Visszasírjuk Hugh Grantet

2013.10.17. 14:15

Ahogy volt idő, amikor Woody Allen is csak magát ismételte, de a főszerepből kiöregedve más színészekkel játszatta el önmagát, úgy ragadt benne Richard Curtis is a kedvenc műfajában, és próbálja Hugh Grant gúnyáját valakire ráaggatni. Ennek persze mindig rossz a vége: az Időről időre csak halvány másolata a Négy esküvő és egy temetésnek, vagy a Sztárom a páromnak, nem is beszélve az életmű ékkövének számító Igazából szerelemről. És ahogy Domnhall Gleeson nem egy Hugh Grant, úgy Rachel McAdams sem ér fel Andy McDowell-lel és Julia Robertsszel.

 

Persze nem lehet könnyű ennyi sikerfilmmel a háta mögött nekivágni egy újnak, hogy jó lenne megint egyszerre giccsesnek, intellektuálisnak; érzelmesnek, de fanyarnak; európainak, de hollywoodiasnak is lenni. Jó lenne egyszerre tetszeni a férfiaknak - akik különben megvetik ezt a műfajt - és a nőknek, plusz megfelelni a vígjáték örök szabályainak: az okosan felépített szerkezetnek, a banalitásában is egyedi sztorinak, a szerethető, hétköznapi hősöknek, az elszállt mellékalakoknak, és a könnyed poénszórásnak. Hát, röviden ennyi, ami most mind, egyszerre csődöt mondott.

Időről időre Forrás: UIP Dunafilm

Eleve nehéz elképzelni, hogy egy olyan okos írónak, amilyen Richard Curtis, mi kell ahhoz, hogy az időutazást fenomális alapötletnek lássa. Csakis kínjában juthatott az eszébe, de még így is felfoghatatlan, miért nem szánt energiát a kidolgozására.

A sztori ugyanis kimerül abban, hogy az ifjú - természetesen csetlő-botló, gátlásos, ámde ízig-vérig angol - főhősünk, Tim a 21. születésnapján tudja meg, hogy a család férfiágán öröklődik egy különös képesség: vissza tudnak menni a múltba, és újraélhetik életük elcseszett pillanatait. Így persze ki is javíthatják azokat. Az apa tehát felhatalmazza a fiát, hogy éljen a lehetőséggel, és kovácsolja a sorsát ezentúl úgy, hogy mindig van egy második, harmadik, akárhányadik esélye.

Domhnall Gleeson és Rachel McAdams az Időről időre című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Van azért ebben az első jelenetben valami biztató. Az egyik, hogy a szereplők azonnal tisztázzák: egy amerikai filmmel ellentétben a gyors pénzszerzést mélyen rangon alulinak tartják. Sőt, mindazokat, akik szerint a pénz cél, és nem eszköz, egy fitymálló megjegyzéssel elintézik.

A másik, hogy a szoba és a szereplők egy hanyatló világ kultúráját hirdetik: az értelmiségi létét. A hollywoodi romkomokban manapság nem tűnnek fel értelmiségiek - nekik a kilencvenes évektől leáldozott, őket kiirtották a kommerszből. Nem példaképek, nem hősök, még nevetni sem lehet rajtuk, egyszerűen nem léteznek. Richard Curtis viszont továbbra is ragaszkodik hozzájuk, ahogy tette minden eddigi filmjében. Az Időről időre apafigurája (Bill Nighy) is azt állítja ebben a jelenetben, hogy egész életében arra használta az időutazás képességét, hogy minél több könyvet elolvasson, a fia szerint pedig az olvasás egyenlő a levegővétellel.

Domhnall Gleeson és Bill Nighy az Időről időre című filmbenForrás: UIP Dunafilm

De ha a főszereplők értelmes emberek, akkor nyilván a nézőktől is feltételeznek némi reflexiót, és máris ott vagyunk, hogy az időutazós ötlet végtelenül laposnak, és bugyutának tűnik. Persze mindenkinek vannak lépcsőházi gondolatai, mindenki szeretne néha meg nem történtté tenni dolgokat, vagy megtenni valamit, amihez nem volt ereje. Valószínűleg Curtis azt szeretné, ha beérnénk ennyivel: itt a főhős megteheti. De nem lehet egy ilyen koncepciót félbehagyni. Nem lehet ilyen esetlenül, ügyefogyottan kezelni. A film sztorija ebben az állapotában úgy fest, mint egy forgatókönyv első változata, amin még jócskán kellene csiszolni. A szerkezete is billeg. Másfél órán keresztül Tim ügyetlenkedéseit követjük, majd amikor révbe ér, új sztoriba kezdünk, mert eszébe jut, hogy mások életét is megválthatná. Két vörösfarkat is odabiggyesztettek a történet végére, amikre már igazán senki sem kíváncsi.

Curtis stílusjegyei pedig kezdenek kiüresedett bábokká válni, amikből rég kirepült a pillangó. A művelt angol fiú és a kikupálódott amerikai lány történetéből most kimaradt a személyesség, a kapocs, amitől összetartoznak. A deviáns mellékalakokból otroma sémák lettek. A sztorit lassító klipek alatt majdnem elalszunk, a végső üzenetetet aláhúzó montázs alatt pedig már falba verjük a fejünket - az Igazából szerelem repülőtéri jelenetét ismétli meg katarzis nélkül. Itt már különben is úgy érezzük, Curtis valójában menekülőre fogta, nem tud máshogy kimászni az időutazós koncepcióból, mint hogy a hőse "kinő" belőle.

Rachel McAdams és Domhnall Gleeson az Időről időre című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Igazából nem hibáztathatjuk a színészeket, amiért egyiküknek sem sikerült emlékezetes alakítást nyújtania. A tétova, de jólelkű Tim nem több, Hugh Grant kísértete Bereczky Zoltán maszkjában, hiába bizonyította korábban Domhnall Gleeson, milyen tehetséges színész. Rachel McAdamsszel ugyanez a helyzet: azokban a filmekben működik jól, ahol nem egyszerűen bájosnak kell lenni, de itt nem jutott neki több feladat. Pedig hányszor kiderült már róla, hogy színésznő, nem csak egy helyes kis pofi.

A zsörtölődő nagybácsi (Tom Hollander), a lúzer kolléga (Joshue McGuire), vagy a deviáns húg (Lydia Wilson) se nem viccesek, se nem drámaiak. Félig készek, félbemaradtak. Egy jószemű ügynök az egész bagázsból csak a szőke szépséget szúrná ki, Margot Robbie-t, aki nem csak egy bombázó adottságaival rendelkezik, de el is tudja játszani (le is csapott rá Scorsese azóta). És persze Bill Nighyt - Curtis kabaláját - akit már nem lehet zavarba hozni olyan aprósággal, hogy nincs megírva a karaktere. De azt egyértelműen kijelenthetjük: mindenki teljesítményét tovább rontja, hogy magyar szinkront kapott, mert ez a humor nem él meg magyarul, minden hamisnak hat, a nyökögés pedig idegesítően bizonytalanná teszi valamennyiüket.

Margot Robbie és Bill Nighy az Időről időre című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Persze a sztori is hamis úgy, ahogy van, a boldog családi idillel, az egy mozdulattal helyrehozható hibákkal, az egy vonással átírt élettörténetekkel. Minél közelebb kerülünk a végkifejlethez, annál több a fájdalmasan hazug pillanat, míg nem marad semmi hihető az egészben. És az a furcsa, hogy ezért Curtis nem is elsősorban rendezőként hibás, noha stílusa és világa sincs a filmnek.

A fő baj, hogy íróként mennyire alulmúlta önmagát. Nemcsak poénból volt kevés, de a szív is hiányzott belőle, és ezt még soha nem lehetett felróni neki. Ha unja ezt a műfajt - mert nagyjából ez süt a filmből - rendben van, lépjen tovább. Mindannyian jobban járunk vele. A karácsonyi szezonban a tévében úgyis megkapjuk a Curtis-klasszikusokat, a végén még túladagolásunk is lesz belőle.