A csajom barátnője - mint minden magára valamit is adó francia vígjáték - természetesen könnyed, de azért a moziból való távozás utáni pár órára nyújt elég megbeszélni- és gondolkodnivalót. A párkapcsolati bonyodalmak és problémák közül most éppen az kerül elő, hogy milyen lehet az, amikor egy egyébként boldog pár mindkét tagja beleszeret valaki másba, ráadásul ugyanabba az emberbe.
Az édeshármas (bárcsak volna rá valami kevésbé visszataszító magyar kifejezés) a francia filmek egyik kedvelt témája, elég ha a csodás Jules és Jim-re gondolunk, A csajom barátnője azonban jóval lazábban, kevésbé drámaian tekint a helyzetre.
Charlotte és Mélodie már egy ideje viszonyt folytat Mischa háta mögött, amikor néhány találkozás után Mischa is beleszeret Mélodie-ba. Titokban elkezdenek találkozgatni, ami nem egyszerű, mert Mélodie eközben Charlotte-tal sem szakít, így egymással párhuzamosan folyik a hazugságok és titkolózások jól ismert koreográfiája.
Jérôme Bonnell rendező jó érzékkel kerüli ki a témából adódó közhelyes poénokat és olcsó megoldásokat, illetve ha egyszerűen muszáj a közhelyes megoldást választani, akkor azt apró finomságokkal tompítja. Valami égi szerencse és egyúttal tökéletes ízlés kellett ahhoz, hogy az egymás háta mögött küldözgetett SMS-ek, átlátszó terelések, bujkálások, hebegések-habogások, fehérneműben ablakon kimászások
ne szilveszteri kabaréhoz hasonló iszonyattá álljanak össze, hanem őszinte, bájos és vicces jelenetek sorává.
Ha például egy bohózatban látom azt, amikor Melodie egy kapkodós vetkőzéskor a fejére szorult, szűk nyakú ruhában szerencsétlenkedik, majd a betoppanó Mischa elől rohanva lazán lefejeli a hűtőt, a kezembe temetem az arcom a szégyentől, de most csodával határos módon ez az ezerszer elcsépelt bolondozás hihetetlenül frissnek és aranyosnak hat.
A buta burleszket a szereplőválasztással is sikerült elkerülni: Mischa figuráját Félix Moati kócos, laza értelmiségire veszi, csaja, az otthon ülő, unatkozó Charlotte (Sophie Verbeeck) a klasszikus mediterrán díva, míg Mélodie (Anaïs Demoustier), akibe mindketten belezúgnak,
éppenséggel nem egy észveszejtő bombanő, hanem egy teljesen hétköznapi lány.
Mindhármuk természetes játékát öröm nézni, de Melodie figurája különösen szórakoztató.
Anaïs Demoustierre - a borzalmas Marguerite & Julien után - idén már másodjára bízták a végzet asszonyának szerepét, amely tökéletes ellentétben van bájos manócskaarcával, és ezt az ellentmondást a színésznő végig zseniálisan aknázza ki. Ráadásul Melodie figurája a filmben büntetőügyvéd, így az külön csavar, hogy a Mischa és Charlotte között őrlődő lány, amikor éppen egyikükkel sincs titkos találkája, dossziékkal megpakolva a bíróságra rohan, vagy éppen védőbeszédet ad elő egy visszaeső molesztáló védelmében.
Azért ne gondoljuk, hogy tét nélküli bohóckodás ez az egész: egyre bonyolódnak a szálak, és végül ennek a filmnek is elő kell állnia valamiféle válasszal arra a kérdésre, hogy mi lehet egy ilyen összegubancolódott helyzetnek a vége. A válasz, amit egy ügyes és meglepő kis csavar után kapunk, persze nem világmegváltó újdonság, de arra épp elég, hogy
mi is újra átgondoljuk, hányadán is állunk ezzel az egész monogámia-dologgal,
hiszen ki nem agyalt már ezerszer annak nehézségein és korlátain. Én ennél többet nem kérek egy könnyed, nyári szórakozástól.