George Clooney ízlésficamot kapott

2014.02.20. 11:03

A Műkincsvadászok izgalmas, filmre kívánkozó megtörtént eset alapján készült, mégsem sikerült belőle jó filmet csinálni. Nem ártott volna, ha George Clooney több energiát feccöl a forgatókönyvbe és a rendezésbe, nem pedig azt várja, hogy majd a híres barátai a karizmájukkal elviszik a hátukon a filmet.

Tudom, hogy igazságtalan vagyok George Clooney-val: úgy érzem, ha egy ekkora sztár rendezésre adja a fejét, annak valami különös oka kell legyen. Hogy valami őrült fontosat akar elmondani. Vagy legalábbis valami olyat, ami számára őrült fontos. Clooney első rendezése, az Egy veszedelmes elme vallomásai volt annyira egyedien dilis, hogy fel se merüljön a kérdés, minek kellett megcsinálni, ráadásul részben olyan közegben - a tévés vetélkedők világában - játszódott, amelyet Clooney tévés műsorvezető apjának köszönhetően gyerekkora óta jól ismert. A Bőrfejek-et gyakorlatilag észre sem vette a világ, a Good Night, and Good Luck. és A hatalom árnyékában pedig annyira érett, kerek, Clooney politikai érzékenységét okosan felhasználó és jó ízléséről tanúskodó film, hogy elkezdtem nagy dolgokat várni tőle mint rendezőtől.

MűkincsvadászokForrás: InterCom

Erre jön ezzel a Műkincsvadászok-kal. Ha nem Clooney rendezte volna és nem vállalt volna benne szerepet fél Hollywood, az ingerküszöbünket sem érné el ez a film. Így viszont kicsit bosszantó. Különösen, hogy a Berlinale hivatalos programjában mutatták be, ami nyilvánvalóan fel sem merülhetett volna, ha nincs ennyi nagy név a stáblistán. A Műkincsvadászok nem pocsék, és ugyan nem is különösebben szórakoztató, de azt sem állítanám, hogy szenvedés végignézni. Annyira semmilyen, hogy teljesen felesleges. Nincs benne egy emlékezetes poén, egy érdekes alakítás, egy megjegyzésre érdemes csavar sem.

Ellenben sajnos nem szimplán egy érdektelen tucatfilm, hanem egy nagy kihagyott ziccer. Ugyanis a sztori kiindulópontja borzasztóan izgalmas, lehetett volna belőle nagyszerű filmet is csinálni. A Műkincsvadászok alapjául szolgáló könyv olyan megtörtént esetet dolgoz fel, ami ordít a megfilmesítésért: a második világháborúban angol és amerikai művészettörténészek és muzeológusok kis csoportja megkísérelte felkutatni és visszaszerezni a Hitler által elrabolt, titkos rejtekhelyeken felhalmozott műkincseket. Nem csodálom, hogy Clooney és alkotótársa, Grant Heslov lecsapott erre a sztorira. De elrontották a dolgot ott, hogy nem találták meg a film igazi műfaját, és mintha abban bíztak volna, hogy ez nem gond, mert a se hús, se hal kutyulmányt majd elviszik a hátukon a karizmatikus színészek. Tévedés volt ezt hinni.

Cate Blanchett a Műkincsvadászok című filmbenForrás: InterCom

Nyilvánvaló, hogy nem akartak komoly történelmi drámát vagy súlyos háborús filmet csinálni, és ez nem is baj. Ahogy indul a film, és Clooney figurája összetrombitálja a csapatot, ami rajta kívül Matt Damonból, Bill Murray-ből, John Goodmanből, Jean Dujardinből, Bob Balabanból és Hugh Bonneville-ből áll, a vicces-lendületes kis snittekből máris tudjuk, hogy rablós-trükközős akciófilmet nézünk, méghozzá humoros fajtát. Rögtön beugrik az Ocean's Eleven. Ez a kezdeti energia azonban szinte azonnal kifúj, Clooney sem feszültséget nem képes teremteni, sem a tempót nem találja meg, a poénok pedig annyira gyengék, hogy néha kínosan érezzük magunkat a színészek helyett is.

Matt Damon és George Clooney a filmbenForrás: InterCom

Ahogy telik a játékidő, új példakép sejlik fel: talán a feszes felépítésű, lefegyverző humorú Indiana Jones-filmek lebegtek Clooney szeme előtt. De mire eljutunk odáig, hogy a műkincsmentők Cate Blanchettet is megnyerik szövetségesüknek, nekünk legfeljebb a lagymatag negyedik Indy-film jár az eszünkben, a csodálatos Blanchett ott vállalt ilyen méltóságán aluli szerepet. Egyik színész sem igen találja a helyét ebben az inkoherens világban, kicsit olyanok, mintha nem teljesen tudnák beleélni magukat abba, hogy ezt most komolyan kellene venniük. Így aztán mi is csak a katonai egyenruhába bújtatott Damont és a szemüveggel átlagnősített, francia akcentussal mérgelődő Blanchettet látjuk magunk előtt, nem pedig a figurákat, akiket életre kellene kelteniük.

Matt Damon és Cate Blanchett a filmbenForrás: InterCom

Súlyosbodik a helyzet, amikor Clooney elkezd komolykodni. Néha észbe kap ugyanis, hogy háború van, irtják a zsidókat, halnak az amerikai katonák, illene erre is kitérni. A tragikusnak és meghatónak szánt jelenetek viszont végképp nem találják meg a helyüket a gyermeteg idétlenkedés és elbaltázott akciózás közepette, és az ilyeneknél tényleg gondolkodóba esik az ember, hogy ugyan hova a csudába tette George Clooney azt a köztudottan remek ízlését?