Hűvös van az osztrák határon. A szél erősen fúj, rendesen meghajtja a környék szélturbináit, vitorlázásra buzdítja a madárrajokat, és figyelmeztet: mostantól más lesz bevándorlónak lenni Európában, mint eddig. Vége az éjszakáknak, amikor még rövidnadrágban és pólóban sem fázott az ember.
Tegnap éjjel 6-7 ezer ember éjszakázott a határ menti kamionterminálon Hegyeshalom mellett.
A tehetősebbek sátrakban, a többiek a szabad ég alatt.
„Fogalmam sincs, hány fok volt, de hideg volt, az biztos. Pláne nekik. Nem ehhez vannak szokva” - mondta az egyik hivatásos szemétszedő.
Délelőtt már nem nagyon maradt menekült a terminálon. Két-három tucat ember. A férfiak cigarettáznak, a nők a gyerekekkel foglalkoznak. És ott vannak még a dolgok, amiket a többiek hátrahagytak. Felborult sátrak, elhagyott babakocsik, összetaposott cigis dobozok és műanyag flaskák.
És szag.
Nehéz jellemezni ezt a szagot, de az egyik önkéntes meg tudta fogalmazni. „Éltem kint Angliában. Voltam egyszer egy múzeumban, ami egy 19. századi utcát mutatott be. A múzeum rendelt egy szagot, hogy élethű legyen. Angliában van szaggyár. Na, ott volt ilyesmi szag.”
„El tud képzelni itt 7000 embert? Nagy volt a zsúfoltság” - mondta a hivatásos. Megkérdeztük, mit gondol a menekültekről, és talányos választ ad. „Messziről jött ember azt mond, amit akar.” Majd körülnéz, hogy nem hallja-e senki, közelebb hajol, és hozzáteszi:
Azért bennünk van a tífuszoltás.”
A férfi kollégája is csatlakozik a beszélgetéshez. „Nekem három gondom van velük. Nem az én istenemet tisztelik, nem az én kultúrámat tanulták, és nem tisztelik az ételt” - mondja, és körbemutat. Jobban megnézzük a szemétkupacokat. Tényleg van közöttük eldobott étel, nem is kevés. Főleg száraz péksütemények. Megkérdezzük, tapasztalt-e olyat, hogy valamelyik bevándorló kikelt az ő istene vagy kultúrája ellen. „Á, persze most békések, mert segítségre számítanak. De ha más van, támadnak.”
A nickelsdorfi (miklóshalmi) vasútállomás környéke egy piacra emlékezteti az embert. Ugyanúgy ki vannak pakolva az áruk, főleg ruhák és cipők. Az emberek ugyanúgy a kezükbe veszik, és méregetik az árut. Alkudozás viszont nincs. A sok cuccot a környékbeliek küldték a menekülteknek. A „piacot” önkéntesek igazgatják. Néhányan kenyeret, gyümölcsöt, kávét és teát osztogatnak. Az élelmiszereket az evangélikus egyház küldte, de a katolikusok is szoktak adni ezt-azt.
Ide érkeznek a menekülteket szállító buszok a magyar–osztrák határról, és itt szállnak fel a vonatra, ami Bécsbe viszi őket. Az állomás és a környéke tiszta, nincs is nagy tumultus. Olajozott gépezetként működik a rendszer, jön a busz, jön a vonat, senkinek sem kell sokat várnia.
Igaz, nekünk nem kell regisztrálnunk őket”
- ismeri be egy osztrák rendőr.
Az emberek türelmesen és fegyelmezetten szállnak le a buszokról. Kávéznak, falatoznak, cipőket nézegetnek, ismerkednek, és készséggel adnak interjút bárkinek, aki hozzájuk lép. „Ez már Nyugat-Európa. Innen már minden könnyebb lesz” - mondja meggyőződéssel egy magas, vékony nő.
„Visszamegyek Szíriába, amint vége a polgárháborúnak” - erről már egy 20 év körüli, sovány szír férfi beszél. „Nagyon tetszik Ausztria, de
Szíria az otthonom. Ott élnek a barátaim és a családom. A háborúból azonban nem kérek.”
Egy három szír férfiból álló társaságnak 28 napjába telt eljutni Nickelsdorfba. Ebből 10 napot Magyarországon töltöttek. „Magyarország? Nem volt rossz” - mondja egyikük. Szerinte a magyarok kedvesek, csak a kormány barátságtalan.
„Az osztrák rendőrök nem olyanok, mint a magyarok. Itt emberszámba vesznek minket” - mondja egy szemüveges afgán férfi. Azt állítja, egy rendőr megrúgta őt Szegeden. A férfi a földön üldögélt a menekülttáborban. „Azért kaptam a rúgást, mert a mellettem levőhöz szóltam.” Shut up! - mondta állítólag a magyar rendőr, tökéletes angolsággal.
„Hálátlan feladat hárul Magyarországra és Orbán Viktorra” - véli a környéken bámészkodó osztrák ügyvéd. „Neki kell megvédenie a schengeni határokat.
Most támadják, de ha nem védené a határokat, akkor is támadnák.”
A hideg szél Bécset sem kíméli. Előkerültek a szekrényekből a szövetkabátok, az osztrák hölgyek fázósan húzzák össze magukon, a bécsi Nyugati, a Westbahnhof előtt. Ezen az állomáson válik szét a menekültek útja, idáig hozták őket, innen már ki-ki a maga útját folytatja. Kevesen maradnak az osztrák fővárosban. A nagy többség Németországba, főként Münchenbe tart.
Az itt maradókat a pályaudvar kihasználatlan irodahelyiségeiben szállásolják el. Szombaton mintegy ezren éjszakáztak itt az egyik önkéntes szerint, de a pályaudvar takarítója azt mondta, hogy maximum ötszázan lehettek.
„Az osztrákok nagy többsége a menekültek mellett van” - mondja egy tizenéves szőke lány.
Ilyen nép vagyunk.
A szüleim mesélték, hogy annak idején a magyaroknak és a cseheknek is segítettünk.” Szívesen társalognánk még vele, de ujjongás és tapsvihar tereli el a figyelmünket. A peronok felől érkezik. „Minden vonatot így fogadnak” - mondja a lány.
És tényleg. Ujjongó emberek fogadják a beguruló menekültjáratot. A migránsokat elvezetik, de az Osztrák Vöröskereszt munkatársai nem engedik a sajtót a közelükbe. Nagyon barátságtalanok, különösen a fotósokkal, az egyik vöröskeresztes még mellbe is taszítja az egyik fényképészt. „Azóta ilyenek, amióta az egyik bulvárlap fényképeket hozott le a teherautóban meghalt 71 emberről. Ebből nagy felháborodás lett itt nálunk” - magyarázza az egyik osztrák fotóriporter.
Csak az emeleten derült ki, hogy mennyire a menekültek mellett vannak az osztrákok. Egy önkéntes pénzt gyűjtött egy dobozban a migránsoknak ételre, vonatjegyre.
Tíz másodpercenként lépett valaki a hölgyhöz, hogy beletömjön egy tízest vagy egy húszast a dobozba (nem forint, euró).
„Mindig ez van?” - kérdezzük. „Már két napja csinálom. Azóta így megy. Szinte mindenki adakozik.” Megkérdeztük, nem találkozott-e menekültellenesekkel. Nem küldte el senki? „Négy-öt ember jött ide a két nap alatt kioktatni. Mind ugyanazt mondta, hogy előbb az itteni szegényekre kellene költeni.”