Erőszakkal üldözték a rockzenét a kommunisták, mégsem tudták eltörölni

Kopaszkutya

Kutyákat eresztettek rájuk és veréssel fenyegették őket, a rockzenészeket azonban mégsem tudta megfélemlíteni a kommunista rendszer. Szomjas György 1981-es klasszikusa, a Kopaszkutya egy fiktív zenekar felemelkedését mutatja be, két főszereplője, Schuster Lóránt és Deák Bill Gyula pedig a film készítéséről és a korabeli politikai fenyegetettségről beszélt az Origónak. Az alkotás most felújított változatban látható ismét a mozikban.

Két nagyon fontos dolog történt velem 1956-ban, amikor éppen tizenhat éves voltam: a budapesti forradalmat az utcán éltem át és találkoztam a rock 'n' roll-lal

– mondta el egy korábbi interjúban Szomjas György, aki a hetvenes évekkel mások mellett a Talpuk alatt fütyül a szél című betyárfilmjével szerzett hírnevet, majd egy igencsak kockázatos vállalkozásba vágott bele. A Kopaszkutya egy külvárosi blues-zenekar felemelkedését mutatja be, és bár a címszereplő banda a valóságban nem létezik, annak tagjait a korszak olyan legendás alakjai játszották, mint Schuster Lóránt, Földes László Hobo, Deák Bill Gyula és Póka Egon. Azaz csupa olyan zenész, akik a tiltott, tűrt, támogatott kategóriák közül a tűrtbe tartozott.

Kopaszkutya Forrás: Filmarchívum

Mint Schuster Lóránt, a P. Mobil vezetője a lapunknak elmondja, a korabeli politikát tökéletesen illusztrálják azok a jegyzőkönyvek, amelyeket akkoriban az együtteséről születtek. Dalos fedőnéven Vikidál Gyula – aki 1977 és 1979 között a zenekar énekese volt – öt éven keresztül jelentéseket írt az állambiztonság számára. 1981-ben külön felkérték arra, hogy vegyen részt a P. Mobil koncertjén és amennyiben ,,ellenséges tevékenységre" utaló jelekre bukkan, jelentse azokat.

Az állambiztonságnak még arra is volt kapacitása, hogy a Fővárosi Művelődési Ház öltözőjébe mikrofonokat szereljen fel, hátha a koncert előtt vagy után a zenekar tagjai egymás között rendszerellenes kijelentéseket tesznek. Sőt, mint később kiderült, egy ügynököt alkalmaztak arra, hogy főállásban a rendezvényhelyszínen dolgozzon és nyitva tartsa a szemét.

Részlet egy korabeli jelentésből. Forrás: Origo

A jelentések valóságtartama senkit nem érdekelt, Vikidál Gyula például olyan dolgokat talált ki rólam, hogy Hermann Göring birodalmi marshallról tervezek könyvet írni. Mondanom sem kell, azóta már megjelent több kötetem is, de egyik sem a német politikusról szól

– teszi hozzá Schuster Lóránt, aki már egészen fiatalkorától lázadt a rendszer ellen.

A gimnáziumi évei alatt kivezényelték a diákokat egy külvárosi termelőszövetkezetbe, de miután azt mondták nekik, hogy nem kötelező részt venni a társadalmi munkában, fogta magát és hazament, aztán persze utólag fejmosást kapott az iskolában. Pedig, mint elmondja, ha ráparancsoltak volna, akkor csendben marad és elvégzi a feladatot, de jól jellemzi a rendszert, hogy képtelenek voltak egyenesen fogalmazni.

Schuster Lóránt Fotó: Csanádi Márton - Origo

A sorkatonaság alatt még nagyobb botrányba keveredett. Miután elolvasta a magyar néphadsereg szolgálati szabályzatát, rájött, hogy a laktanyájukban jóval kevesebb légköbméter jut egy személyre, mint amennyit hivatalosan biztosítani kellene. Az egyik hajnalban le is mérte a körzet szélességét, magasságát és hosszát, majd elosztotta a bent alvó társainak számával, a számításait pedig egy barátján keresztül elpostázta az illetékeseknek, akik alapos vizsgálatot indítottak és végül új körletet kellett kialakítaniuk. Az utolsó cseppet a pohárban azonban az jelentette, amikor A sorkötelesek szabad vallásgyakorlata a magyar néphadseregben címmel dolgozatot írt, kifogásolva azt, hogy míg Lengyelországban katolikus tábori lelkészszolgálat működik a hadseregben, addig a magyar katonáknak nem biztosítanak semmilyen lehetőséget a hitéletre. Az ügyből akkora vita keveredett, hogy kirúgták a laktanyából és másfél évvel korábban, mindössze hat hónap szolgálat után leszerelhetett.

Mindig megtanultam alkalmazkodni a körülményekhez. A szocializmusban is akadtak rendes emberek vezető pozícióban, de a legtöbben büdös bunkók voltak. Erdős Péternek volt egy mondása, miszerint a saját szavát akkor vonja vissza, amikor csak akarja. Ilyen alakokkal nem lehetett és nem is akartam soha dűlőre jutni

– mondja el Schuster Lóránt, aki nagy örömmel mondott igent Szomjas Györgynek, amikor a rendező felkereste a Kopaszkutya ötletével. A film, bár egy nem létező banda karrierútját meséli el, szinte minden egyes jelenete megtörtént a valóságban a benne szereplő zenészekkel. Kardos István a hitelesség kedvéért több órás interjúkat is rögzített mindannyiukkal a forgatókönyv megírása előtt, hogy nem csupán a szituációk, de a szóhasználat is a valóságot tükrözze.

Kopaszkutya Forrás: Filmarchív

Nem csoda, hogy a film igencsak kiakasztotta a rendszert, és annak betiltásán gondolkodtak, de hamar rájöttek: nagyobb botrány keveredne abból, ha nem engednék bemutatni és ezáltal mártírokká válnának a zenészek, mint abból, ha műsorra tűzik az alkotást. A premierre végül Szolnokon került sor, utána pedig a helyi sportcsarnokban koncertet is adtak a főszereplők telt ház előtt, Budapesten és más vidéki városokban csak ezt követően merték vetíteni. És bár a film sikerét nem tudták megakadályozni, az ahhoz készített lemezt betiltották, csak 1993-ban jelent meg végül.

A tiltott gyümölcs azonban mindig vonzó, így egyre többen kezdtek járni a Hobo Blues Band koncertjeire, amelyeken rendszeresen elhangzottak a Kopaszkutya dalai.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy a rock-, a beat-, és a blues-zenét kifejezetten üldöző rendszerben egyáltalán miért adtak engedélyt a Kopaszkutya leforgatására? Mint Schuster Lóránt elmondja, a válasz rendkívül prózai: a döntéshozók csak Harangozó Terit és a korszak más, televízióban is futtatott sztárjait ismerték, a rock-zenei közeget nem. Azaz általában a betiltás eszközével loholtak az események után.

A rendszer szemében a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band egyaránt szemét volt. De annak ellenére, hogy egy kosárba hajítottak minket, mindannyian más fajta hulladékok voltunk, elég csak megnézni, milyen változatosan alakult a karrierünk a későbbiekben

– fűzi hozzá Schuster Lóránt, aki szerint nem véletlen, hogy manapság már nem készülnek a Kopaszkutyá-hoz hasonló filmek. A jelenleg körülrajongott előadókat zene és előadásmód tekintetében annyira sem tartja, mint annak idején a Táncdalfesztivál sztárjait, noha azokat is utálta, azt pedig különösen kifogásolja, hogy az izgalmas underground produkciókat nem karolja fel a média. Példaként az Ozone Mamát, a Turbot vagy a nemrég a P. Mobil elő zenekaraként fellépett Mudfieldet említi. Ezeket mind remek együttesnek tartja és szemmel láthatóan a közönségük is szereti őket, de anyagi vagy szakmai megbecsülésre nem számíthatnak a mai világban.

Hasonló véleményen van Deák Bill Gyula is, miként fogalmaz, a mai kortárs előadók között nagyítóval kell keresni az egyéniséget és a kisugárzást, hiányzik belőlük a szív, a szeretet és az erő. Az énekes szerint ezért is félnek sokan attól, hogy amikor majd a generációja eltűnik, hatalmas űr keletkezik majd a könnyűzenei életben, illetve ennek köszönhető az is, hogy a mai tizenévesek is ellátogatnak a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó együtteseinek a koncertjeire és kívülről fújják a szöveget.

Deák Bill Gyula Fotó: Major Kata - Origo

A múlt rendszerben Deák Bill Gyulának is meggyűlt a baja a hatalommal, a blues-zene ugyanis egy önkifejező műfaj, akárcsak a festészet, a szobrászat vagy a képzőművészet egyéb ágazatai, és mint ilyen, nem tetszett a vezetésnek. Az énekest soha nem érdekelte a politika, utóbbi azonban annál inkább foglalkozott vele.

Már a hosszú hajam miatt belém kötöttek, volt, hogy a rendőrök rám eresztették a kutyákat vagy éppen megfenyegettek, hogy eltörik a másik lábamat is

– emlékezik vissza a zenész, akinek az elmúlt évtizedek során sokan mondták, hogy ha Amerikába születik, akkor a világsztárrá és milliomossá vált volna.

Itthon sokan színpad- és képernyőképtelennek nevezték amiatt, mert gyermekkorában elveszítette a fél lábát, a tengeren túlon azonban a testi hiányosságából éppen, hogy előnyt kovácsolhatott volna, hiszen odaát kifejezetten díjazzák, ha valaki kilóg a sorból akár a különleges hangjával, akár a megjelenésével.

De ezek a kérdések sosem izgatták, a Kopaszkutyá-ra a mai napig szép emlékként gondol vissza, hiszen mint elmondja, akkor volt fiatal és hatalmos dolognak számított, hogy egy kitűnő rendezővel dolgozhat együtt és a korszak egyik legnépszerűbb zenekarában, a Hobo Blues Bandben énekelhet és még vidéken is a koncerthelyszínek előtt száz-kétszáz méteres sorokban várakoztak a fiatalok, hogy láthassák őket. És manapság sincs oka a panaszra, a Papp László Sportarénában 2018-ban több mint tizenkétezer ember előtt lépett fel, a reményei szerint pedig ezt idén megismétli.