Megváltás a moziban: ezek a legjobb filmek Jézus Krisztusról

A názáreti Jézus (Robert Powell)

Amióta mozgókép létezik, azóta készülnek bibliai filmek, azaz olyan alkotások, amelyek a Biblia történeteit dolgozzák fel. Ezek között is kitüntetett helyen szerepelnek a Jézus Krisztus életét, a szenvedés-, feltámadás és megváltástörténetet felelevenítő filmek: az első kéttekercses, közel 20 perces passiójáték már a mozi születésekor, 1898-ban elkészült. Az 1905-ben bemutatott, 44 perces francia némafilm, a Ferdinand Zecca és Lucien Nonguet rendezte Vie et Passion du Christ pedig már a Vatikán tetszését is elnyerte: az 1995-ben, a filmművészet születésének 100. évfordulójára a Szentszék által összeállított listán bekerült a 15 legszebb vallási alkotás közé, olyan neves rendezők filmjei mellé, mint Andrej Tarkovszkij, William Wyler, Carl Theodor Dreyer vagy Roberto Rossellini. Természetesen, a film kifejezőeszközeinek fejlődésével egyre igényesebb alkotások születtek – és ahogy az lenni szokott, legkésőbb az 1970-es években megjelentek a bibliai forrástól meredeken elrugaszkodó filmek is, amelyek között éppúgy megtalálható felemelő vagy épp botrányosan allegorikus történet (Jézus Krisztus szupersztár, Pilátus és a többiek, Brian élete, Krisztus utolsó megkísértése, Az ember fia, A csodatevő stb.), de gusztustalan szemtelenkedés is a hittel és a vallásos emberek érzéseivel (Zombie Jesus, Krisztus első megkísértése). Összeállításunkban kizárólag azt az öt filmet mutatjuk be, amelyek a mai napig mind a filmművészet, mind a hit szempontjából hitelesek, azaz átélhető módon közvetítik Krisztus életét, és hirdetik a megváltás valóságát.

Királyok királya (1927 és 1961)

Az összeállításban szereplő filmek kronológiai sorrendben követik egymást, de már rögtön az elején kénytelenek voltunk kicsit "csalni", ugyanis a négy evangéliumi szöveg alapján két értékes film is készült Királyok királya címmel: először 1927-ben Cecil B. DeMille, majd 1961-ben Nicholas Ray rendezésében.

Cecil B. DeMille – a mai közönség számára már porosnak, jóindulattal mozgóképes evangéliumi illusztrációnak ható – némafilmje azért kapott helyet a másik öt, hangosfilm között, mert ez az 1927-es alkotás egyfelől mind a mai napig előkelő helyen szerepel a Passió-filmek legjobbjait összesítő listákon, de ami ennél is fontosabb: a közel 100 éves film hosszú ideig mércéül szolgált a Jézus-filmek rendezői számára, ugyanis ez volt az első olyan hollywoodi szuperprodukció, amely már a klasszikus amerikai elbeszélőszerkezettel, a hangosfilmeket megelőlegező filmnyelv eszközeivel, valóban filmszerűen, ennek megfelelően átélhetően adta vissza Krisztus szenvedését és feltámadását.

Sőt. A csak az 1950-es években általánossá lett színes filmek korát megelőzve a fekete-fehér Királyok királya nyitánya és a feltámadási jelenete színeket is kapott, a hollywoodi bibliai filmek királyaként emlegetett DeMille nem csupán monumentális díszletekkel, korhű jelmezekkel, de egy akkoriban forradalmi és rendkívül költséges ún. kétszínes technikával (Herbert Kalmus találmánya) igyekezett látványban is méltó filmet készíteni Jézus Krisztusról.

Királyok királya Forrás: BFI

Filmtörténeti érdekesség csupán, hogy a hatalmas kapu, amelyet DeMille a Királyok királyához építtetett, később az 1933-as King Kong-ban és az 1939-es, 10 Oscar-díjat nyert Elfújta a szélben is láthatók (a gigantikus díszlet épp e filmnél "pusztult" el, a lángokban álló Atlanta jeleneténél), de a bibliai film más díszleteit és kosztümeit felhasználták az 1965-ös 1001 éj rock and roll című Elvis Presley-filmhez is.

A vallásos neveltetésű DeMille egyébként olyannyira küldetésként tekintett a Királyok királya elkészítésére, hogy nemcsak Isten áldását kérte minden egyes forgatási napon, de a saját, a film forgalmazásából őt illető részesedését karitatív célokra ajánlotta fel, és azt is elérte, hogy a világ szegényebb, keresztény (jellemzően dél-amerikai) országaiban ingyen nézhessék meg a filmet.

Több mint három évtizeddel később Nicholas Ray rendezett nagyszabású filmet, Királyok királya címmel – amelynek gyönyörű zenéjét a háromszoros Oscar-díjas Rózsa Miklós komponálta, forgatókönyvén pedig (igaz, nem szerepel a stáblistán) Ray Bradbury, a science fiction irodalom egyik óriása is dolgozott (az ő, Fahrenheit 451 című regényéből forgatta Francois Truffaut az egyik legművészibb filmes disztópiát).

És épp a forgatókönyv az, ami már egy új korszakot jelez. Mert miközben lenyűgözőek a díszletek, hibátlanok a kosztümök, pompázatos a színvilág, kiváló a zene, jó a rendezés és az operatőri munka, és jók a színészek (kiváltképp Robert Ryan Keresztelő Szent Jánosként), a Philip Yordan vezetésével készült forgatókönyv hollywoodias szemléletű újításokat is felvonultat, amelyek a négy evangéliumi szövegtől eltérő, apróbb "csúsztatásokat" jelentenek. Nevezetesen azt, hogy a Jeffrey Hunter alakította Názáreti Jézus jóformán passzív elszenvedőjévé válik a római uralomtól szabadulni igyekvő forradalmárként szerepeltetett Iskarióti Júdás (Rip Torn) és Barabbás (Harry Guardino) politikai tervének – akik természetesen félreértik Jézus tanítását, de ennél fontosabb, hogy épp Ray filmje is segített meghonosítani azt a divatos szemléletet, hogy mindketten a megváltás pozitív hősei voltak (ehhez hasonlóan a Par Lagerkvist 1951-es kisregényéből készült, Richard Fleischer rendezte adaptáció egész megváltás-történetet fabrikált a Krisztus helyett szabadon engedett rablógyilkosnak).

Ray filmjét a megfeszítés és a feltámadás jeleneteinek mesteri feldolgozása, a krisztusi történet hitelesen, drámai erővel közvetített katarzisa ugyanakkor a legjobb filmes Passió-játékok közé emeli.

Máté evangéliuma (1964)

Pier Paolo Pasolini neorealista, fekete-fehér drámája, amely egyike a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa által II. János Pál felhívására összeállított Vatikáni Filmlista 45 filmjének (rögtön az első kategória, a vallásos filmek között szerepel), és 1964-ben elnyerte a velencei filmfesztivál zsűrijének különdíjét, valamint az ökomenikus zsűri díját is, és amelyet 2014-ben a L'Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja egyenesen a legigazabb evangéliumi filmalkotásként emlegetett.

Az biztos, hogy a mai napig ez a leginkább "szöveghű" tolmácsolása Krisztus földi életének – mivel Pasolini kizárólag Máté evangéliumának sorait idézi, legfeljebb sűríti a cselekményt, de egyetlen szót sem írt át, vagy adott hozzá. Ami kevés párbeszéd, narráció szerepel a filmben, az mind az evangéliumból származik, szóról szóra.

A filmet Pasolini az 1964-es velencei bemutató előtt egy évvel korábban elhunyt XXIII. János pápa emlékének ajánlotta – nem véletlenül: közvetve a pápa ihletésére, ha úgy tetszik "isteni sugallatra" készült el az egyik legjobb Krisztus-film.

A katolikus egyházat számos kérdésben megreformáló XXIII. János pápa ugyanis nem sokkal a II. vatikáni zsinat előtt párbeszédre hívta a nem katolikus művészeket, köztük a magát marxistának és ateistának valló, ráadásul homoszexuális Pier Paolo Pasolinit is. Később a rendező úgy emlékezett, az 1962 októberében, Assisiben megrendezett konferencián, a hotelszobájában olvasta először alaposabban az Újszövetséget, és főleg Máté evangéliumát többször is átolvasva érezte úgy, muszáj megfilmesítenie, mert felfedezte magában "mély, belső, ősi katolicizmusát".

Máté evangéliuma (Enrique Irazoqui) Forrás: Collection ChristopheL via AFP/© Arco Film / Lux Compagnie Cinematographique de France/Arco Film / Lux Compagnie Cinema

A Máté evangéliuma – amelyről II. János Pál azt mondta: "mély hatást gyakorol az emberi viselkedésre és értékválasztásra" – egyszerre szól a hitről, a reményről, az emberi nyomorúságról és a szeretetről.

Pasolini a szegények Krisztusát állítja középpontba, s bár csak az evangéliumot idézi, élt a film összes kifejezési lehetőségével, kivételesen erős összhangot teremtve a kép, a színészi játék, a szöveg és a zene között. Színészeit jellemzően amatőrökből verbuválta, akik között egyaránt volt munkás, földműves és művész vagy filozófus (Krisztust a spanyol Enrique Irazoqui, akkori egyetemista, később egyetemi irodalomprofesszor és közgazdász alakítja, az idősebb Máriát Susanna Pasolini, a rendező anyja). A jelenetek kompozíciója sokszor a középkori és reneszánsz festőket idézi, újabb művészi eszközzel gazdagítva az evangéliumi szövegből eredő misztériumot, miközben az "olcsó" fekete-fehér szemcsés kép, az amatőr szereplők mozgatása a térben, illetve az aktív, egyszerre nyers és intim kamerahasználat dokumentumszerű jelleget kölcsönöz a látványnak, amelyet ráadásul eklektikus zenei aláfestés kísér: Bachtól Mozarton át Prokofjevig, amely zsidó és keresztény kórusokkal és gospel örömódával, valamint a film zenei hangszerelőjének, Luis Enríquez Bacalov néhány kompozíciójával keveredik, lefedve szinte a teljes vallási és zenei skálát.

Ugyanígy sajátos hangulatot kölcsönöz a filmnek a helyszín: Pasolini nem építtetett drága díszleteket, és nem vitte a stábot Jeruzsálembe, hanem Barile, Matera és Massafra vidékén forgatott, a kopár dél-olasz táj pedig nem csak a "dokumentumjelleget" erősíti, hanem, lemondva a látvány hivalkodó pompájáról, a lényegre tereli a néző figyelmét.

Pasolini szöveghű evangélium-adaptációja, a modern művészet összhatásával egyszerre tér vissza az őskereszténység puritán szemléletéhez, miközben a 20. századi ember számára, egyetemes érvénnyel ábrázolja a kétezer éves történetet – a Máté evangéliuma úgy a legigazabb evangéliumi film, hogy közben erőteljes művészi hitvallás is.

Lapozzon, cikkünk a következő oldalon folytatódik!