Vannak olyan szerencsés csillagzat alatt született filmek, amelyekről már a bejelentés pillanatában lehet tudni, hogy tökéletesek lesznek. Patricia Highsmith (A tehetséges Mr. Ripley, Idegenek a vonaton) egyetlen nem bűnügyi témájú, részben önéletrajzi regénye, a Carol (vagy bizonyos kiadásokban The Price of Salt) 1952-ben meglehetősen radikálisnak számított, ezért is jelentette meg álnéven.
A filmadaptáció címszerepére Cate Blanchett szerződött le, a rendezést pedig a korszak megbízható krónikása, Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Mildred Pierce) vállalta el, így
minden adott volt, hogy a lehető legjobb adaptáció készüljön el ebből a csodálatos regényből.
A Carol egy fiatal áruházi eladó, Therese és egy idősebb gazdag nő, Carol szerelméről szól, amit nem csak a korszak társadalmi konvenciói, de a nő küszöbön álló válása és gyermekelhelyezési pere is bonyolítanak.
A könyv egyébként végig Therese szemszögéből mutatja be a kapcsolatot, ő az, aki nem tud mit kezdeni először a váratlan vonzalommal, és aki tétován reagál a vágy titokzatos tárgyának kiszámíthatatlan hangulatváltozásaira. Haynes ezt a nézőpontot némileg megváltoztatta, és elkerülte a könyvadaptációkra jellemző idegesítő manírokat (narráció, időugrások), valamint hangsúlyosabbá tette Cate Blanchett szerepét.
Ezért persze senki sem hibáztathatja. Blanchett igazi színészistennő, aki egy-egy pillantásával, kézmozdulatával vagy hajigazításával is képes hipnotizálni a nézőt.
Néha eltúlzott gesztusokkal a korabeli filmdívákat idézi meg,
máskor viszont nagyon is hétköznapi problémákkal küszködő, sebezhető nő.
Érezhető, hogy a színésznő és rendezője mennyire tökéletesen tudnak együttműködni (erről már az I'm Not There láttán is meggyőződhettünk), mert sikeresen átadják a nézőnek azt az érzést, hogy az elegáns, nagyvilági nő rafinált csábítási trükkök nélkül úgy csavarja el a mit sem sejtő húszéves lány fejét, hogy egyszer sem egyértelműsíti, hogy milyen kapcsolatot is akar valójában.
Rooney Mara játéka pedig remekül kiegészíti partnernőjéét. A látványos dívaalakítással kontrasztban az ő bravúrja pont az, hogy finoman, szinte észrevétlenül érzékelteti, mikor lett a rajongás/csábítás dinamikából kölcsönös, viszonzott szerelem. Egy olyan lányról van szó, aki annyira nem tudja, mit akar az élettől, hogy az egyik udvarlójával felmerülő házasság lehetőségére azt válaszolja, hogy "Azt se tudom, mit rendeljek ebédre". A Carollal való kapcsolat viszont öntudatra ébreszti, és először úgy tűnik, hogy
az első szerelemben végül elsősorban csak magát találja meg.
Mara némileg passzív, de nagyon intelligens és alázatos alakítását Cannes-ban a legjobb színésznőnek járó díjjal tüntették ki, Oscarra viszont teljesen elhibázott módon legjobb mellékszereplőként jelölték, Blanchett pedig címszereplőként a főszereplők között versenyez (az esélytelenek nyugalmával, mivel két éve nyerte meg második Oscarját). A két színésznő pedig azért egyenrangú főszereplő, mert Carolt minden közös jelenetükben Therese szemével látjuk. Látjuk, ahogy először megakad a szeme rajta, látjuk, ahogy az elérhetetlennek tűnő egzotikum bűvöletében kullog utána, és látjuk, ahogy amikor már együtt vannak, sem igazán érti, hogy mit lát benne a másik nő.
Ez a szubjektív nézőpont tökéletes átültetése a könyvnek, viszont szinte teljesen kiiktatja a szerelmesfilmektől megszokott hagyományos, dialógusalapú megközelítést.
Nem igazán tudjuk meg, hogy miért van egy hullámhosszon Therese és Carol,
csak pár jelentőségteljes mondat erejéig hallgathatunk bele a beszélgetéseikbe, és el kell fogadnunk, hogy a kalauzunk ebben a kapcsolatban egy tétova, passzív fényképészlány, aki kizárólag képek és impressziók segítségével enged betekintést a Carollal való szerelmi történetébe.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a filmben ne lennének drámai csúcspontok és emlékezetes párbeszédek, de azok általában más szereplőkhöz kapcsolódnak. A Carol és legjobb barátnője, Abby (Sarah Paulson - neki járt volna az a mellékszereplői Oscar-jelölés) közti viszony már-már külön filmért kiált, Therese udvarlóinak (Jake Lacy, John Magaro) viselkedéséből szinte többet megtudunk Therese-ről, mint magától a lánytól, Carol pedig akkor vedlik át glamúrdívából esendő, hús-vér személlyé, amikor a férjével (Kyle Chandler) küzd a közös gyermekük sorsáért.
Ezzel a kontraszttal Todd Haynesnek az lehet a célja, hogy a két nő viszonya varázslatos, álomszerűen idealizált és a mindennapi élettől a lehető legjobban elrugaszkodott legyen, olyan, amilyennek egy életében először szerelmes lány megéli. Minden kosztüm, díszlet és kamerabeállítás makulátlan, a két A listás hollywoodi színésznőtől kifejezetten merész központi szexjelenet pedig olyan meseszép, mintha igaz se lenne.
Ez a steril tökéletesség viszont sok nézőt el is idegenít. Miután Cannes-ban a kritikusok egekbe magasztalták a filmet (mi is), az őszi fesztiválszezon idején már egyre több csalódott hangot lehetett hallani, hogy a film túl hideg, túl távolságtartó, túl idealizált.
Az ellendrukk végül az Oscar-kampányon is nyomott hagyott; hat jelölésével a Carol az első film 2010 óta (amikor ötről tízre, majd két évvel később öt és tíz között változóra emelték a fődíjra jelölhető filmek számát), ami a legtöbb jelölést kapta úgy, hogy a legjobb film kategóriában viszont nem emelték ki. Azaz sokan inkább részleteiben ismerik el, mint egészben.
Ez azonban nem baj, mert hiába a nagy sztárok és az Oscar-felhajtás, Todd Haynes rétegfilmes, és az is marad.
A Carol nem akar a női Brokeback Mountain lenni.
Egy univerzális, a homoszexualitást mindenkivel elfogadtatni próbáló, könnyfacsaró, tragikus végkifejletű dráma.
A meleg cowboyok története persze óriási kuriózum volt tíz éve Hollywoodban, ahol a homoszexualitás főszabály szerint vagy életrajzi filmekben tolerált (Milk, Kódjátszma, Capote) vagy nők esetében erotikus thrillerelem (Fekete hattyú, Mellékhatások - ez utóbbi pont Rooney Marával), esetleg mókás, egydimenziós mellékszereplők fő jellemzője.
A Carol viszont szerényebb ambícióival még egy erőteljes lépés előre és legalább annyira forradalmi most, 2016-ban, mint az ötvenes években a regény volt, hiszen a szerelem lényege - akárkik között szövődik is - nem kell, hogy a tragikus vég legyen.
A kritika a cannes-i filmfesztivál idején megjelent írás kibővített, átdolgozott verziója.