A bőr, amelyből ki akarok szállni - kritika A bőr, amelyben élek című filmről

Banderas és Almodóvar újra együtt! Plusz tigrisszerkós szatír, szúnyogálló mesterséges bőr és fogvatartott bombanő - vajon lehet nem szeretni A bőr, amelyben éleket? Kritikusunk utálja magát érte, de neki odaadó Almodóvar-rajongóként sem sikerült.

Pár dolgot leszögeznék elöljáróban: amióta az eszemet tudom, feltétlen híve vagyok Pedro Almodóvarnak: minden filmjében megláttam a jót, ha ismételte magát, azt kedves kikacsintásnak értékeltem a rajongók számára, és úgy gondolom, hogy még a leggyengébb filmje is jobb, mint a mindenkori mozikínálat kilencven százaléka. Teljesen más ligának tartom, mint a többi kilencven százalékot, és sohasem fogja nálam ugyanezt jelenteni, ha egy Jennifer Aniston-filmre azt mondom, hogy rossz, mint ha egy Pedro Almodóvar-filmre mondom azt, hogy rossz. Szóval jöhet a feketeleves.

Elena Anaya és Antonio Banderas A bőr, amelyben élek című filmben

Az új Pedro Almodóvar-film nem túl jó. Az életmű legalsó tájékán lehetne elhelyezni, együtt a Kiká-val, a Szenvedélyek labirintusá-val, vagy a Titkom virágá-val, ami a felsoroltakhoz hasonlóan azt jelenti, hogy csomó briliáns apró részlete van, parádésak a díszletek, izgalmasak a színészek, de az egész mégis üres és céltalan. Kidolgozatlanok a karakterek és az őket összekötő viszonyrendszer, a műfajok keverésének eredményeképpen pedig A bőr, amelyben élek se nem félelmetes, se nem drámai, és (ami a rendező kevés filmjéről mondható el) még csak nem is vicces.

A főhős egy megszállott sebész, Robert Ledgard (Antonio Banderas), aki extra védelmet nyújtó mesterséges bőr előállításán ügyködik, és pompás kúriájának egyik szobájában fogva tart egy nőt, Verát (Elena Anaya). Vera látszólag Ledgard kísérleti nyula, remekül is mutat a bőrkosztümben, épségére pedig a szintén titkokat rejtegető házvezetőnő (Marisa Paredes - meglepően jellegtelen) vigyáz. A karaktereket összekötő sötét múltra fokozatos visszaemlékezésekben derül fény, de csodálkoznék rajta, ha bárkinek is rejtély maradna a felállás háromnegyed óra után. Mivel a csavarok kiszámíthatóak és nem különösebben sokkolóak, nehéz a filmet thrillerként bármennyire is komolyan venni.

Antonio Banderas és Elena Anaya A bőr, amelyben élek című filmben

Ami a drámát illeti, bosszútörténetből még a legtöbb heti tévésorozat egyik epizódja is érdekesebbet tud mutatni, az istent játszó dr. Frankensteinekkel pedig tele a padlás. Érdekes történet híján pedig nem marad más, mint kiélvezni, hogy végre újra egy Almodóvar-filmet látunk, még ha nem is a legjobb fajtából. Jellegzetes a zene, harsányak a színek, és annyira makulátlanul megtervezett a díszlet, hogy minden apró részletnek rendeltetése van. Aki nem ismeri különösebben a spanyol maestro filmográfiáját, annak eleve halálra ítélt vállalkozás ezzel a filmmel rákattanni, akinél viszont ez már korábban megtörtént, azt a játékidő nagyobb részére le fogják kötni az olyan gyönyörűen komponált jelenetek, mint ahogyan Ledgard óriáskivetítőn figyeli fel-felpillantó rabját, ahogyan Vera testhezálló dresszben jógázik, vagy ahogyan egy kirakati ruhán visszatükröződik a főhősnő sziluettje.

Elena Anaya A bőr, amelyben élek című filmben

Talán a filmtörténelem katartikus pillanatának kellene lennie, hogy Almodóvar korai és egyetlen valamirevaló férfi múzsája, Antonio Banderas két évtizednyi Hollywood után "hazatért", elvégre igenis katartikus pillanat volt a Volver-ben majdnem ugyanennyi év (és egy óriási összeveszés) után viszontlátni Carmen Maurát. Maura a mosolyszünet alatt valódi űrt hagyott Almodóvar filmjeiben, míg a Banderasnak szánt karakterek megmaradtak, csak jelentéktelenebb arcok játszották el őket. Talán épp ezért a karrier-újradefiniáláson igyekvő színészen kívül senkit sem zavart volna túlságosan, ha ezt a szerepet is más spanyol színész kapja meg. De Banderasszal egyébként nincs baj; latin szeretős manírjait sikerült hideg minimalizmusra cserélnie, így megkapta egykori mesterétől a várva várt drámai áttörést, és ötvenen túl is nagyon szereti őt Almodóvar kamerája. Más kérdés, elég érdekes-e ez a figura ahhoz, hogy ébren tartsa a figyelmünket.

A női főszerepet nem meglepő módon ügyeletes kedvenc múzsájának, Penélope Cruznak szánta a rendező, de ahogy haladt a forgatókönyvvel, egyre kevésbé tudta őt elképzelni Vera Cruzként (hopp, egy elég egyértelmű utalás rá!). Nem lepne meg az sem, ha Cruz egyszerűen nem vállalta volna el a zsinórban harmadik közös filmet, de A Karib-tenger kalózai 4 után aligha feltételezhetjük, hogy kőkemény minőségsznobbá vált volna. Akárhogy is történt, jó döntés.

Elena Anaya és Antonio Banderas A bőr, amelyben élek című filmben

Penélope túl feminin Verának, ugyanis a Kika Sebhelyesarcú Andreája óta nem is láthattunk ilyen androgün Almodóvar-hősnőt. Andrea persze azonnal eszünkbe juttathatja Almodóvar második legemlékezetesebb, méltatlanul elhanyagolt múzsáját, Victoria Abrilt, aki ráadásul Banderas partnernője volt a húsz évvel ezelőtti utolsó együttműködésükben, a briliáns Kötözz meg és ölelj!-ben. Szóval ő iszonyatosan jó lett volna erre a szerepre, és ha Antonióval együtt, egyszerre tértek volna vissza Almodóvar kamerája elé ennyi idő után, akkor még a filmtörténelmi jelentőséget illetően is meglágyulnék. A lényeg viszont, hogy a tizenhat évvel fiatalabb Elena Anaya néhány jelenetben kiköpött Victoria Abril, és ez egyrészt pozitív, mert Abril piszkosul jó színésznő, és Anaya is lehet, hogy az lesz, másrészt viszont szomorú, mert eszembe juttatja, hogy Abril mennyivel jobb Almodóvar-filmekben szerepelt.

A párhuzam pont a Kötözz meg és ölelj!-jel adja magát leginkább, hiszen ott is a Banderas által alakított fogva tartó és foglya közötti kapcsolat adja a történet gerincét, ráadásul az ottani fordított szerelmi történet lehetősége A bőr, amelyben élek-ben is felcsillan. Nem is tudom, hogy annak megismétlése lenne a sablonosabb megoldás, vagy az, ami végül a film végkifejlete lett. Rengeteget védtem, sőt dicsértem Almodóvart az önreferenciák ötletes alkalmazásáért, de most először azt érzem, hogy nem a régi rajongók kényeztetése a célja, hanem az eredeti ötletekből való kifogyás leplezése. Különben miért hasznosítana újra egy felettébb gusztustalan megerőszakolós jelenetet az egyébként is leggyengébbnek tartott filmjéből (Kika)? Annak ellenére, hogy karrierje során mindössze harmadik alkalommal dolgozik hozott anyagból (Thierry Jonquet Tarantula című regénye alapján írta a forgatókönyvet), és szabadon alakíthatott, "almodóvarosíthatott" a történeten, kissé elkeserítő a kreativitás hiánya.

Roberto Álamo és Marisa Paredes A bőr, amelyben élek című filmben

Mivel egészen megviselt, hogy lehúztam egy Almodóvar-filmet, egy dolog volt, amit nagyon szerettem volna megtenni e sorok leírása után; azonnal berakni a DVD- lejátszóba, és megnézni az 1990-es Kötözz meg és ölelj!-t. Megtettem, és helyre is állt bennem minden - mindenkinek melegen ajánlhatom ezt a duplázást. A bőr, amelyben élek ugyan nem lett tőle jobb film, de a végkicsengés mégis csak az, hogy Almodóvar már réges rég bizonyított, nem kell minden egyes alkalommal számon kérni rajta a zsenialitást.