Így tették tönkre a kommunisták a vidéket

Az 1945. évi váltóállítás 1948-at követően egyértelműen zsákutcát - vagy, maradva a vasúti metaforánál: vakvágányt - jelentett a hazai vidéki társadalom számára – többek között ezt a vakvágányt mutatja be egy igazán hiánypótló műben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. A Vakvágány című könyv a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja közös Vidéktörténeti kutatócsoportjának munkája. A kiadvány több tucat tanulmányon keresztül próbálja bemutatni, hogy a vidéki elittől kezdve a kisember életéig, milyen változásokat hozott a kommunista diktatúra kiépülése majd pedig megszilárdulása.

A szovjetizálás 1948-ig tartó bevezető időszaka, majd a Kádár-kor megszilárdulása közé eső másfél évtized számos olyan rendszerspecifikus ismérvvel bír, amelyek egyértelműen jelzik, hogy 1956 nem jelentett azonnali cezúrát. A restaurálódó diktatúrának a társadalom minden csoportját széles körben sújtó újraintézményesülése a laikus szemlélő számára is analóg jelenségeket mutat a forradalom előtti évek gyakorlatával.

1956-ban nem adtak fel semmit

A Magyarországon létezett szocializmus önmeghatározása szerint is politikai diktatúra volt. A pártállam döntéshozói őszintén felvállalták, hogy "a dolgozók ügyének elárulását, a törvény a legszigorúbban bünteti". Az 1956-os forradalom így nemcsak az azt megelőző évtized elnyomására adott katartikus válasz, hanem az ezt követő megtorlás révén a továbbra is kontinuus, sztálini jellegű hatalomgyakorlás indikátora. Mégis,

1956 elbukása ellenére is egy sikeres forradalom, mert a társadalom általa egyértelmű jelzést adott a tűréshatárról, s a Kádár-rezsim ennek tanulságaival, tehát az ellenállás mértékével szembesülve volt kénytelen egy új modus vivendi kialakítására 1963-at követően.

Azaz a diktatúra élhetőbbé tétele 1963-at követően egy kényszerű kompromisszum eredménye volt, és nem pedig az ideológiai síkon deklarált célok feladása. Mindez azt követően vált világossá, hogy a közigazgatás és a párt káderállománya 1956 után gyakorlatilag megegyezett a Rákosi-rendszer alatt látható emberekkel. Éppen az egyházüldözés miatt érdemes egy korszaknak tekinteni az 1948-1963 között történteket, mivel erre a vidéki társadalom sok helyütt ugyanúgy reagált.

A vidéki élet kommunista átalakításáról szól a Nemzeti Emlékezet Bizottságának legújabb könyve Forrás: Origo

Zsákutca

A "Vakvágány" kifejezés főcímbe emelésével a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kapcsolódik a Magyar vidék a 20. században című sorozat első, Váltóállítás címmel 2017-ben megjelent kötetéhez. Ily módon is szeretnék jelezni, hogy az 1945. évi váltóállítás 1948-at követően egyértelműen zsákutcát - vagy, maradva a vasúti metaforánál: vakvágányt - jelentett a hazai vidéki társadalom számára.

Aki kezébe veszi a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja közös Vidéktörténeti kutatócsoportjának munkája által kiadott művet

szinte teljes képet kaphat arról, hogyan is reagált a vidéki társadalom az erőszakos szovjetizálásra.

Megismerhetjük az iparosítás menetét, valamint azt is, hogyan távolították el az 1945 előtti elitet, és kik léptek a helyükre. Nagyon érdekes képet kaphatunk arról, hogy mi lett a sorsa Magyarország első női ispánjának, valamint arról is bőségesen olvashatunk, hogy Fejér megyében kik alkották a politikai elitet 1945 és 1962 között.

Mit tett a kisember?

A Vakvágány kötetnek az egyik legnagyobb értéke, hogy nemcsak a többségi magyar társadalom szenvedéseiről olvashatunk, hanem a határon túli magyar és a Magyarországon élő kisebbségeket ért retorziókat is több szegmensben mutatják be. Így többek között kiderül az is, hogy a titói Jugoszláviában 1956-ban a magyarok, hogyan reagáltak a forradalom hírére. Megismerhetjük azt is, hogyan telepítették egyik településről a másikra Veszprém megyében az ott élő német kisebbséget, valamint egy erdélyi koncepciós pert 1956 után.

Forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Nagyon sok tanulmány foglalkozik a helyi ellenállások történetével, hogyan próbálta felvenni a kisember a küzdelmet a diktatúra abszurditásával szemben.

Bőségesen olvashatunk a kollektivizálások tapasztalatairól, a beszolgáltatások és az elkobzások mindennapjairól.

A kiadványban feltárul előttünk a katolikus kisközösségek debreceni helyezte az 1940-1950-es évek fordulójáról, valamint megtudjuk, hogy mekkora volt a valóságban egy dabronyi plébános mozgástere az ötvenes években. Összességében egy igazán hiánypótló munkát jelentett meg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, várjuk a folytatást.