése, mint a Lodgy nevű elődé, ez már nem egyterű, hanem inkább egy méretes kompakt kombi, megnövelt hátsó traktussal. Nekem az új Daciák hangulata kissé az újkori olcsóbb Volkswagenekét idézi, a Taigo vagy a T-Cross külsőre hasonló, a hátsó lámpa íve pedig volvós. Hosszra és szélességre átlagos a Jogger, a magassága viszont (főleg a B-oszloptól hátrafelé) kiemelkedő, így lehetett a második és harmadik üléssorban is egész rendes fejtér. Ezen a részen az Extreme kivitelben az üvegek is sötétítettek, és a leghátul ülők billenőablakot is kapnak.
Nyilván hozzájárulnak a filigrán, alig 10 kilós harmadik sori székek is ahhoz, hogy a külső méretekhez képest leghátul meglepően jól el lehet férni.
A középső sor ülései 1/3 – 2/3 arányban dönthetők, de sínen csúsztatni nem lehet őket, tehát a variálhatóság nem tökéletes,
mégsem kényszerít élhetetlen kompromisszumokra. Hét személlyel bizony jelképes (160 literes) a csomagtér, így hosszabb útra elkél a tetőbox, amit a keresztbe forgatható, és így alaptartóként szolgáló tetősíneken könnyű rögzíteni, míg két üléssorral 506, eggyel pedig legalább 1594 literre nő a raktér.
Bár a Logdy ennél tágasabb volt, jól használható a Jogger utas- és csomagtere, a berendezés pedig formára és kivitelre is lényegesen jobb. Közel tökéletes az ergonómia, gyorsan és logikusan működik a menürendszer, az analóg műszeregység középére egy monokróm kijelző jutott, de az is tökéletesen elegendő a fedélzeti számítógép adatainak megjelenítésére. Mindig szívesen látjuk a fizikai gombos és tekerős klímaszabályzást (automata), ahogy a kormányról vezérelhető tempomat is jól kezelhető, és pluszpontot kap az érintőképernyő mellett elhelyezett, USB-csatlakozós telefontartó.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!