Emberi életekkel kereskedik a legnagyobb gyógyszeripari cég

Paradise

Kitűnő alapötletre épül, de hatalmas ostobaságba torkollik az elmúlt hetek legnézettebb Netflix-filmje. A Paradise című német disztópikus sci-fi a forgatókönyvírás legelemibb szabályait is felrúgja egy-egy hatásosnak vélt, de közhelyes csavar kedvéért, így még a tisztességes alakítást nyújtó színészek sem mentik meg az alsó-középszerűségtől a produkciót.

Meg kell hagyni, a német Netflix produkciók az utóbbi években egészen jól futnak: a három évadot megélt Sötétség-et a nézők és a kritikusok is kedvelték, az eredeti művet félreértelmező és bámulatosan unalmas Nyugaton a helyzet változatlan Oscar-díjat is nyert a legjobb idegen nyelvű alkotás kategóriájában, a nemrég debütált Katonaszökevény című szintén háborús film is kifejezetten korrekt lett.

És ha kisebb részben, de talán ennek is köszönhető, hogy a Paradise egy héten keresztül a legnézettebb film volt a Netflix kínálatában, maga mögé utasítva a Boldogság kezdőknek című amerikai romantikus vígjátékot is, noha azt gondolhatnánk, hogy a közönség a könnyebb ellenállás felé húz és a nyári estéken nem egy nyomasztó társadalomkritikus sci-fire vágyik.

Mégis utóbbira szavaztak,

a németek azonban ezúttal nem hálálták meg a bizalmat, de meg kell hagyni, a film felütése igencsak érdekes.

Paradise Forrás: Netflix

A nem túl távoli jövőben egy gyógyszergyártó cég megtalálja a módját annak, hogy az emberek életéveket adományozzanak másoknak, mindez természetesen a szegényeket sújtja, akik önszántukból mondanak le hosszú esztendőkről némi pénz reményében, sőt, a börtönbüntetést is ki lehet váltani ezzel az eljárással, ennek következtében pedig a kiváltságosok csaknem halhatatlanságot nyernek. A vállalat még hazug pozitív ideológiát is kerekít az eljárás köré, úgy reklámozzák magukat, mint akik esélyt adnak az alsó osztályok számára arra, hogy megvalósíthassák az álmaikat a juttatásokból, illetve azt állítják, ezzel a módszerrel megállítható a klímaváltozás is, hiszen ha az idős vezetők jóval tovább élhetnek, akkor hosszabb távú perspektívában kezdenek el gondolkodni a Föld sorsát illetően.

A film főszereplője is ennél a cégnél dolgozik, neki kell rávenni a kiszolgáltatottakat, hogy váljanak donorrá és a férfi jóval hatékonyabban kommunikál, mint egy mezei multi-level marketinges értékesítő, a vállalatnál épp kitüntetik, mert senki nem cserkészett még be több pácienst. Aztán váratlanul fordul a kocka, egy este arra ér haza a feleségével, hogy leégett a rendkívül drága lakásuk és mivel a vizsgálatok szerint a gondatlanságuk okozta a tűzesetet, a biztosítójuk nem fizet, nekik kell kicsengetniük egy olyan magas összeget, amely még a vastag pénztárcájukhoz viszonyítva is kivitelezhetetlen. A feleség azonban jelzálogként a hitelszerződésben felajánlott negyven esztendőt az életéből, amelyet egyből be is hajtanak rajta, a tehetetlen férj pedig kétségbeesett döntésre szánja el magát: elrabolja azt nőt, akinek a házastársa éveit adományozták, hogy visszacsinálja a műtétet, ebben a világban ugyanis úgy tölthetőek oda-vissza az esztendők, mintha csak egyik bankszámláról a másikra utalgatnák. A gazdag célszemélyre azonban nem csak ő vadászik, hanem egy az egész cég ellen szerveződött öko-, pontosabban humánterrorista-csoport is, akiknek jogos etikai aggályaik vannak az eljárással kapcsolatban, de természetesen a gyógyszervállalat sem hagyja szó nélkül az egykori alkalmazottjuk magánakcióját és megpróbálják likvidálni a szökevény házaspárt.

Egy klasszikus menekülő emberes akció-thrillerről van szó tehát, az alkotók a film elején megfogalmaznak néhány izgalmas pszichológiai-szociológiai gondolatot, de a kérdésfelvetésen túl nem jutnak, hamar közhelyes mederbe terelik a cselekményt, a feszültséget pedig kiöli az, hogy nem lehet drukkolni egyik félnek sem.

Paradise Forrás: Netflix

A hasonló történetek általában arra az alapszituációra épülnek, hogy egy naiv alkalmazott váratlanul túl sokat tud meg az általa szolgált cégről vagy hatalomról, ezért el akarják hallgattatni, neki pedig fel kell húznia a nyúlcipőt, miközben megpróbálja bizonyítani az igazát, ezúttal azonban nem erről van szó. A férfi egy gátlástalan ,,porszívóügynökként" csencselt mások életével hosszú időn keresztül és büszkén hirdette a szűk családjában is a vállalat ideológiáját, aztán, amikor fordul a kocka és a szerződésben a felesége neve kerül abba a rubrikába, amelyben korábban a kizsákmányolt emberek szerepeltek, hirtelen rendkívül önérzetes lesz és máris nem ízlik neki annyira az az ügymenet, amely mellett korábban teljes mellszélességgel kiállt. Éppen emiatt

ahelyett, hogy szurkolnánk a főszereplőnek, inkább kárörvendve nézzük a kálváriáját.

És igazán a gyógyszergyártó ellen fellépő terroristákkal sem lehet azonosulni, hiszen éppen olyan amorális és öntörvényű gyilkosok, mint akikkel szemben felveszik a harcot.

Jól érződik egyébként a Paradise-on, hogy három különböző rendező készítette és nem olyan összeszokott alkotótársakról van szó, mint a Coen-testvérek vagy a Barbie és a Frances Ha esetében Greta Gerwig és Noah Baumbach párosa, hanem három olyan filmesről, akiknek az életrajzukban eddig nem volt komolyabb közös pont.

Mindez látványos identitásválságot okoz, a történet eleje olyan, mintha egy Fekete tükör epizódot néznénk, gyors skiccekkel felvázolják a sötét jövőképet, majd kisvártatva a Harrison Ford klasszikusának, A szökevény-nek egy jóval butább másolatában találjuk magunkat, legvégül pedig egy vegytiszta, de igencsak olcsó kiállítású akciófilmbe torkollik a cselekmény.

Paradise Forrás: Netflix

A zavarosság nem csak ebben érhető tetten: a produkcióhoz ugyanis nem csupán három rendező, hanem három – előbbiekkel nem azonos – forgatókönyvíró is fűződik, akik láthatóan nem sokat egyeztettek egymással a figurák megalkotása terén, legalábbis anélkül, hogy elárulnánk a történet csavarjait, egyes karakterek totálisan életszerűtlen döntéseket hoznak, a személyiségük egyetlen másodperc alatt vesz száznyolcan fokos fordulatot. Egri Lajos – a szakmában klasszikusnak számító – tanulmánykötetében, A drámaírás művészetében ír arról, hogy egy jó színdarab vagy film alapja az, hogy a cselekmény fordulatai mindig a szereplők jelleméből fakadnak, esetünkben ez ellenkezőképpen történik, az írók kényük-kedvük szerint úgy rángatják a kellő csavarok érdekében a figurákat és azok személyiségét, mintha csak bábszínházban lennénk.

A színészek ellenben rendben vannak, Kostja Ullmann-ról simán elhisszük, hogy egy szociopata, aki gátlástalanul kereskedik mások életével, majd – ahogyan ennél a személyiségzavarnál gyakran megesik – annál kétségbeesettebbé válik, ha a saját sorsáról van szó. Az akciójelenetek esetében azonban kifejezetten hiteltelen, egy értékesítőről legalábbis nehéz elhinni, hogy sikeresen venné fel a kesztyűt harcedzett ellenfelekkel. A hirtelen megöregedő feleséget alakító Corinna Kirchhoff játéka jóval emlékezetesebb és drámaibb, ki tudja, milyen mélységet adhatott volna a szerepéhez, ha az írók kevésbé slendriánul alkotják meg a karakterét.

És bár a fináléban megágyaznak egy lehetséges folytatásnak, csak irigyelni tudjuk a film készítőinek az önbizalmát: ha két óra alatt alig-alig tudtak érvényes gondolatot megfogalmazni a jelenünkkel kapcsolatban ezen a disztópikus világon keresztül, akkor kötve hisszük, hogy lenne elegendő ötletük egy második részhez.