Hiába nincs nemi szerve, Ken ágyba vinné Barbie babát

Barbie (középen: Margot Robbie)

Felemás siker Greta Gerwig (és forgatókönyvíró társa, a magánéletben élettársa Noah Baumbach) élőszereplős Barbie-filmje. Mert miközben rengeteg humorral és frappáns ötlettel ütközteti a Mattel játékgyártó vállalat legnépszerűbb termékének "tökéletes" álomvilágát az amerikai felső középosztály valóságával (amely ezúttal sajnos legalább annyira karikatúraszerűen elnagyolt és hamis, mint Barbieland maga), megpróbál a nők és férfiak társadalmi szerepeiről, a nemek harcáról és – egzisztenciális, emocionális és szexuális – kihívásairól valami nagyot és elgondolkodtatót mondani, de ebbéli kísérlete megmarad a közhelyek szintjén, így a végeredmény leginkább a vattacukor tömény tartalmatlanságára emlékeztet. 

Lendületesen és ötletesen indul a Lady Bird és a Kisasszonyok című filmjeiért háromszoros Oscar-jelölt Greta Gerwig, és A tintahal és a bálna és a Házassági történet című filmjei okán ugyancsak háromszoros akadémiai jelölt Noah Baumbach új filmje. A Barbie első képkockái Stanley Kubrick 1968-as sci-fi klasszikusának, a 2001: Űrodüsszeia nyitányát idézik, csak ezúttal nem ősemberek között jelenik meg a tudást hordozó fekete monolit (miközben a képsorokat itt is Richard Strauss szimfonikus költeményének, az Imigyen szóla Zarathustra napfelkelte motívuma festi alá), hanem a Margot Robbie által életre keltett óriás Barbie jelenik meg az 1950-es évek "ősgyerekei" között, akik Ruth Handler 1959-es "találmányának" (amely valójában a német Bild Lilli amerikai továbbgondolása) felbukkanásáig kénytelenek voltak a kisbabákat mintázó játékaikkal kizárólag az anyaszerepre felkészülni.

Margot Robbie mint "monolit" a Barbie című filmben Forrás: Intercom

A karikírozott esztétikai tökéletesség, a világ legnagyobb példányszámban eladott játékbabája, azaz Barbie azonban kitágította a kislányok számára a társadalmi szerepek perspektíváját: egy nő bármi lehet, nem csak anya. Orvos, autóversenyző, üzletasszony, űrhajós, művész, de akár az Egyesült Államok elnöke is (pontosabban, bármi lehet, csak anya nem, hiszen a várandós játékbabát maga a gyártó ítélte "túlzásnak", ezért gyorsan kivonta a forgalomból).

Vasalódeszkák és konyhai holmik töretnek ripityára, és mint Kubricknál a mamutcsont, úgy repül az égbe a kislányok millióit az anyaság béklyójába verő pelenkás játékbaba, hogy aztán megérkezzünk a valóságtól nem is annyira messze elhelyezkedő rózsaszín Barbielandbe, ahol a sok Barbie és Ken (illetve egy Allen) között "Sztereotipikus" Barbie élete legjobb napját éli, minden egyes nap.

Barbie (Margot Robbie) Forrás: Intercom

Csakhogy (és ezen a ponton a forgatókönyvírók még a 2001: Űrodüsszeia, valamint A majmok bolygója hatása alatt állva gondolták tovább a rózsaszín álomvilágot) Barbieland korántsem annyira tökéletes, mint azt a benne élők hiszik: mert bár a Mattel-babák országa maga a feminizmus csúcsteljesítménye, ahol minden fontos pozíciót nők töltenek be, minden sikert egy Barbie ér el, és a férfiak (rengeteg Ken és egy Allen) csupán üres fejű kellékek, akik megelégszenek azzal, hogy a strandon pózoljanak, amíg a nők megvalósítják minden álmukat, és nem is restellik éreztetni a férfiakkal azok alárendeltségét, ahogy attól sem riadnak vissza, hogy kicsúfolják Barbieland azon játékbabáját, akivel túl durván bánt a gazdája és ezért rossz a frizurája, leginkább spárgázva képes közlekedni és bizarr smink csúfítja az arcát.

A rózsaszín ködön túl Barbieland egy kirekesztő, elnyomó társadalom kórképe, ahol mindenki elhiszi magáról, hogy boldog, de csak az érvényesülhet igazán, akit tökéletes nőnek teremtettek.

A bonyodalom ott kezdődik, amikor Sztereotipikus Barbie egy este – a többi tökéletes játékbaba megrökönyödésére – a halálra gondol, másnap megérzi rossz leheletét, elégeti szív formájú palacsintáját, és a strandon kilépve magas sarkú cipőjéből azon kapja magát, hogy már nem képes lábujjhegyen járni, a boltozat önkéntelenül a homokba süpped, sőt a combján narancsbőr mutatkozik.

Barbie (középen: Margot Robbie) Forrás: Intercom

A főhősnő ellátogat tehát az emberek világát ismerő Furcsa Barbie-hoz (Kate McKinnon), aki elmagyarázza neki, hogy azért történik vele a sok furcsa dolog, mert a gondolatai és testének változása leköveti annak az embernek az érzéseit, aki játszik vele, ezért el kell mennie az emberek világába, hogy beszéljen vele, és rendbe hozza mindkettőjük életét.

Barbieland rózsaszín műanyag világából tehát Los Angeles rózsaszín műanyag világába csöppenünk, ahol Barbie megdöbbenésére kiderül, hogy "odaát" minden fordítva van: nem mindent a nők irányítanak, sőt a Barbie-k még csak nem is segítettek jobbá tenni a kislányok életét, mert ahogy azt a kamaszkori depresszióban és posztfeminista lázadásban kiteljesedni igyekvő kislány, Sasha (Ariana Greenblatt) a fejére olvassa: Barbie valójában a nőkkel szemben túlzott elvárásokat megfogalmazó, szexualizált kapitalizmus jelképe, mi több, egyenesen fasiszta.

S persze, kiderül, a "mindenható" Mattel céget egytől egyig imbecilis férfiak, felnőtt testbe zárt gyerekek irányítják (élükön Will Ferrell "karikatúrájával"), akiknek valójában fogalmuk sincs a valódi női igényekről, újabb és újabb Barbie-ötleteikkel saját soviniszta fantáziáikat igyekeznek megvalósítani, illetve frusztrációikat levezetni.

Barbie (középen: Jamie Demetriou és Will Ferrell) Forrás: Intercom

A Barbie-t a nagy utazásra elkísérő, reménytelenül szerelmes, a nők árnyékában élő és létezésének értelmét a lány figyelmének szüntelen megszerzésében és megtartásában felfedező Ken (Ryan Gosling pazar alakításában) azonban a sok sikeres férfi láttán vérszemet kap, így mire a valóságban csalódott Barbie visszatér "gazdái", a Mattel alkalmazott családanya Gloria (America Ferrera) és lánya Sasha kíséretében Barbielandbe, azzal szembesül, hogy a Kenek átvették a hatalmat, az addigi nőuralom helyett tombol a patriarchátus.

Egészen idáig a Barbie-szatíra tökéletes (és a filmre áldását adó Mattel szempontjából: bátor) karikatúrája a feminizmus és sovinizmus tévképzeteinek, a játékipar által is irányított fogyasztói társadalom túlkapásainak, és találó kórképe a 21. századra merőben átalakult nemi szerepek társadalmi és egyéni egzisztenciális kihívásainak. Még akkor is, ha mindez elsősorban csak és kizárólag az amerikai felső középosztály nőtársadalma szintjén kerül bemutatásra – mert Barbie mellett a film másik főhősnője egy középkorú, tehetségéhez mérten valóban nem kellőképp elismert, de körülményeit tekintve (ingatlan a rendezett kertvárosban, minden igényt kielégítő SUV stb.) mégis jól fizető pozícióban dolgozó középkorú nő, akinek két villanásnyira felbukkanó férje éppolyan kelléknek tűnik, mint Barbieland összes Kenje.

Ennek a középkorú nőnek a "valóságban" megélt, hétköznapi problémáira épül valójában a film, amelyeket meghallgatva Barbie öntudatosan és önelégülten csettint: "a patriarchátusban élő nők kognitív disszonanciájának tökéletes definíciója". Ami nem szól másról, minthogy a továbbra is férfiak uralta Los Angelesben mennyi kihívásnak kell megfelelnie egy középkorú és középosztálybeli nőnek, de mindez olyan töményen és mégis semmitmondóan felszínesen, amit leginkább a vattacukor gasztroélményéhez lehet hasonlítani.

Barbie (America Ferrera, Ariana Greenblatt és Margot Robbie) Forrás: Intercom

Természetesen nem a film nőpártiságával van a gond (mielőtt az olvasó azt hinné, a kritikusból megszólalt az önérzetében sértett Ken). Elvégre a film a kislányok milliói elé eltúlzott példaként állított Barbie baba "felnövéstörténetéről" szól, és egy nő rendezte (és írta a forgatókönyvét, három férfi mellett pedig egy nő, Margot Robbie volt a producere). Sőt, a Barbie nagyon szépen összegzi, mi a baja egy felső középosztálybeli, családanyaságában és karrierjében is kiteljesedni igyekvő amerikai nőnek 2023-ban, ahogy túllépve a "girl power" elfogultságán, a bátortalan kiegyensúlyozottság jegyében azt is igyekszik ábrázolni, hogy a hierarchikus torzulás (legyen szó akár férfiak, akár nők uralta berendezkedésről) káros.

A gond egyrészt azzal van, hogy ezt a sommázatot a Barbie kizárólag a jóléti fogyasztói társadalom felsőbb szegmensére szűkítve tálalja, azaz nemcsak a Föld azon országait zárja ki a "nők2023" problémagyűjteményéből, ahová egyáltalán nem jutott el az emancipáció, de saját hazájánál maradva sem igyekszik mélyebb szociális problémafelvetésre (mert például, ha van Frucsa Barbie, és Sztereotipikus Barbie narancsbőrt ereszt az álmodozó "gazda" miatt, akkor hol vannak Barbielandből az amerikai szegénynegyedek "gettóbabái"?!), s miközben a férfiak uralta amerikai vállalati kultúra karikatúráját tálalja, mintha elfeledkezne például szűkebb pátriája, Hollywood olyan befolyásos, vezető stúdiókat igazgató nőiről, mint Sherry Lansing, Stacey Snider, Kathleen Kennedy, Pamela Abdy, Victoria Alonso, Nicole Brown vagy Daria Cercek.

Barbie és Ken (Margot Robbie és Ryan Gosling) Forrás: Intercom

És ez a másik gond a Barbie-val: miközben végkicsengésében a férfiakra (pontosabban a Ken babákra) vonatkoztatva is azzal a közhelyes életvezetési tanáccsal szolgál, hogy a kiteljesedéshez vezető út az önmegismeréssel és öndefinícióval kezdődik, csupa egybites, végtelenül egyszerű és kisfiúsan sérült (és sértődékeny) férfit vonultat fel, legyen szó Kenekről (és Allenről), Los Angeles üzletembereiről, tesztoszterontól dagadó sportembereiről, építőmunkásairól vagy együgyű férjeiről, nem is szólva a Mattel teljes igazgatótanácsáról.

Ami – tekintve a film témáját, világnézetét és alkotóinak személyét – önmagában nem feltétlenül lenne hiba, lévén a Barbie a szó szoros értelmében nőfilm. Csakhogy azokat a dramaturgiai mélypontokat, amikor a film valami erőltetetten nagyot és érvényeset akar mondani a felső középosztálybeli, jólétben élő amerikai nők kihívásairól, épp az egydimenziósra tervezett "Sztereotipikus" Ken ellensúlyozza – ha úgy tetszik, nem Margot Robbie, hanem Ryan Gosling viszi el a hátán a filmet. Ami viszont a film nők kontra férfiak leegyszerűsített érzelmi logikája szempontjából nem is olyan apró baki. Mert bár Ken egzisztenciális válsága kimerül abban, hogy csak kiegészítő kellék, Barbie nélkül nem is létezne, a figyelemre és elismerésre áhítozó, ügyefogyott és reménytelenül szerelmes, sértettségében zsarnokká váló

Ken hamarabb mutat valós emberi érzéseket, mint a film akármelyik Barbie-ja.

Márpedig, ha a máskülönben komplett idiótának beállított Ken nem elégszik meg azzal, hogy a strandon feszítve köszönhet Barbie-nak, illedelmesen táncolhat vele a "minden este lánybulin", ahonnan úriemberhez méltóan időben és elvárások nélkül hazakulloghat (ki tudja hová, hiszen Barbieland minden álomházában Barbie-k laknak, 12 szobában egyedül), akkor ragaszkodva a film "álomvilága" és "álomvalósága" között portált nyitó érvelés logikájához, bizony az emocionálisan és szexuálisan feleszmélő Kennel egy magányos, figyelemre és szeretetre szomjazó, reménytelenül szerelmes kisfiúnak kell játszania.

Barbie (középen: Ryan Gosling) Forrás: Intercom

És ezzel visszakanyarodtunk a Barbie fő logikai buktatójához: a film a saját fantázialogikáját megtagadva zárja ki Barbielandből mindazokat a babákat, akik egy szociálisan hátrányos helyzetű gyerek mindennapjait teszik élhetőbbé. Pontosabban nem a babákat zárja ki, hanem azokat a gyerekeket, akik számára a valóságos menyországnak tűnik egy felső középosztálybeli amerikai családanya problémahalmaza.

Persze, eleve értelmetlen túlzott elvárásokat támasztani egy olyan filmmel kapcsolatban, amelynek főszereplője egy milliárdos tételben eladott játékbaba. De minden találó ötlete, pörgős tempója, színes látványvilága, sztárgárdája és egyéb megkérdőjelezhetetlen filmes erénye ellenére 2023-ban nagyon soványnak tűnik mindaz, amit a Barbie el szeretne mondani a gyerekkori álmok felnőttkoráról, a felnőttek által piaci szempontok mentén irányított képzelet és a felnőttek olykor gyerekes valósága közötti különbségek és hasonlóságok halmazáról. Persze, ha a jelenkori Hollywood egyik legtehetségesebb rendezőnőjének – a valóság látszatának filmes vetületeiről szóló – ars poeticájaként, önreflexiós műként nézzük, akkor találó, csak nem feltétlenül hízelgő a 39 éves Greta Gerwiget illetően.