A korábban független filmekkel ismerté vált Robert Eggers-hez hozzávágtak közel száz millió dollárt és szabad kezet kapott, hogy megvalósítsa legújabb lázálmát. A végeredmény pedig egy kompromisszumokat hírből sem ismerő vikingkori bosszúhadjárat lett, válogatottan brutális jelenetekkel és művészi elbeszélésmóddal. Az Északi közel sem hibátlan alkotás, de tagadhatatlanul az év legszokatlanabb hollywoodi stúdiófilmje.
Sokat ostromoljuk a Marvel-filmeket, mert lényegében a jelenlegi Hollywood állatorvosi lovait jelképezik: azt a kizárólag franchise-okban, remake-kekben és rebootokban gondolkodó stúdiórendszert, amelyben alig maradt levegő az eredeti ötletekre épülő, szerzői látásmóddal jellemezhető alkotásoknak és futószalagon készülnek a formatervezett, teljesen egyforma, kiszámítható narratívát követő produkciók. Éppen ezért értékeltük valamelyest a Doctor Strange az őrület multiverzumában-t is, mert – bár biztonsági keretek között –, de a Gonosz halott-trilógiát jegyző Sam Raimi legalább szerény kísérletet tett arra, hogy némileg a saját ízlésére formálja a szuperhőstörténetet.
Ebben a rendszerben elképesztően ritka, hogy egy egyéni látásmóddal megáldott fiatal rendező lehetőséget kapjon, ráadásul Robert Eggers nem is a közérthető, nagyközönséget megszólító nyelvezetéről híres. Az első munkájával, A boszorkány című indie-horrorral már egy érett, kiforrott stílusú alkotó hatását keltette: a tizenhetedik században játszódó, folklór elemekkel átitatott történetben nem a rémisztgetésre, hanem a fojtogató atmoszféra megteremtésére helyezte a hangsúlyt, nem a csúcsműve, de a szakma mindenképpen felfigyelt rá és sorra nyerte a fesztiváldíjakat. A második rendezésében, A világítótorony-ban annak ellenére, hogy olyan sztárokat dirigálhatott, mint Willem Dafoe és Robert Pattinson, még messzebbre evezett a populáris filmek partjaitól: az egyetlen szigeten játszódó lélektani drámát 4:3-as, azaz a film hőskorát idéző, később a hagyományos kockatévékre jellemző méretarányban forgatta le, fekete-fehérben.
A szürreális, végtelenül lassan építkező, precíz beállítások mentén elmesélt film pont olyan lett, mint ahogyan elképzelnénk egy horrorfilmet Tarr Béla rendezésében.
Mégsem vetette ki a szélesebb amerikai közönség, így a költségvetés már a tengeren túli jegybevételekből megtérült, nemzetközi szinten pedig rentábilisnek bizonyult az alkotás. Nem mellesleg az operatőri munka méltán Oscar-jelölést is kapott, igaz, nem váltotta díjra.
De még a rendező diadalútja ellenére is szokatlan Hollywoodban, hogy egy ilyen extravagáns alkotó komoly bizalmat élvezzen, az pedig még inkább rendkívüli, hogy hozzávágjanak közel százmillió dollárt és teljesen szabad kezet kínáljanak neki a következő víziójának megvalósításához.
Ráadásul egy olyan műfajban, amely cseppet sem népszerű a mozikban: bár mások mellett a Trónok harca vagy a Vikingek című televíziós sorozat bizonyította, hogy hatalmas közönséget képesek megszólítani a felnőtteknek szánt, szexben és vérben dagonyázó fantasy-k, a nagyvásznon soha nem muzsikáltak jól a hasonló alkotások. Bár a Conan, a barbár negyven évvel ezelőtt szerény profitot termelt, nem véletlen, hogy a jóval bátrabb nyolcvanas években sem merték vállalni, hogy korhatáros folytatást készítsenek neki, így a Conan, a pusztító-t és a Vörös Szonjá-t már jóval családbarátabb megközelítés jellemezte – és amikor a karaktert egy 2011-es, újfent korhatáros remake-ben feltámasztották, a film úgy állt földbe anyagilag, hogy öröm volt nézni.
Kijelenthető tehát, hogy Az Északi egy hamisítatlan öngyilkos küldetés finanszírozói oldalról, főleg mert bár kétségtelenül Robert Eggers eddigi legközérthetőbb munkáját készítette el, egyben talán a legkompromisszummentesebbet is.
A történet alapvetően egyszerűbb nem is lehetne, klasszikus királydrámáról és egyben hagyományos bosszúsztoriról van szó: miután egy fiú végignézi, ahogyan megölik az uralkodó apját, elmenekül az ellenség elől, a vikingekhez csapódik, akik mellett kíméletlen erejű és lelketlen harcossá cseperedik és az egész sorsát arra teszi fel, hogy revansot vegyen az örege gyilkosán.
A szinopszis alapján tehát egy hagyományos pop-corn mozira számíthatnánk, de Eggers sorra felrúgja az olyan megkövesedett szabályokat, minthogy például egy nagy költségvetésű filmben kiskorúaknak nem eshet bántódásuk a vászon vagy ha egy antihős a főszereplő, akkor a történet előrehaladtával némi jellemfejlődésen kell keresztülmennie. Ezzel szemben
Az Északi nem finomkodik és nem táplál hamis illúziókat: a gyerekeknek nem kegyelmeznek, épp olyan szörnyű halált hallnak, mint bárki más a tárgyalt korban és térben, a főszereplőt pedig erőszakos állatnak ismerjük meg és a záróképsorokban is egy érzéketlen gyilkológéptől búcsúzunk. Ráadásul két vérrontás között még az édesanyjával is szexuális kapcsolatot létesít, azaz a 18-as korhatárkarika nem csak díszítőelemként virít a plakáton.
Robert Eggers ezúttal is azt az elbeszélői trükköt alkalmazza, mint a korábbi filmjeinek az esetében. Felfoghatjuk a látottakat fantasy-ként, hiszen akárcsak A világítótorony vagy A boszorkány, Az Északi sem szűkölködik misztikus elemekben, esetünkben a viking mondavilág elevenedik meg visszatérően. Ugyanakkor, akárcsak az előző filmjében, ezúttal sem egy megbízható és kristálytiszta elméjű főszereplő sorsát követjük, így a nyers realizmust megtörő természetfelettit elkönyvelhetjük a férfi hitvilágának leképezéseként és lázálomszerű képzelgéseként.
Sztárokból ezúttal sincs hiány, olyan színészek tűnnek fel a kisebb mellékszerepekben is, mint Willem Dafoe, Ethan Hawke, Anya Taylor-Joy vagy Nicole Kidman, mindegyikük tisztességesen helytáll, de egyikük sem igazán emlékezetes. A címszereplőt alakító, félelmetesen kipattintott Alexander Skarsgard egyébként is elviszi a show-t már a puszta fizikumával is.
Az azonban már a nézőn múlik, mennyire ragadja magával a film: Eggers ezúttal is lassú tempóban, végtelenül stilizált képsorokkal, már-már hipnotikus elbeszélésmódban meséli el a történetét, így kellő türelmet igényel. Különös lelki hangulat kell ahhoz, hogy képesek legyünk ráhangolódni a sajátos stílusára és a hipnotikus elbeszélésmódjára, ennek hiányában ugyanis gyötrően unalmas két és fél órára számíthatunk; Az Északi azonban különleges moziélményt is jelenthet, ha megtaláljuk a közös hangot a rendezővel. Más kérdés, hogy a végtelenül stilizált, festményszerű jelenetek és a rendhagyó tálalás milyen mértékben nevezhető üres blöffnek vagy éppen magas művészetnek – tartunk tőle, hogy az igazság a két véglet között található félúton.