Mádl álma nem teljesült

Az elnöki tisztről leköszönő Mádl Ferenc egyszer sem tévedett: ha egy törvényt az Alkotmánybíróságnak elküldött, akkor az legalább részben biztosan megsértette az alaptörvényt. Visszafogott elnök volt, aki kerülte a feltűnést és a konfliktusokat, bár óvatosan többször is méltatlankodott Medgyessy Péter volt kormányfő vagy a baloldali koalíció működése miatt. Sok energiát fektetett a határon túli magyarok kettős állampolgárságának ügyébe, de erőfeszítései kudarcot vallottak. Pedig ez volt az egyetlen ügy, amelyben éveken át kezdeményezőként lépett fel.

Mádl Ferenc elnöksége nagy részét egy olyan kormány mellett töltötte, amelynek pártjai ellenzékben voltak, amikor ő miniszter volt, és ellenzékben voltak akkor is, amikor a fideszes kormánykoalíció jelöltjeként megválasztották államfőnek 2000-ben. Ellenzéki elnöknek lehetne nevezni, ha az elnöki mandátum nem pártok felett álló tisztség volna. Erről a kettősségről a következőket mondta: "Mintha én azért, mert engem annak idején a Fidesz vezette koalíció jelölt elnöknek, egyik oldal államfője lennék. Az nem vitás, hogy polgári értékrend szerint nőttem föl, e szerint élek, de alkotmányos helyzetem világos. Mégsem mondom, hogy ez a feltételezés szamárság, mert a társadalom így értékeli a közélet megosztottságának politikai tényét."

Mádl elnökként soha nem ragadtatta magát sarkos megfogalmazásra, nem voltak szállóigévé vált mondásai, szilveszteri beszédei kimerültek abban, hogy vidámabb évet és sok sikert kívánt mindenkinek. Nagyon ritkán hallatta a szavát, évente alig néhány ügyben foglalt állást vagy adott ki szűkszavú nyilatkozatot. Nem tartott sajtótájékoztatókat, külföldön szinte többet nyilatkozott, mint itthon. Egyetlen esetben sem élt azzal az alkotmányos jogával, hogy törvénytervezetet nyújtson be az Országgyűlésnek. Kizárólag protokolláris eseményeken szólalt fel a parlamentben, ez alól egyetlen kivételt tett: 2000. november 30-án az EU-csatlakozásról szóló vitanapon napirend előtt méltatta a belépés történelmi jelentőségét.

Amikor bírált, akkor is beleszőtte mondandójába, hogy természetesen megérti a másik oldal törekvéseit. 2001 novemberében például nyilatkozatot adott ki, amikor kifütyülték a 301-es parcellánál az SZDSZ-es Mécs Imrét és Demszky Gábort: "Mélyen megértjük és átérezzük az egykori szenvedők és az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmát, az elmúlt évtizedekben átélt nehéz sorsuk feletti elkeseredésüket. Vannak azonban az életnek olyan értékei is, amelyeket nem jogszabályok írnak elő számunkra. Nem méltó sem a temetőben, sem a parlamentben, sem a nyilvánosság egyéb fórumain, hogy a mégannyira jogos vagy annak vélt indulatainkat másokat méltóságukban, gyászukban megsértve juttassuk kifejezésre."

E "megértem, de ez így nem jó" típusú fogalmazás egész elnökségét végigkísérte. Amikor arról kellett nyilatkoznia, hogy mit szól Medgyessy Péter ötletéhez, hogy közös listát állítsanak a parlamenti pártok az EP-választáson, akkor egyszerre nevezte tisztességesnek a kormányfő szándékát, de jelezte, hogy nem biztos benne, hogy az ötlet összhangban áll az uniós normákkal. Amikor közölte, hogy alkotmányellenesnek tartja a politikusokat átvilágító Mécs-bizottság működését, akkor sietett hozzátenni, hogy ha törvényes lenne az átvilágítás, akkor elsőként járulna hozzá minden vele kapcsolatos irat nyilvánosságra hozatalához.

Többször előfordult, hogy nem engedett a rá nehezedő politikai nyomásnak. Ellenállt, amikor a jobboldali ellenzékből többen is azt követelték, hogy ne írja alá a drogtörvény enyhítését, és rögtön megválasztása után hiába kérte tőle személyesen az SZDSZ akkori elnöke, Magyar Bálint egy hatpárti egyeztetés összehívását, nem látott okot a beavatkozásra.

Fotó: Fábián Évi

Visszafogottsága ellenére többször is előfordult, hogy komolyan magára haragította az MSZP-t. Ismerői nagy integrátornak, jó konfliktuskezelőnek tartják, és ez is szerepet játszhatott abban, hogy ezek a viták sohasem mérgesedtek el annyira, mint például a nála jóval temperamentumosabb Göncz Árpád és az MDF viszonya a 90-es elején. Ugyanakkor hasonló típusú súrlódásból több is akadt: Mádl is fordult az őt ért méltánytalanság miatt Alkotmánybírósághoz, és ő is kapott "ebbe inkább ne szóljon bele" típusú figyelmeztetést a Külügyminisztériumtól. Mádl azonban egyik esetben sem panaszkodott a sajtónak, igaz, ezt rendre megtette helyette a Fidesz.

Talán a legnagyobb botrány a kórháztörvény körül keveredett, 2003-ban. Az egészségügyi intézmények privatizációját biztosító törvény ellen az ellenzék nagyon keményen hadakozott, de a kormánypártok megszavazták. Mádl Ferenc azonban nem írta alá a törvényt, hanem visszaküldte a parlamentnek. Mádlnak néhány nap gondolkodási ideje volt a visszaküldés előtt, ő pedig az utolsó percig kivárt, éppen addig a napig, amikor befejeződött az Országgyűlés tavaszi ülésszaka. Vagyis úgy tűnt, hogy a kormány számára kiemelten fontos törvény elfogadása hónapig tolódik. Szili Katalin azonban még aznap rendkívüli ülést hívott össze, ahol csak kormánypárti képviselők jelentek meg, és vita nélkül újra elfogadták a törvényt. Az elnöknek joga van ott lenni minden parlamenti ülésen, ám erre a rendkívüli ülésre Mádl nem kapott meghívót. Az ellenzék arról beszélt, hogy Mádlt megalázta a koalíció.

Ekkor Mádl kénytelen volt aláírni a törvényt, de hosszú távon mégis ő győzött. Az ügyben az Alkotmánybírósághoz fordult, és a testület neki adott igazat. Az Alkotmánybíróság határozata szerint meg kellett volna hogy hívják a rendkívüli ülésre és nem alkotmányos egy megfontolásra visszaküldött törvényt nem megfontolni. Ezzel Mádl erkölcsi győzelmet aratott, hiszen a kórháztörvényt az ítélet szerint nem alkotmányos körülmények között hozták.

Elfogultsággal vádolta a baloldal Mádlt akkor is, amikor a koalíció által szinte naponta leszavazott Polt Péter legfőbb ügyész mellett kiállt. Mádl többször is demonstratívan találkozott olyan vezetőkkel, akik komoly vitába keveredtek a kormánnyal. Polt mellett fogadta Szász Károlyt, a PSZÁF volt vezetőjét, amikor a kormány már leváltására készült, és többször is találkozott Járai Zsigmond jegybankelnökkel, akit élesen kritizáltak baloldali politikusok. A találkozók után általánosságban ismerte el munkájukat az elnök, a konkrét vitákról nem szólt, de gesztusa egyértelmű volt. Később visszaküldte megfontolásra a parlamentnek a Járai mozgásterét korlátozó jegybanktörvényt, és az Alkotmánybírósághoz küldte a Szász leváltását lehetővé tevő PSZÁF-törvényt.

Ritka aktuális megszólalásai között volt az Erzsébet híd elfoglalásával kezdődött és erőszakosan feloszlatott 2002. július 4-i tüntetések elítélése. Ezt 5-én délután tette meg, amikorra mind a négy parlamenti párt elítélte a rendbontást, és az SZDSZ kemény hangon követelte, hogy Mádl is szólaljon meg.

Mádl Ferenc rendszeresen felszólította a politikusokat, hogy változtassanak stílusukon. A 2002-es országgyűlési választás két fordulója között arról beszélt, hogy a barátságok, rokoni kapcsolatok ne menjenek tönkre a politikai viták miatt, és az első forduló előtt is figyelmeztetett a kampány eldurvulására. Később többször is hasonló értelmű nyilatkozatot tett, utoljára 2003 szeptemberében.

Fotó: HavariaPress

Mádl Ferenc összesen tizennégyszer fordult az Alkotmánybírósághoz, ebből egy esetben saját jogállásáról kérdezte a testületet, tizenháromszor pedig törvényt küldött el. Nem minden ügyben hoztak eddig ítéletet, de ahol igen, ott legalább részben bebizonyosodott, hogy Mádlnak igaza volt. Egyszer sem tévedett tehát, a legnagyobb hibát akkor követte el, mikor 2002-ben elfelejtette magával vinni a személyi igazolványát a választásokra. Az Orbán-kormány idején háromszor küldött Alkotmánybírósághoz törvényt, ezek közül a legnagyobb feltűnést a lex Répássynak is nevezett keltette, amely a sajtót súlyos kártérítésekre és a vélemények kapcsán helyreigazításokra kötelezhette volna. Az MSZP-SZDSZ kormány idején a PSZÁF-törvény, a felsőoktatási törvény, a gyűlöletbeszédről szóló törvény elküldése keltett nagyobb feltűnést.

A parlamenthez visszaküldött törvények közül a kórháztörvény mellett nagy vitát okozott, amikor az egyházak által élesen támadott szociális ellátásról szóló törvényt nem írta alá. Ekkor Lendvai Ildikó MSZP-s frakcióvezető szokatlanul élesen támadta Mádlt, azon sajnálkozva, hogy az elnök döntése ahhoz vezet, hogy "5200 ember vélt és nem valós sérelmei miatt egymillióan később jussanak a támogatásokhoz".

Mádl Ferenc egyetlen területen biztosan elbukott. Teljes ötéves ciklusa alatt hiába küzdött a határon túli magyarok kettős állampolgárságáért. Ezért az ügyért tőle szokatlan határozottsággal és keménységgel lépett fel. Amikor a kérdést 2004 decemberében népszavazásra bocsátották, akkor először és utoljára vádolták meg azzal, hogy átlépte tisztségének alkotmányos kereteit, ugyanis egyértelműen arra kérte az embereket, hogy igennel szavazzanak. A nem-pártiak közül sokan úgy vélték, hogy ezzel feladta az alkotmányban előírt kötelező semlegességét, ami előírja, hogy a pártpolitika felett kell állnia.

Mádl már 2002-ben megbízott egy neves, külföldön is elismert jogtudósokból álló csoportot, hogy vizsgálják meg, hogyan lehetne kiegészíteni a státustörvényből eredő jogokat és lehetőleg kettős állampolgárságot adni az ezt kérő határon túli magyaroknak. Többször is konzultált ezzel a testülettel, és amikor elkészült egy szerintük európai jogrendbe illő változat, akkor azt Mádl elküldte a Külügyminisztériumnak. Ilyen egyértelműen egyetlen más alkalommal sem próbálta Mádl befolyásolni a törvényhozás vagy a kormány munkáját.

Mádl Ferenc a közvélemény szerint sikeres elnök volt. Az elmúlt öt évben szinte folyamatosan vezette a politikusok népszerűségi listáját. A múlt hónapban is az ő megítélése volt a legjobb a felmérések szerint.