A mai értelemben vett akciófilm műfaja nagyjából az 1960-as években született meg az első James Bond-filmekkel, amikor a "klasszikus" bűnügyi és kémfilmek izgalomfokozó kalandelemei kerültek előtérbe, azaz a cselekményben másodlagossá vált a bűntény logikai, morális és pszichológiai értelmezése, és a történet középpontjába elsősorban a hős fizikai teljesítménye került – alapvetően a nézői élmény erőteljes kiváltásának szándékával.
Az 1960-as évek elején brit kémfilmekkel indult (idővel a távol-keleti harcművészeti filmekből átvett elemekkel feldúsított) amerikai akciófilm a Rambo – Első vérrel érkezett fordulóponthoz, ekkor (illetve a film 1985-ös második részével, és persze három másik Schwarzenegger-filmmel, az ugyancsak 1982-ben bemutatott Conan, a barbárral, a két évvel későbbi Terminátorral és az 1985-ös Kommandóval) született meg a színtiszta "izommozi", az a modern akciófilm, amelynek hőse olyan, jellemzően magányos izomkolosszus, akinek legfőbb fegyvere maga a puszta, látványosan kidolgozott "emberfeletti" teste, amely jóformán minden traumát elvisel.
Ugyanakkor, összehasonlítva akár csak a Rambo-széria többi részével, a Rambo – Első vér nem vegytiszta akciófilm, de legalábbis nem a műfaj pusztán hatásmechanizmusra törekvő, a történetmesélés klasszikus szempontjait a látványélménynek alárendelő többségéhez igazodik, azaz nincs híján a drámai mélységnek.
A David Morrell 1972-es regényéből (First Blood), Ted Kotcheff rendezésében készült első Rambo-film felütése a lélektani drámákat és thrillereket idézi, látványos jelenetei pedig nem taszítják teljesen a háttérbe a kezdetektől a végjátékig következetesen végigvitt társadalmi kritikát. Az 1970-es évek kiábrándultságában született, egy évtizeden át megfilmesítésre váró (végül Andy Vajna és Mario Kassar jóvoltából elkészült) Rambo – Első vér ugyanis az akciófilmek fő áramlatától szokatlanul meglehetősen pesszimista módon, ugyanakkor árnyaltan és pontos szociális helyzetképet adva szembesítette a korabeli nézőt nem csupán a poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő vietnami veteránok visszailleszkedési nehézségeivel, hanem a vietnami veteránokat övező felemás hozzáállással – hogy hiába harcoltak akaratuk és hitük szerint, igaz hazafiként egy igazságtalan rendszer ellen, a hátországba hazatérve rengeteg elutasításban lett részük.
A Rambo – Első vér konfliktusa is ebből az elutasításból, az 1970-es évek amerikai társadalmára jellemző morális és identitásválságból származik: a vietnami hadszíntérről hazatérő John Rambo (Sylvester Stallone) a Washington állambeli, fiktív, ám beszédes nevű Hope (azaz "Remény") városkában összetűzésbe kerül a helyi seriffel (Brian Dennehy), akit egyaránt irritál Rambo "csavargó" külseje, de elsősorban az M65-ös katonai kabátjára hímzett csillagsávos lobogó.
A hozzád hasonló típusokat mi, itt ebben a városban nem szeretjük. Nyugodt város. Semmi különös, de nekünk így tetszik
– mondja Will Teasle seriff Rambónak, és a rendfenntartó ellenérzése egyaránt szól a helyét nem találó csavargónak és a hazáját szerető veteránnak, ám mivel a súlyos megjegyzés a törvény szolgájától érkezik, a néző teljes joggal érezheti úgy, Teasle seriff az egész (a nyugalomra vágyó amerikai többséget szimbolizáló) kisváros nevében beszél.
Aztán persze a seriff és társai ellenszenvtől vezérelt túlbuzgása, a rend fenntartásának kereteit jócskán átlépő magatartása (szadista módon megalázzák és megkínozzák) hívja életre a földi poklot már megjárt, de a történet elején kifejezetten békés Rambóban szunnyadó "vadállatot", akinek lecsillapításához nem elegendő a nemzeti gárda sem, a várost porig romboló veteránt csak egykori felettese, Trautman ezredes (Richard Crenna) képes jobb belátásra bírni.
S hiába nyeri el a néző szimpátiáját az első képkockától fogva a Stallone alakította főhős, az első Rambo-film végének kettős üzenete van: Trautman és Rambo afféle beavatottként különböztetik meg magukat az elkényeztetett és erkölcstelen civilektől, ezzel tüntetve a tisztes polgárok esetleges, veteránokat övező (de valójában a vesztes háborúnak szóló) megvetése ellen, ugyanakkor Rambo tombolásának végkicsengése mégis az, hogy azt a háborút, amit Vietnamban elvesztett, nem lehet folytatni (és főleg nem lehet megnyerni) a hátországban.
Hiába a sok emberfeletti akciójelenet, az első Rambo-film egyáltalán nem légből kapott történet: az 1970-es években az amerikai sajtó rendszeresen beszámolt az ország "legnépszerűtlenebb" háborújából hazatérő, poszttraumás stressztől szenvedő katonák "ámokfutásának" történeteivel, miközben a vietnami konfliktus már a kezdetektől fogva valóságos szellemi (alapvetően baloldalról vezérelt) polgárháborút váltott ki az Egyesült Államokban, amely állapotokba hazatérve a veteránok nem is nagyon számíthattak méltó fogadtatásra.
A Rambo – Első vér tehát épp ezért nem kimondottan happy enddel ér véget, még akkor sem, ha a zárlat magában hordozza a reményt is (és nem csak emiatt illeszkedik az olyan, a vietnami veteránok háborús és visszailleszkedési traumáját feldolgozó, az 1970-es években készült filmek sorába, mint A szarvasvadász vagy a Taxisofőr) – utóbbi azonban korántsem a film forgatókönyvéhez alapul szolgáló regény sajátja. David Morrel ponyvájában ugyanis John Rambo olyan pusztításba kezd, amely csakis mások és a saját halálával végződhet.
A magyar származású Andrew Laszlo által fényképezett filmben viszont Rambo nem válik a szó szoros értelmében véve gyilkossá, aki meghal, az sem közvetlenül az ő keze által, de ami ennél is fontosabb, a regénnyel ellentétben Trautman ezredes nem azért érkezik Hope-ba, hogy segítsen Rambót megölni, hanem azért, hogy új célokat adjon számára, és megmentse (sőt, a regénnyel szemben a film seriffje nem veterán: Morrel ugyanis a First Blood-ban a koreai és a vietnami hadszínterek tapasztalt katonáit állítja egymással szembe).
A közel 10 évig megfilmesítésre váró, több stúdiót és producert megjáró regény mozifeldolgozása részben Andy Vajna és Mario Kassar éleslátó "engedékenységének" köszönhette a reménytelibb befejezést: a két producer ugyanis beleegyezett (a Rocky forgatókönyvével már íróként is jócskán bizonyító) Stallone kérésébe, hogy a főhős még szerethetőbbé váljon, olyanná, aki nem tud ugyan kiszakadni a harctér poklából, de korántsem maga, hanem a végtelenül korlátolt és agresszív seriff miatt – épp ezért Rambo a filmben sem erkölcsi, sem fizikai értelemben nem ítéltetik bukásra.
A főhős életben maradása persze maga után vonta a folytatások lehetőségét is – a börtönbe vetett Rambo 1985-ben már acélosabb izomzattal, valóságos gyilkológépként, a hazafiasság erkölcsi kősziklájaként tér vissza a vietnami dzsungelbe, ahol nem pusztán kiszabadítja hadifogolyként sínylődő bajtársait, de mert egymaga 57 vietnami katonát öl meg, szimbolikusan megnyeri azt a háborút, amelyet Amerika a valóságban elvesztett.
A Rambo: Első vér II. már színtiszta akciófilm, amelyben nyoma sincs az előzmény árnyalt társadalomképének – sokkal inkább a háború veszteseinek, egy önmagát újra megerősíteni igyekvő nemzet fantáziajátéka, amely egyúttal a csúcsra repíti az elesettekkel emberséges, a gonosztevőkkel szemben könyörületet nem ismerő, önmaga fizikai korlátait folyamatosan a végletekig feszegető emberfeletti hőst. Az elképesztően sikeres második részt egyébként újabb folytatások követték.