Sydney Sweeney apácaként lehel életet a horrorba

Az idei év egyelőre katasztrofális a horror-rajongóknak. Az éjszakai merülés, a Képzeletbeli, illetve a Baghead – Holtakkal suttogó mind gyenge próbálkozásoknak bizonyultak, de mit is várunk démoni medencékkel és gonosz plüssmackókkal operáló filmektől. A Szeplőtlen ezen a rossz tendencián hivatott változtatni, szerencsére sikerrel.

Cecilia (Sydney Sweeney) fiatal apáca, aki Amerikából egy elzárt, olaszországi kolostorba költözik. Istennek akarja szentelni magát és örül, hogy új otthonra lelt. A kezdeti nyugalmat lassan felváltják a sokasodó furcsaságok és hősünknek rá kell jönnie, hogy a hely sötét titkokat rejteget. Sydney Sweeney alaposan rákapcsolt idén. Az Imádlak utálni és a Madame Web után, már a harmadik mozifilmben láthatjuk, mindössze három hónap leforgása alatt. A minőség már más tészta, de a gyönyörű színésznő többször bizonyította, hogy nem csak a külseje miatt érdemes odafigyelni rá, bőven kijutott neki a tehetségből. A Reality című drámában például remekelt és a Szeplőtlenben is megmutatja, hogy mire képes. 

Sydney Sweeney játéka előtt le a kalappal.
Fotó: Neon

Érezhetően fontos volt számára a projekt, ugyanis producerként is felkarolta, írót, rendezőt és forgalmazót talált neki, már csak ezen törekvése miatt becsülendő az elhivatottsága. A végeredmény pedig annak ékes példája, hogy olykor érdemes bizalmat szavazni a nagy stúdiók által kukázott műveknek.

 A nyitány rögtön rendkívül hatásos és feszült lett, megalapozza a későbbieket, holott a rövidke, 89 perces játékidő ellenére sem siet sehova Michael Mohan filmje. Nem magyarázza túl a történetet, sokkal inkább a sejtetést választja. Még Cecilia hátteréről sem tudunk meg sokat, noha ezt nem indokolta semmi. Kapunk némi összegzést arról, hogy miért döntött így, de az ok nem annyira szignifikáns, hogy titkolni kelljen. A tempó bár nem feltétlenül pörög, mindig van mit figyelni. Kezdettől fogva tudjuk, hogy nincs minden rendben a kolostor falai közt, csak éppen azt nehéz kitalálni hova akarják kifuttatni a sztorit. 

Mohan ügyesen épít atmoszférát, képi világában és a kiváló zenékkel megidézi a klasszikus olasz horrorokat, miközben megmarad a kommersz vonalon. Ez utóbbi a Szeplőtlen legnagyobb hibája, mert sokkal több van benne annál, mintsem megmaradjon a plázahorror szinten.

Az ijesztgetések közt akad egy-egy hatásosabb elem, mégis akkor működik a legjobban, amikor a hangulatra és a misztikumra épít. Persze ezen felül is vannak hibái, a motivációk lehettek volna megalapozottabbak, valamint néhány kérdésre elég felszínes vagy semmilyen választ kapunk. Az utolsó harmad aztán teljesen elveszti a kontrollt és átvált vérgőzös őrületbe, a lehető legjobb értelemben. Működik a feszültség, nem lehet kikövetkeztetni, hogy meddig megyünk el és hova lyukad ki a végkifejlet. 

A zárás aztán olyan nyújt, amire minden horror fanatikus elégedetten csettinthet. Nyers, kompromisszummentes, s pont ettől meghökkentő.

Egy laikust, vagy a szimpla borzongásra vágyókat garantáltan ki fogja akasztani, de mind a stáb, mind Sweeney játéka előtt le a kalappal, hogy ezt, ebben a formában be merték vállalni. 

A Szeplőtlen bár közel sem tökéletes, üdítő színfoltja az idei horror palettának. Még erőteljesebb lehetett volna, ha nem akarna megfelelni a kommersz igényeknek, de így is magasan veri az év termését a műfajon belül.

 Megvan benne az ambíció, bár a története nem a legegyedibb, momentumaimban visszaköszön ugyanis a Rosemary gyermeke vagy az Ómen. Ettől függetlenül sikerrel használja a sablonokat és alakítja ki autentikus stílusát. Az pláne örvendetes, hogy a századik lebutított, olcsó démonos maszlag mellett valami mással próbálkozik. Valahol itt kezdődik a korrekt, tökös horror, ezért pedig hálásak lehetünk Sydney Sweeney-nek.