Figyelj, komám, a te döntésed, hogy leugrasz-e

A Szabadság hídra felmászó öngyilkosjelöltek többségének öt-tíz perc elég ahhoz, hogy rádöbbenjenek, ostobaság eldobni az életüket. Akik nagyon szorongatják a vasat, azok inkább figyelemre vágynak, de akik előredőlve méregetik a távolságot, eltökéltek. Interjú Balázs Józseffel, a sokat látott tűzoltóval.

Balázs József tűzoltó alezredes kapta az idén a Lélekben Otthon Alapítvány díját. Ezt olyan nem pszichológus szakembernek ítélik oda, aki különösen sokat tesz az öngyilkosságok megelőzéséért. Balázs Budapest egyik legrégebben dolgozó készenléti szolgálatos - piros autóval kivonuló - tűzoltója, akinek eddig mindenkit sikerült lebeszélnie az ugrásról.

A fővárosi tűzoltók évente hányszor vonulnak ki öngyilkosságra készülőkhöz?

A számok minden évben változnak, de átlagban évi 40-50 esetben hívnak bennünket öngyilkosjelöltekhez, vagy ahogy mi nevezzük: magasból mentéshez. Tudni kell, hogy sok esetben nem valós öngyilkosjelöltekről van szó, a Szabadság hídra felmászó emberek nagy része nem akar meghalni. Ők bajban lévő emberek, akik figyelmet szeretnének.

Honnan látja a tűzoltó, hogy valakinek komoly a szándéka, vagy csak figyelmet akar?

A mozdulatokból egyértelműen látszik. Aki méregeti a távolságot, szinte már dől előre, látszik, hogy gyűjti a bátorságot, épp számot vet az életével, az eltökélt. De vannak, akik úgy szorítják a vasat, hogy még az ujjaikat is nehéz lefejteni róla. Nekik eszük ágában sincs leugrani, csak megoldást, kiutat keresnek. Ezek a helyzetek a mentés szempontjából megnyugtatóbbak, mert az, hogy valaki szorosan rátapad egy kandeláberre, egyfajta kötődést jelent, úgy tűnik, mintha félne. És vannak azok is, akik rögtön hangot adnak az igényüknek: "Csak akkor jövök le, ha idehívják a köztársasági elnököt, vagy idejön a BBC". Az ő esetükben világos, mi áll a tettük hátterében.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Mi történik a magasban? Mivel szokta rávenni a híd tetején állókat, hogy lejöjjenek?

Nincs egyenmegoldás, minden eset más, nem lehet felcsapni egy szakkönyvet a 35. oldalon, hogy ezt most így kell megoldani. Például az alkohol mindenkire másképp hat: van, aki kedves, mosolygós lesz tőle, van, aki agresszívabb. Nekünk a hídon inkább az utóbbi táborral van dolgunk. De bárkiről legyen is szó, az első, hogy párbeszédet tudjunk kialakítani vele. Amit így könnyű mondani, a valóságban azonban néha igen nehéz, hiszen sokan már ötven méter távolságból kiabálnak, hogy ne menjek közelebb. Az én stratégiám, hogy első körben ő diktálja a feltételeket, a tűzoltó pedig ügyesen lopva a távolságot úgy alakítja a beszélgetést, hogy előbb-utóbb átvegye az irányítást.

Átlagosan mennyi ideig tart egy ilyen tárgyalás?

Öt-tíz percig. Ennyi elég ahhoz, hogy valaki rádöbbenjen, hülyeség eldobnia az életét. Nem szoktam nagy filozofikus gondolatokat felvázolni, csak annyit mondok, hogy "figyelj, komám, a te döntésed, hogy leugrasz-e, de én azért vagyok itt, hogy segítsek neked". Soha nem kergetek embert a hídon, mert abból baleset lehet: ő is megcsúszhat, bennünk is kár keletkezhet. Az én filozófiám, hogy mi segíteni megyünk oda, és ezt valaki vagy elfogadja, vagy nem.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Emlékszik, melyik volt a leghosszabb mentése?

Emlékszem, de nem vagyok rá rettentő büszke. 58 percen keresztül tartott, és azt kell hogy mondjam, hogy azt az embert láttam félúton a hídpillér és az aszfalt, illetve a Duna között. Ott igazából vesztes voltam, mert annak ellenére, hogy az illető nem ugrott le, lélekben feladtam. Hiába ígértem fűt-fát-virágot - pedig nem szokásom -, rendíthetetlennek tűnt. Családi dráma állt a háttérben: elvált család óvodás korú, 4-5 év körüli gyerekkel. A volt feleség valami miatt akadályozta a gyerek láthatását, ez motiválta az illetőt öngyilkosságra. Általában tényleg hamar megtalálom az emberekkel a hangot, de vele nem sikerült, nullára redukálódott a tárházam, úgy éreztem, már semmit sem tudok előhúzni. És amikor lélekben feladtam, és lenéztem a harmincméteres magasságból, és megláttam az ötödik kerület, a nyolcadik kerület összes tűzoltóautóját, a rohamkocsikat, a kifeszített párnát, hirtelen nyomdafestéket nem tűrő stílusban kiszakadt belőlem, hogy most képzelje el, hogy ha épp a lánya óvodájában van tűz, a gyerekek bent égnek, mert a tűzoltóautóink itt állnak improduktív módon. És az útszéli stílus és ez a morbid kép volt az, ami hirtelen sokkolta az illetőt, aminek hatására hajlandó volt bemászni az emelőkosárba.

Gondolom, fent a magasban néha meglepő élettörténetekkel, szokatlan fordulatokkal találkozik.

Igen, vannak utólag mókás esetek. Egyszer például egy fiatalember hajnali egykor azt követelte, hogy hívjuk ide hozzá Cicciolinát. Mondtam neki, hogy "nosza rajta, komám, hívjuk", és vettem a szolgálati telefonom. Nyilván időt akartam nyerni, mert ha azt mondja, hogy nem tudja a számát, akkor mondhattam volna, hogy menjünk le, szerezzük meg. De a fiatalember fejből mondta a számot, én meg tárcsáztam. Egy idősebb férfihang vette fel, illedelmesen bemutatkoztam, és mondtam, hogy a hölggyel szeretnék beszélni. Akkor lepődtem meg csak igazán, amikor az úr azt felelte, hogy mindjárt adom. A hölgynek is bemutatkoztam, kedves, bűbájos volt. Kiderült, hogy a fiatalember dolgozott neki, és elszámolási vitájuk támadt, amit aztán ott tisztáztak.

Egy másik esetben egy jóképű fiatalember zokogott, mint egy csecsemő. Nagyon megsajnáltam: "aranyapám, szerelmi bánat, ugye?" "Bármit teszel, a te döntésed, de jóképű, fiatal pasi vagy, a mai trendnek tökéletesen megfelelsz, kizártnak tartom, hogy a csajok ne buknának rád" - mondtam neki. És aztán beszéltem még egy sort a lányokról, amikor felzokogott, hogy értsem meg, nem nőről van szó, hanem a Feriről.

Rossz lóra tettem, de sikerült hirtelen váltani. Elkezdtem neki sorolni a könnyűzenei életből a meleg popsztárokat: "ott van a George Michael, imádom a pasast!" "És ott volt a Freddy Mercury, a világ nem hordott még egy olyan pasast a hátán!" Megérezte, hogy nem elutasítóan állok hozzá, "hogy itt van ez a hülye buzi", hanem egyfajta együttérzéssel. Próbáltam jelezni neki, hogy magánügy, ki milyen nemhez vonzódik, de az élet rendje az, hogy mindenkit elhagynak egyszer-kétszer, és bizonyára ő is hagyott már el másokat.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Előfordult, hogy valakit nem tudott lehozni?

Velem szerencsére még nem történt ilyen. Az borzalmas lehet. Az érzést egyébként ismerem, hiszen nap mint nap átéljük, amikor például tűz van egy lakásban, és halljuk a bent lévők hangját, de a 12 pontos acél biztonsági ajtó kinyitása nekünk is idő. Vagy amikor egy baleset során az autóba beszorult sérült a karjainkban hal meg.

Egyébként miért a tűzoltó hozza le a hídról az öngyilkosjelöltet, miért nem a rendőr? Hiszen ez tulajdonképpen közrendvédelmi feladat.

Igen, ha valaki felmászott a hídra, és áll a forgalom, az anyák nem tudnak óvodába menni a gyerekért, a fiatal nem tud az egyetemre menni, akkor tulajdonképpen a közrend sérül. Mégis száz éve az a szokás, hogy a tűzoltó mászik, és megkockáztatom, talán jobban is csináljuk, mert bennünk mint intézményben a felmérések szerint jobban bíznak az emberek, mint a rendőrségben vagy a mentőkben. És részben ez a bizalom az, amely a krízishelyzetben lévőt arra motiválja, hogy együttműködjön velünk. A díj átvételekor is elmondtam, úgy érzem, ez a bizalom nem személy szerint nekem szól, hanem a szervezetnek. Jólesett az elismerés, de a díjjal járó pénzjutalmat felajánlottam a Lélekben Otthon Alapítványnak, mert a kollégák között úgysem tudtam volna szétosztani. Nekünk benne van a munkaköri leírásunkban, azért kapjuk az illetményünket, hogy ha kell, másszunk a hídra.

Itthon naponta hatan lesznek öngyilkosok

A magyarországi öngyilkosságok száma drasztikusan csökkent az 1980-as évek óta, ám ez 2007-ben megállt, és azóta is stagnál. Évente körülbelül 2500-an oltják ki önkezűleg az életüket, az öngyilkossági kísérletek száma ennek sokszorosa. Összehasonlításképpen: közúti balesetben naponta 2-3 ember hal meg, öngyilkosság miatt 6-7.