Az élet egy doboz avas bonbon

2009.02.04. 11:48

Benjamin Button élete egyáltalán nem különös, mert már egy csomószor láttuk, ráadásul a korábban szerzői függetlenségéről híres David Fincher sem bizarr, meseszerű irányba nem merte elvinni filmjét, sem a naiv szentimentalizmust nem vállalta fel teljes mértékben. Amiért mégis érdemes megnézni a 13 Oscar-díjra jelölt Benjamin Button különös életét, az egy meggyőző betekintés a technika mai állásába, és egy hullámvasútszerű utazás Brad Pitt karrierjében.

Soha nem tudnék nem ajánlani egy filmet, amelynek a stáblistáján megtalálható David Fincher, Brad Pitt, Cate Blanchett és Tilda Swinton neve, viszont négy jobbat is tudnék, amelyen legalább kettőjüké ott van. Persze nem is az a lényeg, hogy a Hetedik, a Harcosok klubja, a Bábel és az Égető bizonyíték teljesen más műfajaik ellenére mennyivel jobb filmek, hanem, hogy itt van egy várva-várt moziélmény napjaink négy legfelkapottabb hollywoodi művészével, akik évek óta pályájuk csúcsán vannak - és csalódás.

Csalódás, mert már egy éve tudjuk, hogy Benjamin Button élete azért különös, mert öregedés helyett fiatalodik. Na és? - kérdezhetnénk. És semmi, ennyi a történet - lényegtelen, hogy miért történik mindez, és epikus műfaja ellenére, maximum annyi tanulságot szűrhetünk le belőle, hogy "minden mulandó". Az öreg fejű fiatal, majd fiatal fejű öreg persze belebonyolódik szerelembe, háborúba, viharba és holdfényes éjszakába, de a látvány mögött nem igazán van tartalom. A cselekmény sok fordulata csak azért történik, mert ilyen filmekben ez szokás, és a néző csak utólag döbben rá, hogy mennyire lusta megoldás volt a halálos ágyán vergődő nénit megtenni narrátornak, a szerelmesek boldog napjait egy montázzsal elintézni, vagy a semmitmondó történetet a Katrina hurrikán révén aktuálisnak feltütetni.

Forrás: [origo]
Benjamin Button különös élete | Cate Blanchett


Vannak hangulatos jelenetek, pl. a Tilda Swinton-epizód vagy Benjamin franciaországi kalandjai és az imént említett csalódás azért csak később jelentkezik, mert Fincher vizuális virtuozitása végig leköti a szemünket és az "Úristen, ez tényleg Brad Pitt!" és a "Hú, Cate Blanchett még öregen is szép lesz" gondolatok elegendő szórakozást jelentenek a 2 és fél órás játékidő hosszára. A fényképezés szép, a trükkök virtuózak és úgy általában a látványra nem lehet panasz. Pitt kopasz-tata képei már hónapokkal a bemutató előtt bejárták a világot, de ugyanilyen hatásos visszaalakulása a Ha eljön Joe Black, sőt a Thelma és Louise-kori önmagává. Ilyen szempontból a film, mintegy tisztelgés Pitt karrierje (vagy akár a hollywoodi sztárok filmszalagon végigkövethető átalakulása) előtt, és érdemes lesz húsz-harminc év múlva összevetni a digitális és sminkes bravúrt a színész akkori külsejével.  Paul Newman vagy Robert Redford pályafutásának felidézéséhez egy polcnyi DVD kell, Pittéhez lehet, hogy ez az egy is elég lesz (bár az én polcomon a Harcosok klubja elé sosem kerülhet). Pont emiatt azonban Benjamin Button messze nem egy olyan ikonikus karakter, mint Tyler Durden, mert a színész/sztár végig elnyomja a - születési rendellenességétől eltekintve nem túl érdekes - karaktert.

Forrás: [origo]
Benjamin Button különös élete | Brad Pitt 


Talány, hogy mi vonzotta David Finchert ebben a történetben, de kőkemény üzleti kompromisszum gyanítható a háttérben, ami rá is nyomta a bélyegét a kész filmre. A Harcosok klubja és a Zodiákus alkotója ugyan a filmőrültek által istenített kultrendező, de filmjei sosem tartoztak a bombabiztos kasszasikerek közé. Most kapott 150 millió dollárt, hogy megmutathassa, nem állt meg A Gyűrűk Urá-nál a filmes technika fejlődése, de cserébe ráállították Eric Roth-t forgatókönyvírónak, aki olyan történetekkel találta meg az utat korábban amerikaiak millióinak (és az Oscar szavazóinak) szívéhez, mint a Vágta, az Ali, A suttogó vagy a Forrest Gump. Rengetegen megállapították már előttem, de nem véletlenül, hogy pontosan az utóbbira hasonlít legjobban a Benjamin Button különös élete, sőt bizonyos motívumok egy az egyben újrafelhasználásra kerültek. Sokan utálják is a Forrest Gump-ot és túlértékelt, amerikai patrióta giccsnek tartják, amivel én nem értek egyet, mert Robert Zemeckis 15 évvel ezelőtti, 13 Oscar-díjra (ugyanannyi, és majdnem ugyanazokban a kategóriákban, mint a Benjamin Button) jelölt filmje szórakoztató és bátran, de ízlésesen adagolja a szentimentalizmust. Fincher megkapta Roth-tól az életén átbukdácsoló különcöt, a gyerekkortól egész életen át tartó szerelmet, a kis epizódokra felbukkanó, jellegzetes amerikai karaktereket és a doboz bonbonnyi anyai szeretetet, de megijedt tőle. Az érzelgősséget elutasítva persze mehetett volna a Tim Burton vagy Terry Gilliam-féle bizarr, felnőttmese irányába is, de döntés helyett csak maradt a trükköknél, külsőségeknél. Filmje így egy szentimentális történetet sterilen feldolgozó technikai mutatvány lett.

A technikai mutatványokkal viszont az a helyzet, hogy az embereknél százszor gyorsabban öregszenek és halmozottan érvényes rájuk a "minden mulandó" alaptanulság.

KAPCSOLÓDÓ CIKK