Mária Magdolna: Mennyország most

Mária Magdolna (Rooney Mara)

Mária Magdolna, vagy másképpen: Magdalai Mária a kereszténység talán leginkább félreértett és félremagyarázott személye. A latin egyház hagyományaiban, a liturgiákban, a vallásos népi legendákban és ájtatosságokban, valamint a művészetekben Magdalai Mária alakja egybeolvadt Betániai Máriával és a Lukács evangéliumában említett „rossz hírű" nőével. Ferenc pápa 2016-os dekrétuma után most Garth Davis filmje is segít eloszlatni néhány félreértést Magdalai Mária személyét illetően. A Mária Magdolna „az apostolok apostolnője" történetén keresztül forradalmi módon szól az egyetemes szeretetről. Azt hirdeti, hogy a mennyország már itt van: nem valami távoli dimenzióban keresi, hanem azt állítja, ott lakozik minden önzetlen, érző lélekben.

A Mária Magdolna egyszerre forradalmi és meglehetősen puritán, hagyománykövető film. Letisztult cselekményű, tradicionális történetszövésű alkotás, amelynek forradalmisága elsősorban egyes állításaiban és szereplőinek személyiségrajzában tetten érhető. Kiváltképp a címszereplő Mária alakjában. Igaz, a rá vonatkozó forradalmi szemlélet nem nélkülözi a „hivatalos" előzményeket: nagyban igazodik a Vatikánban jelenleg elfogadott Mária Magdolna képhez.

Csakhogy az Apostoli Szentszék meglehetősen lassan jutott el odáig, hogy Mária Magdolnára lehetséges apostolként és a nők nagyságának tiszteletéhez az egyik legalkalmasabb személyként tekintsen.

Ehhez le kellett hámozni alakjáról egy másfél évezredes „tévedést". Bár Mária Magdolnát Nagy Szent Gergely pápa az „isteni irgalmasság tanújának" nevezte, egyik homiliájában (kb. 591-ben) épp a „nép pápája" mosta össze Magdalai Máriát Márta és Lázár húgával (Betánai Mária) és a Lukács által említett bűnös asszonnyal. Márk és Lukács evangéliumára hivatkozva (és némiképp a negyedik századi Szír Szent Efrémre hagyatkozva) I. Gergely megalkotta a prostituáltból lett Bűnbánó Mária alakját (a képzőművészetben hol félmeztelenül, hol könyv felett eltöprengve, gyakorta koponyával ábrázolják), ami kétségkívül hasznos volt a penitencia gyakorlatának és a bűnbánat teológiájának erősítése szempontjából, de innentől kezdve Mária Magdolna hosszú ideig szóba sem jöhetett az apostolokkal egyenrangú Jézus-követőként.

Mária Magdolna (Rooney Mara) Forrás: UIP-Duna Film

Igaz, a keleti egyházak a pápai kijelentéstől függetlenül továbbra is külön személyként kezelték a három nőt, s külön-külön tisztelték Betániai Máriát és Magdalai Máriát, de Nyugaton sokáig megmaradt a torz kép. Hiába nevezték Mária Magdolnát egyes szkolasztikusok már a 12. században az „apostolok apostolának", s jelezték az 1600-as évek elején a jezsuita újszövetség-kutatók, az ún. bollandisták (Jean Bolland hagiográfus után kapták nevüket) a három alak összemosásának problémáját, a katolikus egyház csak a huszadik század második felétől kezdett radikálisan másként tekinteni Mária Magdolnára. A három alak szétválasztása például csak a Római Kalendárium 1969-es liturgikus reformjakor történt meg. Kicsit később, a nők jelentőségének Krisztus és az egyház küldetésében nagy jelentőséget szentelő II. János Pál pápa Mulieris dignitatem című 1988-as, a nők magasztosságát hirdető apostoli levelében a feltámadás első szemtanújaként és hirdetőjeként említi Mária Magdolnát, legutóbb pedig az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2016. június 10-iki dekrétuma Mária Magdolna eddigi emléknapját hivatalos egyházi ünneppé emelte és Mária Magdolnát az „apostolok apostolnőjeként", valamint örömhírvivőnek, azaz evangélistának nevezte meg.

A Mária Magdolna forgatókönyvírói, Helen Edmundson és Philippa Goslett ebből az újradefiniált Magdalai Mária képből indultak ki, s az ő szkriptjükből forgatott az Oroszlán rendezője, Garth Davis a Mária Magdolna-filmek szempontjából is újat mondó alkotást. A tizenharmadik tanítvány ugyanis még a kétezres években is sokszor a korábbi „torz képnek" megfelelően jelent meg, a filmvásznon is: Raffaele Mertes Mária Magdolná-ja (2000) például teljesen követi a korábbi vélekedéseket, s címszereplője tökéletes példája az 1969 előtti Mária Magdolna képnek. Másrészt Davis filmje a nem újkeletű, de főleg az utóbbi évtizedekben divatossá vált Grál-vonal (azaz, hogy Mária Magdolna Jézus felesége volt, s családot alapítottak) teóriáival szemben is „forradalmi", mivel a hivatalos egyházi szemlélet szerinti autentikus ábrázolásra törekszik, s így egyéb állításai és sejtetései sokkal kevésbé erőszakosak, ellenben továbbgondolásra késztetik a nézőt.

Azon túl ugyanis, hogy a megváltás szükségszerűségét Mária Magdolna (Rooney Mara) alakján keresztül hirdeti, Davis filmje néhány újszerű megállapítást is tesz. Igaz, finoman, nem túl hivalkodóan, de ellentétbe állítja címszereplőjét a többi tanítvánnyal, akik számára Jézus eszköz csupán, és nem a cél. Kiváltképp hangsúlyos az ellentét Péterrel és Júdással (mindkettejük figurája és motivációja meglehetősen eredeti az eddigi evangéliumi mozik történetében), akik (Mária Magdolnához hasonlóan) merőben másként értelmezik a krisztusi tanítást. Péter és Júdás egyaránt valami látványos változást remélnek Jézustól: Péter a földi rabigából való felszabadítást, a társadalmi egyenlőséget, Júdás szeretett családja feltámadását várja a meghirdetett új „királyságtól",

s csak – állítja a film – Mária Magdolna az, aki megérti a Megváltó tanításait.

Az a Mária, aki a Magdala nevű halászfalúban él a családjával, s születése óta nem találja a helyét, ám a bajok akkor kezdődnek, amikor nem akar feleségül menni az apja által kiválasztott férfihoz, ellenszegül idősebb fivére akaratának is. Ekkor hívják el hozzá a „gyógyítóként" emlegetett Jézust, hogy űzze ki belőle a démonokat – hiszen nyilvánvaló, csak egy megszállott képes önálló akaratra hivatkozva szembe menni a férfi családtagok döntésével, a kor hierarchiájával. Jézus azonban nem talál semmiféle démont, Mária Magdolna pedig elhagyja a családját és csatlakozik a követőkhöz. És nem csak figyelmesen hallgatja a Mestert, de segít neki a nőkhöz prédikálni, megmutatja a rá riválisként tekintő Péternek, mi az igazi könyörület (a film egyik legfelemelőbb pillanata ez), majd egyedüli szemtanúja lesz a feltámadásnak – ő viszi a hírt a többi tanítványnak,így értelmezendő tehát az „apostolok apostolnője" megnevezés. De ezen túlmenően is, Davis alkotása apró, de biztos lépést tesz afelé, hogy a tanítványt tanítóvá magasztalja, még ha nem is feltétlenül azzal a céllal, hogy ezzel megdöntse a katolikus egyház kizárólag férfi papságra vonatkozó doktrínáját (bár Mária Magdolna és a többi tanítvány, főleg Péter „hitvitájában" ez is bőven benne van).

Mária Magdolna tehát a film központi szereplője, de nem csak őt és a tanítványokat, hanem magát Jézust is a megszokottól eltérő fénytörésben láttatja Davis.

Nem annyira „ellentmondásosan" mint például Scorsese a Krisztus utolsó megkísértésé-ben (noha a Kazantzakis „botrányregényén" alapuló 1988-as feldolgozás is a megváltás szükségszerűségét hirdette) vagy annyira egyenesvonalúan, mint a liturgikus hűsége ellenére szintén megosztó Mel Gibson-féle A Passió (lehámozva az igaztalan antiszemita vádakat, a keresztény hívők között ez a film leginkább nyers, testhorrorokra hajazó brutalitása miatt okozhatott ellenérzéseket, igaz, épp ennek köszönhetően kezdtek például az amerikai „keményvonalas" keresztény sajtóban ismét foglalkozni azzal, hogy a horror nem feltétlenül ördögtől való műfaj). A film legfontosabb „mellékszereplője" ezúttal egy sokszor kétségek között gyötrődő, imáiba burkolózó „remeteképű" Krisztus (Joaquin Phoenix remek alakításában), aki csodatételei közben transzszerű állapotba kerül, utána pedig valósággal összeomlik, ahogy Virágvasárnapkor is, miután kiűzi atyja házának megbecstelenítőit. Márpedig ez a megközelítés visszarepít az első niceai zsinat idejébe (325), amikor a püspökök legfontosabb hitvitája lezajlott, egyetlen, nagyon is fontos betűn. A homousia és a homoiusia vita tétje ugyanis annak eldöntése volt, hogy Jézus egylényegű-e az Atyaistennel, vagy csak hasonlatos hozzá – és a Mária Magdolna Krisztusa mintha épp e két álláspont között rekedt volna.

Joaquin Phoenix mint Jézus a Mária Magdolna c. filmben Forrás: UIP-Duna Film

Erre az érzetre csak rásegít az evangéliumi szövegeket olykor figyelmen kívül hagyó puritán ábrázolásmód. A Jeruzsálembe való bevonulástól kezdve az utolsó vacsorán és a két latortól mentes kereszthalálon át a feltámadásig.

Persze evangéliumi szöveghűségben máig nem akadt párja Pier Paolo Pasolini Máté evangéliumá-nak (1964), ahol minden egyes jelenet, minden kimondott szó Máté szöveg szerinti idézete. A Mária Magdolna megírásakor viszont Helen Edmundson és Philippa Goslett nem csupán a Szentírásra támaszkodott, hanem itt-ott a Mária Magdolna személyét érintő apokrif iratokra (főleg a róla elnevezett evangéliumra) is – ez leginkább a személyét a többi apostol fölé emelő ábrázolásban, a Péterrel való vitákban kitapintható. No meg abban az állításában, miszerint a mennyország ott lakozik mindenkiben, nem kell Krisztus újbóli eljövetelére várni, csupán önzetlen szeretettel fordulni embertársaink felé és visszatérünk a Paradicsomba.

A Mária Magdolna tehát igyekszik hiteles képet festeni a „rehabilitált" bibiliai nőalakról, ugyanakkor izgalmas kérdéseket is feszeget,

sokszor csak óvatosan, sokszor meglehetősen bátran csábít fontos teológiai témák újragondolására.

De mindezt azért igazodva a krisztusi tanításhoz, csordultig emberszeretettel.